Dr. habil Karádi Zsolt Kölcsey-díjas irodalomtörténész. A Nyíregyházi Egyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet, Irodalomtudományi Intézeti Tanszék szakmai vezetője, főiskolai tanár. Kovács katáng Ferenc kérdezte.

Kovács katáng Ferenc: Három kötetedről is szeretnélek kérdezni. Az egyikről annak ellenére, hogy az még a múlt évtizedben jelent meg (Karádi Zsolt: Franciák és magyarok, 2018). Olvastam Szilágyi Ildikó egyik írását, és felkaptam rá a fejem: „Egyetértünk Karádi Zsolttal, amikor azt írja, hogy Baudelaire (meg Rimbaud, Apollinaire, Proust és Duras) miatt érdemes megtanulni franciául…” Én pedig azért választottam elsőéves műszakis diákként az orosz mellett másodikként kötelező idegennyelvnek a franciát, hogy Villont eredetiben olvashassak. A mára elismert irodalmár barátom lehűtött, de alaposan: bizony Villon eredeti szövegét ma már a francia olvasók sem értik… Te hogy forogtál francia íróid körében?

Karádi Zsolt: Nehezen. Jobban mondva középiskolás koromtól kezdve próbáltam, olykor szenvedélyesen, olykor lelkesen, olykor csüggedten és mohón olvasni őket. Francis Jammes, Baudelaire, Rimbaud, Verlaine végigkísérte az életemet. A Romlás virágaival kamaszkorom óta küzdöttem. A Babits–Tóth Árpád–Szabó Lőrinc-féle fordítás sokáig rendkívül élénken élt bennem, ám amikor megjelent Tornai József tolmácsolásában A Rossz virágai, ismét fellángolt lelkemben a Baudelaire-láz. (A versek mellett akkortájt fordultam a prózai Les paradis artificiels-hez.) A gimnáziumban Molière és Verlaine mellett (ma is legszebb és legkedvesebb szavaim tőle a „Je me souviens / Des jours anciens / Et je pleure” három sora a Chanson d ’automne-ból) gyakran hallgattunk (és fordítottunk) Edith Piaf-, Yves Montand- és Gilbert Bécaud-slágert. Közben megtanultuk Aragontól: „Et s’il était à refaire / Je referais ce chemin / Une voix monte des fers / Et parle des lendemains”. És amikor Marguerite Durast olvastam, a Hiroshima mon amourt, L ’Amant-t, a Yann Andréa Steinert az Écrire-t – nos, akkor (illetve François Gachot esszéi kapcsán) fogalmazódott meg bennem az a bizonyos Szilágyi Ildikó által idézett mondat…

KkF: A fenti kötetedről Révai Valéria is írt a Magyar Napló Könyvszemle rovatában: „A tanulmányok megírásához – magyar és francia levéltárakra és könyvtárakra támaszkodva – Karádi Zsolt gazdag forrásanyagot használt. A jegyzetekből is értékes információkhoz juthatunk, bár gyakran ezekhez sem árt a francia nyelvismeret.” Mesélhetnél valami érdekességet a francia könyvtárazásaidról!

KZs: 1998 és 2000 táján OTKA-pályázat keretében kutattam Párizsban François Gachot munkásságát. Naponta hét-nyolc órát ültem különböző könyvtárakban. Legemlékezetesebb számomra a Bibliothèque Sainte-Geneviève, a Bibliothèque François Mitterand, illetve a Pompidou Központ könyvtára volt. Ma is érzem azt az áhítatos csöndet, amely a Sainte-Geneviève-ben körülölelt, miközben az ódon falak között napokig a francia nyelv titkait kutattam. Érzem a Mitterand-beli hideget is: ott áprilisban voltam, és ennek ellenére hihetetlenül légkondiztak… De ott volt szerencsém élőben megtapasztalni a Minitel szolgáltatását. Ez a Franciaországban 1980 és 2012 között működő, az internetet megelőző rendszer kis képernyőn értesített, hol jár éppen a raktáros, miközben a több százezer dokumentum között az általam kért kiadványt keresi. Ilyen üzeneteket küldött: „Elindultam”, „Megérkeztem”, „Keresem”, „Megvan”, „Már hozom”, „Mindjárt érkezem”… Már akkor nagyon sok egyetemista laptopon dolgozott; nálunk ez még borzasztóan drága volt. Mindezen túl megrendített az, ahogyan a franciák védték az állományt; hihetetlen biztonsági berendezéseken és folyosókon kellett keresztülmenni, mire az ember beért az asztalokhoz. Ezzel szemben a Pompidou Központ maga volt a szabadság: annak a hatalmas és Samsung monitorokkal felszerelt olvasótermébe – beiratkozás nélkül – bárki ingyen bemehetett, s a sok ezer kötetből reggeltől estig olvashatott anélkül, hogy az alkalmazottak szóltak volna hozzá. Emlékszem, itt nemcsak Gachot-t forgattam, hanem Apollinaire-t, Durast, Yann Andréát, Tristan Tzarát, Jean Cocteau-t és Jean Marais-t is…

KkF: 2002-ben írtam a 13 színre tagolt Ibsen én vagyok című drámámat. Még ugyanabban évben, a páros években megrendezésre kerülő oslói Ibsen Fesztivál témája Ibsen és Csehov kapcsolata volt. Hogyne lettem volna figyelmes, notórius színházrajongóként a 2006-ban megjelent, Ványa bácsi én vagyok – színikritikák című kötetedre. Előszavában ezt írod: „1985 óta írok színházi kritikákat. Ebben az ünnepi kötetben hetvenet tettem közzé abból a csaknem kétszázból, amely az elmúlt két évtizedben született. Az önálló társulattal rendelkező Móricz Zsigmond Színház bemutatóiról szóló cikkek eredetileg a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, a miskolci Holnap, a Kelet-Magyarország és a Nyíregyházi Napló hasábjain jelentek meg. …A hetven írás Thália nyíregyházi templomáról szól, de soraiban természetesen leképeződik a kor. Az a történelmi idő, amely meghatározta működését. A könyvbe bekerült cikkek végén feltüntetem az adott bemutató évszámát.” Nagy elszántságra vall, hogy 20 éven át követted a bemutatókat. Dolgozik bennem a kisördög, hogy rákérdezzek, fanatikus színházlátogatónak, vagy szorgalmas újságírónak kell lennie annak, aki színházról tudósít?

KZs: Nem elég újságírónak lenni. A színikritikus egy kicsit rendező, színész, dráma- és színháztörténész, író és költő is egyben. Mindezeken kívül szenvedélyes színházba járó. Nem árt, ha élete során valamikor foglalkozott színházcsinálással, mert akkor belülről is látja, hogyan készül egy előadás. Magam gyakran vívódtam azon, hogy mit is szeretek jobban: színházat rendezni, vagy írni mások munkáiról? Volt alkalmam néhányszor kipróbálni a rendezést, amatőr és hivatásos színészekkel egyaránt. Rengeteget olvastam a klasszikus és a kortárs alkotók műveit: Schöpflin Aladár munkáin túl Kosztolányi Dezső, Kárpáti Aurél, Németh László, Móricz Zsigmond, Illés Endre, Pünkösti Andor, Harsányi Kálmán, illetve Nagy Péter, és persze Molnár Gál Péter, továbbá Nánay István, Koltai Tamás, Csáki Judit, Sándor L. István, Tarján Tamás, Stuber Andrea, Szűcs Katalin Ágnes írásait. Színikritikusként napra készen kellett ismernem a Színház, a Critikai Lapok, az Ellenfény, a Zsöllye, az Élet és Irodalom anyagát is. Színházról írni annyi, mint részesülni a varázslatban. Egyszerre benn és kinn lenni. Tudni azt, mi munka van egy bonyolultabb jelenetben. Átérezni, hogy a színész mindennap a bőrét viszi a vásárra. Minden este meghal egy kicsit. Majd jön a kritikus, és azt írja: ez a halál nem volt elég hatásos. Miközben ő belepusztul az alakításba… Ez a szerepkonfliktus gyakran okozott gondot nekem is… 2016-ban kiadtam a második színházi gyűjteményemet, „Az ég nem emberséges” címmel. Így összesen harminc éven keresztül írtam efféle beszámolókat, közel négyszáz előadásról tudósítottam. Fiatalabb koromban talán olykor keményebben fogalmaztam, később erőteljesebben hatott rám a Schöpflin-féle ítészi magatartás és a sokak által kárhoztatott „impresszionista kritika”, amelynek lényegét legszebben Kosztolányi fogalmazta meg, midőn azt írta – majdani színikritikái előszavaként – az Új Idők 1928. október 14-i számában: „Ezen a helyen költőkről, színdarabokról, színészekről fogok beszélni. Milyen jogon? Csak azon a jogon, hogy én is néző vagyok. Eljárogatok a színházakba. Onnan élményekkel jövök haza. Azokat próbálom leírni […] Vállalkozásomat […] izgalmas kalandnak tekintem. Emberekkel ismerkedem majd meg, akikkel eddig nem találkoztam, eseményekkel, helyzetekkel, tájakkal, melyeket valaki megálmodott […] Arról írok, ami megkap. Néha talán csak a költőről, néha csak egy színészről, néha talán csak egy kellékről. Minderre úgy készülődöm, mint egy világkörüli útra […] Most szerencsés utat kívánok magamnak. Minden poggyászom a szeretet meg egy látcső.”

KkF: 2024. év végén látott napvilágot – a Magyar Napló Kiadó gondozásában – Karádi Zsolt, a Nyíregyházi Egyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete szakmai vezetőjének legújabb tanulmánykötete, „a mélyben él az ember-fájdalom” – Portrék, művek, mesterek. A könyv rendkívül gazdag anyagot ölel fel: a XIX–XX. századi magyar irodalom kiemelkedő szerzőire, műveire és stílusáramlataira összpontosít. A benne közölt tanulmányok egy része korábban különféle folyóiratokban jelent meg, illetve konferenciákon hangzott el. Legyünk tekintettel azokra, akik még nem vették kezükbe a kötetedet. Hány év, évtized munkáit gyűjtötted egybe? S hány fejezetre tagoltad a könyvedet?

KZs: A kötet több mint két évtized dolgozatait tartalmazza. Természetesen az esztendők alatt az itt olvasható műveknél lényegesen többet írtam, azonban ezeket tartottam a pályámat leginkább reprezentáló szövegeknek. Éveket töltöttem az erdélyi lírikusok, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő versei, illetve Móricz Zsigmond és Schöpflin Aladár színházi írásai között. Szintén hosszú időt áldoztam a francia–magyar kulturális és irodalmi kapcsolatok megismerésére, s tanulmányoztam François Gachot, valamint Gyergyai Albert munkásságát. A könyvet négy fejezetre osztottam: Költők és írók, A kölcsönös megértés, Két haza között, Kritikák és kritikusok. Az elsőben a nyugatosoktól Pilinszkyn és Juhász Ferencen át Ratkó Józsefig, valamint Nagy Gáspárig jutok el. A második két Gachot-tanulmányt tartalmaz, a harmadik az erdélyi költőkkel foglalkozik, a negyedik rész Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár kritikusi tevékenyégét analizálja.

KkF: „Karádi Zsolt kötetének legnagyobb érdeme a magyar irodalom széleskörű bemutatása, főleg olyan szerzők esetében, akik méltatlanul szorultak a kánon peremére.” Kikre gondolt itt a könyvismertető szerzője, Kindrusz Emese, a Nyíregyházi Egyetem kommunikációs munkatársa? Legalább néhány szóval tiszteld meg itt is a „kánon peremére szorultakat”!

KZs: Kindrusz Emese azon szerzőkre gondolhatott, akik nem tartoznak a leggyakrabban idézett-hivatkozott alkotók közé: a könyvben Czóbel Minka, Miklós Jutka, Reményik Sándor, Nagy Endre alakjának és munkásságának szenteltem egy-két írást. Czóbel Minkában a szimbolizmust megelőző, a Donna Juannát író, a boszorkány-motívumot használó, kezdetben modern lírikus, Miklós Jutkában A Holnapban publikáló, Adyt előlegző, s rá is ható költő, a Kaffka Margitról kiváló esszét közlő író és a fotográfusi karriert is befutó sokoldalú, bár később karrierjét férje gyógyulása miatt feladó alkotó vonzott. Reményik Sándor költészete értékeinek megértéséhez Áprily Lajossal folytatott levelezése, kettejük őszinte és mély barátságának megismerése adta a kulcsot. Nagy Endréhez Móriczon keresztül jutottam el; az ő tékozló szétszórtságában, francia-rajongásában némileg magamra ismertem… Nagy Endre, a zseniális konferanszié, aki voltaképpen mindig író akart lenni, ám folyton lebegett a kabaré és a „komoly” irodalom között – nos, ő egy kicsit – én vagyok…

KkF: Nyíregyházán 2011 óta minden évben a Krúdy-nap keretében idézik fel a Szindbád írójának életét, munkásságát. 2024. október 13-án a Nyíregyházi Televízió (NyTV) kérdezett az eseményről, meghallgatható a neten. Ott említetted, hogy „Ezt biztosan nem tudta Krúdy Gyuláról!” Elárulnád olvasóinknak, hogy mit is nem tudtunk (sok-sok minden más mellett) Krúdyról?

KZs: Ebben a szövegkörnyezetben arról volt szó, hogy elképesztő: Krúdy Gyula 17 évesen, 1895-ben a Debreceni Ellenőr hasábjain milyen érett színházkritikákat közölt! Ezek között pedig több alkalommal erőteljesen dicsérte Gallyasi Paulát, a „kis Gallyasit”, a „kedves Gallyasit”; eltöprenghetünk azon, vajon cikkeinek magasztaló hangvételében mennyire játszott szerepet a művésznő tehetsége, vagy talán az ifjú hírlapírót a hölgy egészen másfajta adottságaival hódította meg…

KkF: 2025. május 16-án a 20 éves jubileumát ünneplő Móricz Zsigmond Kulturális Egyesületben végzett kiemelkedő munkádért elismerő oklevélben részesültél. Hogy „viseled” az elismeréseket?

KZs: Rosszul. Legutóbb, néhány hete, amikor Nyíregyházán megkaptam a Móricz-emlékérmet, s az ünnepségen hallgattam az életrajzomat, a rólam szóló laudáció előadója, Mercs István azt mondta: a szöveg elhangzása közben figyelt engem, s azt látta, hogy összementem… Arany János jutott eszembe: „Járnak hozzám méltóságok, / Kötik rám a méltóságot: / »Megbocsásson méltóságtok, / Nem érzek rá méltóságot.«”