Kovács katáng Ferenc írása Janus Desertus (Pusztay János) J. című regényéről

A szerző definíciója szerint önéletrajzi indíttatású kisregény. Badarság lenne cáfolni, a vak is lássa, pontosabban olvashassa.
Rögtön a két kezdőszó után rám tör egy ötvenéves emlék. Gyorsan elhessegetem, majd egyszer egy tárcában megírom.
Belevetem magam a könyv olvasásába. Rövid, cím nélküli fejezetek sodrásába szédül az olvasó, s esik egyik ámulatból a másikba. Ilyen tömören is lehet fogalmazni egy életút összefoglalójában? S lám, mégis mily kecsegtetőek az első oldalak, önirónia, visszafogott humor! Remek, ígéretes olvasásélmény:
„Burokban született. Hősünket nevezzük egyszerűen J.-nek, úgy, ahogy ejtjük: jé, ahogy a csodálkozás indulatszava is hangzik. Mert J., ahogy múlt fölötte könyörtelenül az idő, s már a nyolcadik X-et taposta – vagy inkább a nyolcadik X taposott rajta –”
Burokban született, ami a népi hagyomány szerint jelenthetett jót is, rosszat is. „J.-nek ettől nem kellett tartania, mivel nem valamely pogány nép fiaként látta meg a napvilágot a huszadik század derekán, hanem egy közép-európai országban, egy mélyen hívő katolikus család elsőszülötteként.”
Amit magára nézvést J. emígy könyvelt el: „egyre inkább arra a felismerésre jutott, hogy bár évtizedeken keresztül hanyagolta Istennel való kapcsolatát, Isten fenntartotta vele a kapcsolatot. […] Nekem valaki mindig állította a váltót.”
Szerzőnk hűen ragaszkodik a kronológiához. Sok hasonló témájú műben tapasztaltuk, hogy ez szörnyen unalmas tud lenni, fejezetek átugrására csábítja az olvasót. Hogy én mégsem teszem, az nem a szerző iránti tiszteletem jele. Sodornak a sorok, egyre előre: Kavicsos domb- vagy hegyoldal, látszólag minden mozdulatlan, de a fényesre csiszolódott törmelék megállíthatatlanul halad a mély felé. Hangja a tenger morajlásáé. Nem lehet véletlen, tengeri üledék, így emlékezik az ősi időkre. És Pusztay sorai saját emlékeimet is előgörgetik, ezek néhol botlató kövek, komoly akadályok a könyvolvasásban.
„Aztán eljött az a nap is, amikor elkezdődött az egyetemi élet. […] szeretett a Duna partján sétálni, nézni a nagy vizet, ha nem is mindig a rakodópart alsó lépcsőjén, s nem várta a dinnyehéjat”
Ekkor járok a könyv negyedénél. S innen már nemcsak hősünk útja nehezebb, hanem az olvasásban haladóé is.
Tömör, zsúfolt hivatkozások oktatásra, szakokra, tanulmányi helyekre, ösztöndíjakra, majd a tanulmányok befejeztével az oktatóhelyekre, beosztásokra, szakmai előmenetelre. Főleg azoknak jelenthet ez a tömörség akadályt, akik mindenáron mindent s annak ezer aspektusát is feltétlen értelmezni szeretnék. Pedig – mint nekem is – elég annyi, hogy rátaláljunk valamire, sífelvonóra például. Elkapni egy karabinert, bekattintani az övbe, és húzatni magunkat. Fölfelé visz, csak egy nyomot követ, szembeforgalom semmi, egy a cél, szövetség a felvonó és utasa között. Pusztay magával ragad, közbenső állomásokat láttat, itt nem állunk meg, de jól olvasható feliratok jelzik, hogy Ő járt itt (is). Kisbetűvel – érzékeny megfigyelőknek – extra információk, élmények: tanulmányutak, Humboldt, DAAD és egyéb ösztöndíjak.
Állandó és feltételes megállók, nevezzük munkahelyeknek, hozzájuk gödrös, amott jeges, lesiklásra alkalmatlan kitérők. Kijelölt, de ki nem próbált szlalompályák. Egy helyen azért kicsatolom a karabinert, itt egy közelebbi vizsgálatot igénylő, különösen meglepőnek tűnő állomás, az olvasót is megtisztelem a részletekkel. „Közel két évtized múlva J. […] hazakerült szülővárosába. Akkorra már idehaza is, külföldön is ismerték a szakmai körök, könyvek sora állt mögötte, s ahogy szerénytelenül fogalmazott, már megengedhette magának azt a luxust, hogy két egyetemi állását is feladva egy vidéki főiskolára menjen. […] Nagy váltás és merész vállalkozás volt a Budapest és Pécs egyetemén betöltött állás után egy főiskolára menni. J. idealista álmodozása a szülővárosáról hamar szertefoszlott. Néhány hónap elteltével egyre inkább fojtogatta a szellemi légszomj.”
Siklom, pontosabban húzatom magam fölfelé a hegyen. Mint említettem, sínyomot követ a felvonó. Gondolnám, egy nagy szám jelöli a csúcsot, ott ünneplünk kicsit közösen Pusztayval, s egyben a kvázi önéletrajzi kalandtúránknak vége is. Tévedtem. Előbb egy kisebb csúcson megünnepeljük J. 60. születésnapját, majd kissé spiccesen siklunk tovább, nem árulunk zsákbamacskát, a kötet lezártáig, a 77-es állomásig. De elébb, mit is mond Pusztay a 60-ról?
„Hatvan – gombócból sok, élethez kevés. […] Ritka eseménydús esztendő volt ez J. amúgy sem henye életében. S ez talán nem is volt véletlen, az életét irányító erőnek még szándékai lehettek J.-vel. […] megfogalmazta krédóját, hogy ő hatvanévesen sem akar a babérjain üldögélni, hanem eddigi teljesítményére rátesz még egy lapáttal. […] megköszönte a méltatásokat, a szép rendezvényt, röviden kitért nagy viták kereszttüzébe került szakmai tevékenységére, végül a kutatók ifjú nemzedékének címezve az alábbi epigrammájával fejezte be beszédét:
Boldoguláshoz bőven elég besimulni a sorba.
Boldog akarsz lenni? Önmagad útját járd.
[…] Pazar fogadás zárta a rendezvényt. Még a borral is J. kedvében jártak a szervezők – tudtukon kívül –, mivel J. kedvenc vörösborászától rendelték a bort, amelyet J. azonnal fölismert.”
Innen fölfelé, a mai napig Pusztay még szigorúbban veszi küldetését, feladatait. „Olvasta valahol: szakterületeden nem vagy senki, ha nincs legalább annyi ellenséged, mint barátod. Elképzelései körül mindig vita alakult ki, nála a hideg hideg volt, a meleg meleg, langyos sohasem létezett. A langyosokat kiköpi az Úr.”
Igen, igen, bólogat néhány hetven feletti, közhelyeket mantrázva: Ilyen az élet. Miközben J., Európa-szerte ismert nyelvészprofesszor – ki gondolta volna – verseket ír, versösszeállításokat szerkeszt, és „Több mint 40 irodalmi esten lépett fel, különböző magyarországi településeken, de jó néhányszor a határon túl is.”
Az olvasás, a kötet végéhez közeledve a szerző élete úgy áll előttem, mint az iskolában tanult Brown-féle mozgás: a levegőben lebegő apró porszemek véletlenszerű mozgása, mely erős fénysugár útjában, sötét háttér esetén figyelhető meg. Annyi – koránt sem lényegtelen – módosítással, hogy Pusztay őrületes iramban folyton mozog, de nem véletlenszerűen. Tudatos, célszerű. Hol itt van, hol meg ott, s mindig időben. „Talán ezért is fogta el a vágy, hogy visszahúzódjon, egyre távolabb a világ zajától. Negyedszázadig élt a székesfővárosban, megszokta az ottani nyüzsgést, a tömeget. Aztán egyszer csak elege lett belőle, s amikor hazatért szülővárosába, bár munkahelye, a vállalt feladat gondoskodott arról, hogy ne legyen nyugta, tudta élvezni a város nyugalmát. Aztán ebből is elege lett, falura költözött, egy kilométerre az országhatártól, de még az innenső oldalon.”
Kiakasztom a felvonó horgát az övemből. Itt vagyok a professzor úrral a mában, fent a 77-es évkőnél. Húzattam magam, mégis elfáradtam a könyv végére. De élményben nem volt hiányom, s nem lesz azoknak sem, akik kezükbe veszik e karcsú kötetet.
„J. a fenyő alatt ülve lehajtja a Kinizsi-asztalon fekvő laptopjának fedelét. Aktív életútját azonban még nem tervezi lezárni, s bár előre soha nem tervez – ezt meghagyja a Fölöttünk Valónak –, csupán arra készül, hogy a korábban felmerült, s már megkezdett témákat befejezze, hogy valóban teljesnek érezhesse életének munkához kapcsolódó részét. Egy kis versével záruljon a történet:
eddig mintha
Isten tenyerén
éltem volna
de lassan
marokba görbülnek
az ujjak”

(Savaria University Press, Szombathely, 2025)