A hagyomány szerint egyszer egy kétségbeesett asszony érkezett a megvilágosodott tanítóhoz, és azt mondta: „Segíts nekem, mester, mert meghalt a gyermekem. Hozd nekem őt vissza, ő volt a mindenem.” A megvilágosodott őszintén együttérzett a gyászoló anyával, s így válaszolt: „Segítek neked, de ahhoz, hogy segíthessek, neked is kell tenned valamit.” A szomorú asszonyban felcsillant a remény: „Bármit megteszek, amit csak kérsz.” – „Menj, kérlek, és hozz nekem egy szem magot, bármilyen magot abból a házból, attól a családtól, ahol és akiknek még nem halt meg senkije.” Az asszony fellelkesedett, házról házra járt, faluról falura, városról városra, országról országra, de sehol sem lelt olyan házat, amiben ne halt volna már meg valaki, olyan családot, akiknek nem halt volna már meg valakije. Hosszú vándorlás után egyszer csak megállt. Megértette a tanítást. Visszatért a megvilágosodott mesterhez, és tanítványa lett.

A gyász minden embert érint, elkerülhetetlen, mert aki megszületik, az meg is hal, s amikor másokat gyászolunk, magunkat is gyászoljuk. Eltemettük nagyszüleinket, és kissé meghalt bennünk az unoka, eltemettük szüleinket, és kissé meghalt bennünk a gyermek. De a gyászmunka folyamán tovább élnek bennünk, s így él tovább velünk az unoka és a gyermek is. A gyász része a megrendülés, a bánat, a szenvedés, a veszteség, a beletörődés, de a gyász része az elfogadás és a megértés is. A gyászon keresztül megtanulhatjuk a halál természetességét és az élet értékét is. A gyász sok formája közül az egyik legnehezebb – a szülők, a társak, a barátok elvesztése mellett – a gyermek halála, ami régen, amikor nagyobb volt a gyermekhalandóság, általánosabb tapasztalat volt. A filozófus császárnak, Marcus Aureliusnak és feleségének, Faustiának tizenhárom gyermeke született, de kevesebb mint a fele érte meg a felnőttkor, akik közül csak egy volt fiú örökös. A bölcs, de megrendül, elfogult és idős császár élete során – talán éppen ezért – egyetlen súlyos hibát követett el. Saját fiát részesítette előnyben az utódlásban, holott ő is, s az előtte uralkodó három császár is örökbefogadott volt, vagyis kiválasztott és képzett a hatalomra. Fia szöges ellentéte volt, léha és alkalmatlan, ám a többszörösen átélt gyász homályossá tette látását, elfogulttá saját fiával kapcsolatban az egyébként minden másban rendkívül bölcs uralkodót. Elkövette azt a hibát, hogy utódjául egyetlen életben maradt fiát jelölte ki, s halála után a birodalom elkerülhetetlenül hanyatlásnak indult. Commodus lett a császár, aki korrupt volt, türelmetlen és alkalmatlan, aki ellen fellázadtak, és akit megöltek, mert nem bírták elviselni gaztetteit.

A gyász oly nehéz, hogy még a legbölcsebb ember látását is elhomályosíthatja. De a gyász lehetőség is, hogy felébredjünk és megértsük, az élet minden pillanata értékes kincs. A másoké és a miénk is.

A gyász arra is rámutat, hogy szeretteink élete még a miénknél is értékesebb számunkra, mert hiányuk be nem gyógyuló seb marad bennünk. Ám ezeken a sebhelyeken keresztül betekintést nyerünk a túlsó partra, ha jól figyelünk, ha tanulunk, ha tudatosak vagyunk gyászunkban. Mert mások halálával a saját halálunkat is gyakoroljuk. Készülünk a halálra azáltal, hogy elfogadjuk az élet végességét, és ezáltal végtelen értékét.

Régi és visszatérő gyakorlatom, amikor gyászom, szorongásom, haláltól való félelmeim felerősödnek, hogy reggel – általában kora hajnalban –, amikor felébredek, első gondolatom az, hogy: ez a nap lesz az életem, most születek, és este, amikor majd lehajtom fejem, lesz halálom. Hogyan élném meg a mai napom, ha valóban így lenne? Mit tegyek, és mit ne tegyek? Mire gondolnék a végén? Minél többet gyakoroltam ezt a meditációt, annál jobban sikerült elfogadnom, tartalmasabbá és szebbé tennem mindennapjaim. Este, amikor aztán lefeküdtem aludni, mindig arra gondoltam, hogy nos, ez volt az életem, ez az egyetlen nap, reggeltől estig: hogyan telt? Megérte? Volt egy kedves szavam a szeretteimhez? Adtam valakinek valamit magamból? Tettem azért, hogy ez a világ békésebb, boldogabb és szabadabb legyen? Boldog voltam? Láttam a világ szépségét? Tanultam valamit? Ha csak egyik-másik kérdésre van válaszom, akkor nyugodtan alszom el. Ha nincs, vagy kétséges, akkor bocsánatot kérek türelmetlenségem, figyelmetlenségem, tudatlanságom miatt, s megfogadom, hogy a következő nap megpróbálok jobb életet élni, jobban jelen lenni, figyelmesebbnek lenni. Így is rengeteget hibázok, de így gyakorlom a saját halálom, így készülök fel az elkerülhetetlenre.

Volt egy nagyon jó barátom, kiváló szerb költő, akit nagyon szerettem, s talán ő is szeretett engem. Csodálatos, szép, nagy és érzékeny férfi volt. Tengerésznek tanult, aztán tehetséges költő lett. Egy doktornő lett a felesége. Fiatal volt még, amikor egy étteremben vacsora után összeesett, megállt a szíve. Szerencséjére a feleségével volt, aki újraélesztette. Meghalt és visszajött. Többet nem írt verset. Azt mondta nekem, amikor kérdeztem erről, hogy ott és akkor tényleg meghalt, és vele együtt meghalt benne a költő. De visszajött, mert még volt dolga. Pályát váltott, és csak és kizárólag az álmokkal foglalkozott. Jungot tanulmányozta, álomfejtő és álomértő lett, sok tanítvány követte, akik nagyra becsülték és sokat tanultak tőle. Aztán megbetegedett és meghalt másodszorra is, immár tényleg és teljesen. A felesége még küldött egy utolsó, megrendítően gyönyörű képet, amin az egykor szép és nagy férfi, egészen halovánnyá, apróvá, szinte magzattá lett, s tanítványai tették kezüket rá és búcsúztak tőle. Meggyászoltam barátomat, és sokat tanultam tőle, még első életében is a verseiből, s másodikban is, amikor meghalt benne a költő, és álomfejtővé lett. Mert megértettem, miért fordult a költészettől az álmok felé, miután meghalt és visszatért. Igazat adtam neki. A költészettel a Nappal állunk szemben, az életben vagyunk benne, még ha a halálról vagy a gyászról is írunk, míg az álmokkal hátat fordítunk a Napnak, a halálba pillantunk bele, a tudattalan óceánjába. Ezért is gondolom, hogy aki megtanulja megérteni álmait, aki tudatos lesz álmaiban és életében is, az valójában arra gyakorol, hogy halálában is tudatos lehessen, s ha eljön az idő, készen álljon.

Ami innen jön, azt már csak neked írom le, mert ez személyes és bizalmas és inkább hitbeli kérdés, mert az ilyesmit nem lehet tudni. Első halottam nagymamám volt, a Mami, akire máig emlékszem, mosolyára, illatára, hangjára, aztán eltemettük szüleinket is. Anyám temetésén beszédet mondtam, saját verseket szavaltam, s máig érzem mindkettőjüket magamban. Sokszor eszembe jutnak, hogy erre vagy arra mit mondanának, hogy ez vagy az hogy tetszene nekik, hogyan nevetnének, sírnának velem. Nem tudom, pontosan mi van a halál után, de azt igen, hogy ha jól élek, ők ott lesznek a túlsó parton és segíteni fognak, ahogy most is segítenek abban halottaim, hogy jobb ember lehessek, vagy legalább is kevésbé rossz. A halál nagy tanító: tanulj tőle élni.

Weiner Sennyey Tibor