November 19., a nemzetközi férfinap alkalmából

A női testet azon jegyek szerint definiáljuk, ami láthatatlan belőle. Azon természeti jelenség ez, amit mintha teljesen a nyelv konstruálna. A női testről lehet beszélni. Lehet róla irodalmi alkotást közzétenni. Lassanként odáig fejlődik a társadalmunk, hogy ezt a nők is megtehetik: a tárgy reprezentációja olyanok nyelvén képződik meg immáron, akik maguk rendelkeznek magával a tárggyal. Márpedig ez csakugyan nagy szó: egészen a huszadik század második feléig olyan volt ez a történet, mintha egy vallást írtunk volna a nők teste köré – legalábbis a nyugati kultúrában. A vallásnak ugyanis definiáló eleme, hogy a tárgyról mindig olyasvalaki beszél, akinek a tudása bevallottan töredékes róla. Szakértői rendszer persze ennek ellenére felépül, hiszen kapaszkodót mindenkinek adni kell. Ezzel együtt: egy pap is csak annyit mondhat Istenről, hogy többet sejt róla, mint a hívek, ahogy Janus Pannonius tudása is megáll ott, hogy hallott már női szellentést. Az viszont, hogy Orsolya mit gondolt a saját nemi szervéről, természetesen senkit nem érdekelt.

A vallásnak ez a része viszont mára lebomlott: a nyelvet kinyitottuk, megszólalhatnak a nők, mi férfiak pedig úgy érezhetnénk magunkat, mint a keresztények, ha szabad hozzáférésük lenne az Úristenhez. Legalábbis biztatok minden férfitársat, hogy tegyen így. A test láthatatlansága azonban megmaradt. Nem arról van szó, hogy egy nő körvonalait nem láthatjuk. De ha túlságosan nőszerű az a körvonal, túlságosan feszül a mellen vagy a fenéken a ruha, egyből megjegyezzük, hogy ez azért kurvás. Nem arról van szó, hogy nem lehet pornót nézni vagy pornófilmben szerepelni. De aki pornót néz, az a normálisnak mondott emberektől legjobb esetben szánalmat kaphat, a pornószínésznő pedig még azt sem. A tabusértés lényege itt, hogy elvesszük a nyelvtől, ami a nyelvé. Az írás- és beszédtudás elég sok pofont szenvedett el az elmúlt kétszáz évben, ahogy a vizuális tartalmak egyre elterjedtebbé váltak. A történetmesélést többé-kevésbé át kellett engedni a filmnek. A naplóírást lényegében felváltotta az Instagram vagy a Facebook-sztori. Társkereső hirdetésekkel szokott még valaki találkozni írásban? Legyünk őszinték, Tinderen is csak akkor olvasunk el két mondatot a jelöltről, ha a képe megtetszett.

A női test a nyelv utolsó olyan birodalma, amit nem akar elengedni. Amíg mesélni tudunk a nőkről, addig azokkal a fogakkal csimpaszkodunk a tárgyba, amikkel az n-hangot formáljuk a pina-szóban vagy az m-et a mellben. Ez maradt a társadalomban az a pont, aminek a létezését éppen a láthatatlansága miatt hisszük el. A tárgy lényege épp a tárgynak azon részében keresendő, amit még csak vizsgálni sem szeretnénk, mert a vizsgálat éppen a hitet ölné meg. Isten létezését vagy csodatételeit még csak-csak lehet vizsgálni. De egy női testet nem.

A férfitestről alkotott felfogásunk más, legalábbis a nyugati kultúrában. Ezt éppen azok a testrészek definiálják, amiket meg lehet, sőt meg kell mutatni. A hitnek nincs helye, egy férfitest éppen abból áll, ami megvizsgálható. A feszülős póló vagy egy jól mutató félmeztelen test épp annyit mond, mint három mondat az edzési szokásokról. A nyelv itt a látványt követi le, amit egy férfitestből takarni kell, arról igazából beszélni sem illik. Ez a megállapítás nőkre és férfiakra egyaránt igaz, a péniszre adott reflexiók egyik nem esetében sem jelenhetnek meg, mert ha beszélni kell róla, az egyet jelent azzal, hogy probléma van vele. Túl kicsi, túl nagy, nem áll fel, vagy kompenzálni kell miatta egy életet. Egy női mellről viszont rendszerint épp akkor beszélünk, ha minden rendben van vele. A társadalomból kitaszított melleket onnan ismerjük fel, hogy a férfiak éppúgy hallgatnak róla, mint a nők.

Ez a fajta különbségtétel Európában magától értetődőnek látszik, a helyzet viszont az, hogy elég elmenni az első mecsetig, és látjuk, milyen törékeny a saját nyelvi reflexióink birodalma. Ha meg kéne ragadni, mi a muszlim gondolkodás központja, legfőbb különbsége a nyugatihoz képest, akkor a testképet érdemes szemügyre venni. Itt mind a férfi-, mind a női testet az definiálja, hogy mi az, amit eltakarunk belőle. Férfiaknál ez rendszerint a térd: egy mecsetbe a hosszú kandoorában lehet bemenni, nők esetén pedig talán kár is ecsetelni, hogy a fejet vagy kendővel, vagy kapucnival födni kell. Itt maga az az állítás fölfoghatatlan, hogy egy emberi testet a látványa definiál. Aki a testét akarja mutatni, önmaga válik láthatatlanná. Mintha lenne egy olyan köpenyünk, ami épp fordítva működik, mint a Harry Potterben: a ruha akkor mutat meg minket, ha felöltjük, és akkor esik szét a képmásunk a többiek előtt, ha levetjük. Sokszor mondjuk a muszlimokra, hogy nagy különbséget tesznek a férfiak és a nők között – az utóbbiak kárára. Pedig a test felől nézve: ők legalább ugyanazon koncepció szerint közelítenek a két nemhez.

Sarnyai Benedek