Részlet Nagy Milán László regényéből

– Annyiért nem adhatom, drága, így is áron alul a magáé – győzködte apám a Júlia-füzetet szorongató idős nőt. – Nagyon gyenge mostanában a forgalmam, hónapról hónapra keményebb harcot vívok a fennmaradásért. A családot pedig muszáj etetnem valamiből. Nézze, ha kettőt vesz, megkapja ötszázért, hatszáz helyett. – Apám elvette a pénzt, adott egy nejlonszatyrot, és büszkén támasztotta a szekér ajtaját. Megnyerte a fogadásunkat, húsz perc leforgása alatt eladta a konténer mellett talált zsákmányt. Életében először szerette a munkáját. Nem kellett jópofiznia kollégákkal, főnöke messze járt, teljes mértékben a maga ura volt. Akkor nyitott és zárt, amikor jólesett neki. A város központjában, a főtértől egy köpésnyire kedve szerint bámulhatta a rohanó, ideges embermasszát. Kárörvendően, már-már önelégülten dörzsölte a tenyerét, hogy nincs közöttük. Kivéve, amikor a tömegből kivált egy‑egy kerek hátsó, hosszú comb, méretes, feszes mell. Ilyenkor sajnálta, hogy helyhez van kötve, és nem hagyhatja el a szekér területét. Elmélkedéseiből rendre kirántotta egy‑egy nézelődő, akiből először vásárlót, majd visszajáró vevőt faragott. Megszokott tarjás melegszendvicsét ette, amikor csörgött a mobilja. Gyűlöli, ha evés közben zavarják, de Derest nem nyomhatta ki.
– Itt vagyok a Nyugatinál, el sem tudja képzelni, mekkora méreteket öltött a káosz és a dilettantizmus. Hál’ istennek holnap találkozunk, és önöknél mindent rendben fogok találni. Egyébként üdvözlöm a nejét – hadarta, és letette.
Apám morgolódott egy adagot, befejezte az ebédjét, és a különlegességeket tartalmazó ládát a szekér mélyére süllyesztette, véletlenül se derüljön ki a magánakciója a holnapi látogatáson. Felhívta anyámat, aki már tudott Deres érkezéséről. Rakott krumpli és két tálca sör lesz a menü. A házi tejföllel és dupla rétegnyi sajttal készült családi recept átmenetileg leállítja az agy gondolkodásért és beszédért felelős részeit, beüt a kajakóma. Deres kellemes hangulatban, berúgva fog hazamenni, szólt a nagyszabású terv. Eközben megérkezett Dzsoni, a szekér körül lebzselő festőművész. Hónaljgalériának csúfolt kiállítótermében per pillanat egy alföldi tájkép kapott helyet gémeskúttal, tanyaházzal. 50 × 30‑as olajfestmény, irányára kétmillió, másfélért keret nélkül azonnal vihető. Leszállt a biciklijéről, büszkén mutogatta újabb alkotását.
– Már csak egy Markó-szignó hiányzik a jobb alsó sarokba, és egy hiszékeny, hozzá nem értő vevő, jó, mi? – kérdezte.
– Nincsen Markó-albumom, de jövő hétre tudok szerezni – válaszolta apám. Kezet ráztak, Dzsoni eltekert. Szapora léptekkel, zsoltárt mormolva tűnt fel Sándor. Túl a műszakon, réveteg tekintettel vizsgálta a kínálatot. Nyomógombos mobilját nejlonszatyorban hordta a káros sugárzások elkerülése végett. Három óra válogatás után két telepakolt ikeástáskával távozott. A téren bandázó fiataloknak átnyújtott egy‑egy zsebméretű Újszövetséget, hazabuszozott a Vegyi lakótelepre, és garzonjában reggelig olvasta újonnan beszerzett könyveit. Apám sötétedéskor pakolt be, miközben újra és újra a holnapi napra gondolt, Deresre, B. Szabóra, a rakott krumplira, és arra, hogy minden rendben lesz.

*

– Hogy magának milyen szép arca van.
– Köszönöm, tegnap is említette – felelte anyám tűsarkúban, bézs szoknyában a padon üldögélő hajléktalannak. Az ékszerüzletben, ahol dolgozott, alapkövetelmény volt az igényes, elegáns megjelenés. Kamaszkori önmaga, ha látná, csalódottan hajtaná le a fejét, hogy itt kötött ki, nem pedig egy kereskedelmi tévécsatorna képernyőjén, másfelől nézve mindennap szerepel, élvezi a ráirányuló figyelmet, a barátnőjüket meglepni készülő férfiak tanácstalanságát. Észrevétlenül befolyásolja a döntésüket. Az üzlet a piaccal keresztirányban szemben, egy sarokház alsó szintjén várta a vásárlókat. Elhelyezkedéséből és árukészletéből adódóan a szegényebb emberek adták egymásnak a kilincset. Sokan költötték el utolsó forintjaikat aranyláncokra, fülbevalókra. Anyámmal szemben esélye sem volt az ezüst vagy az arany a drágább, oszt csinálnak‑e aranyat kérdésekkel előrukkoló betérőknek. Laptopja egész nap bekapcsolva pihent a pult mögött. Mindig figyelte az ismerőseit, a nagyvilág híreit, pletykáit. Ugyanígy tett, amikor felugrott Deres üzenete:
– Alig várom, hogy holnap találkozzunk, Isten áldása legyen addig is magán.
– Várjuk sok szeretettel – írta anyám, miközben maga előtt látta a kétségbeesett, űzött arcot és a nikotintól sárga ujjakat. Felismerte a lelkesedés valódi okát, olvasott a sorok között. Elégedetten kortyolgatta tejszínhabos kávéját, és végigsimított a haján. Ezután leadott egy karikagyűrű-rendelést. Tökéletes napját a barátnőm új profilképe zavarta meg. Lea narancssárga haja, karvalyorrára aggatott septumpiercingje és flegma stílusa taszította. Nehezen állta meg, hogy ne kommenteljen, ha ez a kép sikerült a legjobban, milyen lehetett a többi, drágám, de eddigi kapcsolataim időtartamára gondolva megkönnyebbült. Régen nagy gondot fordított az első találkozásokra, saját szigorú mércéje alapján értékelte a lányokat, majd látva a nagy jövést-menést, nem szólt bele többé a szerelmi életembe. Öt órakor bezárta az üzletet, bevásárolt, hazament. Otthon főzött, takarított, és minden idegszálával azon volt, hogy tökéletesen alakuljon a vendégvárás.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2024)