A plein air festészetnek, a természetbe való kivonulásnak a 19. századig visszanyúló gyökerei vannak. A kor alkotói forradalmi tettként a műtermeket a hátuk mögött hagyva, a természetes fényben, a tájban örökítették meg mindazt, ami a szemük elé tárult. A természetbe való kivonulás semmit sem vesztett fontosságából napjainkig. A rohanó városban az Erdőjáró tárlat alkotásainak természetszemléletére és -közelségére olyan nagy szükségünk van, mint egy szippantás friss levegőre.

A Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatói, Forgács Genovéva, Korom Vivien és Polus Fanni ezt a régi hagyományt követve, saját kísérleti nomád művésztelepet szerveztek, és több ízben kivonultak a természetbe. Az Erdőjáró című tárlat ezen alkotómunka eredményét mutatta be októberben a magyar Képzőművészeti Egyetem Aulájában (kurátor: Tomcsányi Sára).

A csoport a megpihenésen túl egy aktív, a természet formáira és struktúráira irányított figyelemmel fordult környezete felé, amelynek eredménye nemcsak a formákban, de az anyagokban is megjelenik. Sár, homok, növényi színezőanyagok, az installációk avarágya, a természeti formák beemelése egy-egy installációban közös jellemzőként köti össze az alkotásokat. Bár minden alkotó belevitte munkájába a csak rá jellemző kérdéseket és anyagokat, mégis összemosódnak a határok, és a kiállított munkák, mint egy erdő növényvilága, megtermékenyítve hatnak egymásra és a nézőjükre is.

A kiállításban végig ott feszül a kérdés: mi történik a természettel, ha az ember által konstruált fehér falak közé szorítják? Az erdőben gyűjtött színes levelek és termések eredendő környezetükből kiszakítva mennyit tarthatnak meg eredeti erejükből és tisztaságukból? Vagy kiüresedve puszta dekorativitás maradnak? Forgács Genovéva ecoprintjei a növények egyik fontos erejét, színüket hozzák magukkal, és felhasználják a növényekkel való festés évezredes hagyományát. Ezáltal a művész nemcsak a természetet, de az emberi elődök tudását is megidézi és tovább hagyományozza. Olyan erős gesztus ez, amelyre nagy szüksége van a modern városokba szorult embereknek is, hogy a kollektív emberi emlékezetben megtalálják ismét a helyüket. A városokban, amelyek utcahálózatában absztrakt módon, de beleláthatjuk a folyók medrének és fák gyökérzetének finom mintázatát. Hiszen az emberi gondolkodás nem tudja eredendő közegét, a természetet maga mögött hagyni. Még akkor sem, ha épületeinkben a meleg és éltető anyagok átadták helyüket a mesterséges elemeknek, ahogy Polus Fanni munkái is időről időre szembesítenek a városi tér ridegségével. Városiak című munkájában rácsok közé szorított gyurmafejek bukkannak fel, mintha csak azon lakóparkok egyikének élőközösségét jelenítenék meg, amelyek gombamód szaporodnak a nagyvárosokban, de a költséghatékonyság mellett kérdéses, hogy mennyire egészséges környezetet biztosítanak lakóik számára. Ezekkel a lakóparkokkal éles ellentétben áll Forgács Genovéva Mindenhol otthon című installációja, amelyben bátran helyet foglalhatunk. Az avartakaró felett húzódó sátrat az emberi kéz mellett társalkotóként a természet elemei hozták létre: a papír henna, indigo, spirulina, eső, lenolaj és tus nyomait őrzi. A kiállítás alkotásai vállalják intermediális jellegüket, kilépnek a festészet határai közül, egy-egy anyagra szabadabban, a kreativitás tápláló forrásaként tekintenek, és egyúttal illatukkal, tapintásukkal is megszólítják a nézőjüket.

A művek létrehozásához bevont alkotói módszerek is szorosan kapcsolódnak a természethez, így Korom Vivien Összekapcsolódó I. című képén is kéreg- és levéllenyomatok rögzítik egy fa finom és érzékletes képét. Látomásszerű kép, érzeteknek és érzékeléseknek egyfajta dokumentációja ez, éppúgy, ahogy az Összeköt című installáció. A land art műfajához híven, az erdőben létrejött eredeti alkotást már csak a színes fotók őrzik. A kiállítótér adottságaihoz alkalmazkodva a zsinegek ismét kifeszülnek, és megidézik azt az egyszeri élményt, amely formailag azonos, de lényének egy része az erdőben maradt.

Ahogy Weöres Sándor a kiállítás részeként is megjelenő Öröklét című verse megállapítja, a természet „múlónak látszik és örök”, úgy a kiállítás nézője is megállapíthatja, hogy a természettel való kölcsönös egymásba ágyazottságunk is, bár időnként múlónak látszik, de örök.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

A fotókat Kádás Viktor készítette.