Minden ünnep időutazás. Rítus, amelyben az ember évről évre visszatér a kezdethez, egy korábbi eseményhez vagy tetthez, és azt lélekben újra és újra átéli. Talán a halálfélelem dolgozik az ünnepvágyban is. Rögzíteni valamit az áramló időben, megállítani a mulandóságot, a felejtést. Beülni az ünnepi időbe, mint egy kerti karosszékbe, és egy pillanatra nem gondolni arra, hogy az élet alapvetően értelmetlen. Pontosabban: nincs iránya, célja, intenciója, csakis önmagát akarja megélni. Tervekre és irányokra kondicionált lényekként ezt mi, emberek nehezen fogadjuk el. Ezért jó, hogy vannak ünnepeink. Ilyenkor öntudatlanul lehet örülni az önmagát ünneplő létnek. Vannak persze, akik szerint az ünnepek is valamilyen magasabb cél elérését célozzák: a lélek, a nép, a nemzet, egy eszme rögzítését a veszélyekkel teli jövőben, de ezeknek ne higgyünk. Üljünk csak le a kerti székbe, és egy pohár bort kortyolgatva legeltessük szemünket az ősz színein, a vadszőlő leveleinek tüzén, a sárguló füvön, a diófa hulló levelei között pihenő dolmányos varjún. A világ körvonalait oldó, ködös reggeleken hallgassuk a fölöttünk vonuló vadludak gágogását. Értelmetlenül, tehát boldogan.

Lám, a természetnek is megvannak a maga ünnepei! Sőt, másból sem áll, csak évről évre ismétlődő, az évszakok rendelte körkörös időben kiforrt események, színek és hangok játékából. Ez a játék persze halálosan komoly. A természet nem viccel. Itt mindig maga az élet a tét. Megindító komolyságuk miatt tekintették a természeti népek az állatokat isteni lényeknek, akik ráadásul erősebbek, gyorsabbak, ügyesebbek és bölcsebbek is nálunk.

Ha a természet ünnepeiről kérdezel, barátom, akkor az első, ami eszembe jut, a szarvasbőgés. Nincsenek már havasaink, mérhetetlen erdőségeink, ahol isteni lények, farkasok, hiúzok és medvék élnek – jó, tudom, az utóbbi évtizedekben néhányuk visszaköltözött Magyarország mai területére, de ettől még a Bükk nem változott Görgényi-havasokká –, ám ez a szeptemberi csoda, ez az önmagán túlmutató erdőzengés megmaradt nekünk.

Írói, költői piszmogásaimon túl idestova egy évtizede természetfilmeket írok, fényképezek és rendezek. A vadászok trófeakultusza oda hatott, hogy ha egy mai természetfilmes ember szarvasbőgésre vágyik, automatikusan Somogy, Zala vagy Tolna felé veszi az irányt. Ott élnek irdatlan agancsú bikák. Az ország többi tájain is szépek a szarvasok, de pipaszár agancsaik nem versenyezhetnek dunántúli társaikéval. Első filmjeim ilyen jellegű epizódjait én is arrafelé forgattam. Huszonkét éve a Börzsöny lábainál élek, ki is járogattam olykor a helyi bőgést megszemlélni, de sok évnek kellett eltelnie, mire észbe kaptam: tényleg a böhöm nagy agancs itt a lényeg? Nem a hangulat? Nem az érzés, amely elragad, ha a bükkös hajnali ködéből kilép előttem egy bika, és elbődül? Nem éppen ezt az érzést kellene valahogy tolmácsolni a nézőknek?

Dehogynem. A természetfilm szerintem nem növényeket és állatokat mutat be tudományos tárgyszerűséggel, hanem hangulatokat idéz meg. Az ünnepről beszélek. A kamera legyen olyan, mint a festő ecsetje. Nem kell mindig élesre állítani. Fénypászmák, impressziók, nonfiguratív képek simán beleférnek. A lényeg az, hogy tud-e a rendező szívből ünnepelni.

A szarvasbőgés a szívhez szól. Ha bőgés van, minden erdő őserdő. És ha valakinek olyan szerencséje van, hogy megfigyelheti két bika elszánt küzdelmét is, az néhány percre tényleg a vadonban érezheti magát.

Egy önzetlen természetfotós barátom (áldassék a neve) még nyáron megmutatta nekem kedvenc dagonyáját. Sok bikát fotózott már itt. Az erdei fürdőmedence egy bükkös horhos mélyén van. A horhosok mély, esővíz vájta völgyek, amelyekben a víz itt-ott megmarad. A nyári melegben ide járnak inni, fürödni a vadak. Ősszel a felhevült, bőgő bikák is itt hűtik le magukat. (A régi magyar nyelv ’horhol’ igéje egyébként a ’horzsol’ változata. Az árkot a lezúduló víz horzsolta, vájta ki.) Egy szeptemberi napon fölkerekedtem, hogy az esti bőgésre már fönt legyek a hegyen. Meredeken kell gyalogolni fölfelé kilométereken át, úgyhogy a szokásos felszerelés helyett (lessátor, nehéz állvány, nagy fényerejű 800-as teleobjektív) könnyített cuccal vágtam neki az útnak (álcaháló, háromlábú kisszék, 600-as tele.)

Már az út közepe táján jó jeleket kaptam. Amikor megálltam pihenni, valami suhanást láttam egy bokor alatt. Reflexszerűen leguggoltam, mozdulatlanná dermedve vártam, mi lesz az, mire egy nyuszt futott ki a bokorból, és megállt egy kidőlt fatörzsön, tőlem tíz-tizenöt méterre. A lombok közül éppen elkapta a délutáni napfény sugara. A gép a hátizsákban, filmezni semmi esély. Az ember ilyenkor csak néz, szívja magába a ritka látványt. Ünnepel.

Fölérve a bükkösbe elhelyezkedtem leshelyemen. Kifeszítettem az álcahálót a horhos szélén. Innen kissé fölülnézetben látszik a dagonya, amit a természetfilmesek általában nem szeretnek, de ez a perspektíva talán még érdekes is lehet, gondoltam. Öt óra után hangolni kezdtek a környék bikái. A horhos fölött kissé félkörben húzódik a bükkös gerinc, így olyan érzésem volt, mintha nézőtéren ülnék. Már csak egy szarvas hiányzik.

Egy órája ültem ott, amikor fiatal gímbika ereszkedett le a vízhez. Belefeküdt a sáros lébe, és állig belesimulva, láthatóan élvezettel hűsölt. Közben félve pillantgatott az egyre erősebben orgonáló, már tehenekkel járó, nála sokkal erősebb bikák felé, amelyek közül már kettő is ordítva felelgetett egymásnak odafönt. A mi bikánk is bőgött egyet – jelezvén, hogy ő is hím volna, vagy mi a fene –, de csak gyámoltalanul, halkan, nehogy meghallja valamelyik uraság odafönt a gerincen. Egy ilyen küzdelem még halálos is lehet.

Már az egész erdő zengett, amikor a sötét beálltával elhagytam a horhost. Ilyenkor alig várom, hogy a gép elé ülve megnézzem a felvételeket. De közben azzal is tisztában vagyok, hogy nem az a lényeg. Hanem az ünnep.

Végh Attila

A kép Végh Attila Az erdő szelleme című természetfilmjéből való.