Soltész Márton irodalomtörténész, szerkesztő, kézirattáros, tanár, az irodalom- és kultúratudomány, valamint a történettudomány doktora. Jelenleg a Kertész Imre Intézet kutatási igazgatója; a sárospataki Tokaj-Hegyalja Egyetem Regionális Történeti és Művelődéskutatási Tanszékének tudományos főmunkatársa. Önmaga hőse és áldozata – Közelítések Szabó Magda karriertörténetéhez címmel nemrégiben látott napvilágot legújabb kötete. – Ayhan Gökhan interjúja.

Ayhan Gökhan: Szerteágazó munkásságod fő csapásiránya eddig Csalog Zsolt életműve volt. Hogyan fordult olyannyira az érdeklődésed Szabó Magda felé, hogy önálló monográfiát szentelj neki?

Soltész Márton: A Csalog-könyvemet 2015-ben befejeztem, meg is jelent. Azóta csak elvétve foglalkozom a témával. Még a Heltai-könyv (Hogyan kell forradalmat csinálni?), aztán a Márványi Judit-portré (A szocializmus jegyében) megjelent a Magvető Tények és Tanúk sorozatában, végül idei egyetemi gyűjteményes kötetemben (Tekintet nélkül) az egykori Csalog–Bognár-könyvtár állományjegyzéke. Szeretnék persze visszatérni Zsolthoz (a naplójához, a publicisztikájához), dehát ehhez alapvetően két dologra volna szükségem: szabadságra és intézményi háttérre. Időm alig van, mert tanítok és kutatócsoportot vezetek, az Országos Széchényi Könyvtárban uralkodó állapotokról pedig (ahol Zsolt hagyatéka „pihen”) inkább nem is beszélnék… Miközben rengeteg feladat volna még a Csalog-vonalon! Ami Szabó Magdát illeti, vele már a Csalog-kutatással egy időben foglalkoztam. Egy vérbeli, mondhatni hagyományos irodalomtörténeti monográfiát terveztem róla, de aztán a körülmények és a lehetőségeim másfelé sodortak. Munkahelyi feladatok és fölkérések mentén elkezdtem a Kádár-korszak prominens irodalomtörténészeivel, Király Istvánnal és Nagy Péterrel foglalkozni, majd ezen a vonalon haladva végül Aczél Györgyig jutottam. S amikor úgy fordult, hogy második doktorimat mégsem írhatom politikatudományból (már az Esztétika Tanszék után, s még a Német Tanszék előtt megszűnt a Politikaelméleti Doktori Iskola is a Pázmányon), elővettem félkész Szabó Magda-monográfiámat, és tovább írtam. Ekkor születtek meg a történeti problémát tárgyaló nyitó és a harmadik nagy egységet adó kapcsolattörténeti fejezetek.

AG: Milyen módszertannal végezted a munkádat, hogyan tértél el a megszokott értelmezési módoktól?

SM: A kihívás az volt, hogy megírható-e egy esztétikai tekintetben máig vitatott, de kétségkívül irodalomtörténeti jelentőségű életmű alkotó hősének karriertörténete történeti-filológiai módszerekkel, vagyis levéltári források (levelezés, hivatalos iratok, jegyzőkönyvek) és autófikciós perszonáliák (naplók, önéletrajzi művek) felhasználásával. Különleges helyzetben voltam: doktorált irodalomtörténészként nem játszhattam a „szolga ostoba” szerepét, aki, csak hogy mielőbb történésszé avanzsáljon, kész minden korábbi, a műalkotás irodalmiságából következő elvi-módszertani tudását félredobni. Nem az életmű alapján szerettem volna rekonstruálni az írónő életrajzát – ami a rengeteg egymásnak ellentmondó forrás és szerzői nyilatkozat miatt egyébként is lehetetlen lett volna. Azt szerettem volna megmutatni, hogy igenis izgalmas lehet egy irodalmi témához történettudományi előfeltevésekkel közelíteni, anélkül, hogy erőszakot tennék rajta. Éppen ezért inkább csak kérdeztem, példákat hoztam, forrásokat elemeztem, s lényegében alig állítottam valamit.

AG: Ütköztél erkölcsi dilemmákba, hogy ezt vagy azt nem volna szabad feldolgoznod a könyvben? Egyáltalán: milyen meglepetések értek a kutatómunka alatt?

SM: Több morális problémám akadt volna és több meglepetés is ér, ha végre a teljes hagyaték hozzáférhető volna. S ez lényegében – ha jól tudom – egyetlen személy, az örökös, Tasi Géza döntésén múlik. Az orvosetikai dilemmákról írok a bevezető fejezetben – de itt is elsősorban egyes források megfelelő kritikai kezeléséről, s nem jogi problémákról volt szó. Mit kezdhet például a történész a Szabó Magda mentális egészségére vonatkozó állítólagos diagnózisokkal, illetve a családtagjainak, felmenőinek ideg- és elmeállapotáról „tudósító” korabeli jogi dokumentumokkal. Kéri Szabolcs professzor úr jóvoltából a kérdéshez még pszichiátertől származó szakvéleményt is csatolhattam lábjegyzetben.

AG: Szabó Magdának komoly rajongótábora van, egyesek minden túlzás nélkül már-már szentként tisztelik. Nimbuszromboló ez a könyv?

SM: Célja szerint semmiképpen sem az, noha megmutatja hősének egy olyan arcát, amelyet a szakmabeliek és Szabó Magda kortársai elég jól ismertek ugyan, de a mai „naiv” olvasónak talán kevésbé ismerős. S talán hozzátehetek annyit: nem is föltétlenül rokonszenves. Azok számára, akik egy naiv, rendszerfüggetlen (hovatovább: antikommunista) őstehetséget, valamiféle istennőt látnak benne, esetleg kellemetlen meglepetéseket is tartogat a szöveg. De őszintén remélem, a művek olvasásától nem távolít el senkit. Sőt! Bár elképzelhető, hogy a Megmaradt Szobotkának, a Liber mortis vagy a Szemlélők részvényei – ha szabad egy ilyen piaci metaforával élnem – „inflálódnak” majd könyvem nyomán. Ugyanakkor Az őz, az Ókút, a Régimódi történet, a Für Elise, az Abigél, a Pilátus, A pillanat, Az ajtó vagy a költői és a drámaiírói életmű pedig éppenséggel profitálhat a velük kapcsolatos kommentárokból, a fel-felvillantott önéletrajzi és kortörténeti összefüggésekből.

AG: A monográfia megjelenése óta érkeztek (pozitív/negatív olvasói) visszajelzések?

SM: A Könyvhéten – pályafutásom során először – teljesen ismeretlen emberek is odaléptek hozzám; dedikáltatták a könyvet és beszámoltak személyes Szabó Magda-élményükről. Ez nagyszerű érzés volt – és kiadóm, szerkesztőm és a könyvet tervező tipográfus mellett nem utolsósorban Szabó Magdának vagyok hálás ezért. Önálló írásról egyelőre nem tudok. De azért levélben-telefonon a „szakma” is hamar reagált: Agárdi Péter, Alexa Károly, Bolvári-Takács Gábor, Csalog Judit, Gyürky Kata, Kardos András, Keczán Mariann, Kukorelly Endre, Márkus Béla, Márton László, Mezey Katalin, Mórocz Gábor, Pálfalvi Lajos, Révész Sándor, Schmidt Mária, Sturm László, Száraz Miklós György – és sorolhatnám még hosszan volt tanáraim, barátaim, kollégáim nevét, akik méltatták és bírálták könyvemet. Pironkodva mondom csak el, de örömteli tény, hogy eddig szinte kivétel nélkül mindenki az elismerés hangján szólt munkámról. S ha azt veszem, hogy közel 10 évet szántam rá az életemből, ezekre a visszajelzésekre bizony szükségem is van. Nemcsak azért, hogy úgy érezzem, a ráfordított idő, úgymond, „megérte”, de a folytatáshoz, a továbblépéshez legalább annyira kell most az erő.