Nagyon sok mindenre megtanított a méhészkedés, de ezek közül az egyik legfontosabb az, ahogy a jó és rossz dolgokat szemlélem. Úgy voltam vele, mint mindenki: ha valami rossz történt, szomorkodtam, ha valami jó, örültem neki. Mára ez megváltozott. Nem mondom, hogy örülök a rossz dolgoknak. Dehogy is! És azt sem mondanám, hogy szomorú vagyok a jó miatt. Nem, aki ezt gondolná, teljesen félreérti a helyzetet, sőt, kétlem, hogy komplexebb dolgokat egyáltalán képes megérteni.

Máshonnan kezdem. Öt esztendeje, amikor elkezdtem méhészkedni, mindig minden méhcsaládot rendkívüli alapossággal néztem át, mindent naplóztam, feljegyeztem, sokszor befotóztam. Aztán átolvastam a szakirodalmat, megkérdeztem tapasztaltabb méhészkollégáimat, s mindezeket összevetve eldöntöttem, hogy egészen pontosan mi is az, amit látok, kell-e, s ha igen, mit és hogyan beavatkoznom? Így tanultam. Tudom, hogy szegény méheimnek ez akkor sokszor zaklatás lehetett, ahogy méhész barátaimat is biztosan idegesítettem számukra naivnak tűnő kérdéseimmel, de minderre szükség volt. Ma már sokszor, ha csak a kaptár kijáróját nézem: tudom, hogy fel kell-e nyitnom a tetejét. És ha már felnyitom a kaptárat, akkor a méhek zümmögéséből, mozgásából, illatából következtetéseket vonok le. Ha pedig megbontom a mézteret és a fészket, már egészen mélyen benne vagyok a méhcsalád testében, ezért ezt csak akkor teszem, amikor szükséges, s ha lehet, igyekszem gyorsan és fájdalommentesen dolgozni. Ezért méhészkedek puszta kézzel, kesztyű nélkül, mert én el tudom viselni azt a néhány szúrást, ami a szezon során elkerülhetetlenül megesik – sőt, igazából már várom és szeretem is ezeket –, de így „érzem” és sokkal kevésbé nyomom össze őket, mintha kesztyűben dolgoznék. Ma már van, hogy a méhcsaládra teszem a kezem, s engedem, hogy nyalogassák a tenyerem, rámásszanak a kézfejemre, ne csak én „érezzem őket”, hanem „ők is érezzenek engem”. Egy nagyon kedves és okos barátnőm mondta, hogy „érzéki kapcsolatom” lett hatlábú, ötszemű, röpdöső, zümmögő kolléganőimmel, s én aláírom e megfogalmazás pontosságát. Igen. Szerelmes vagyok a méhekbe. Gyönyörűnek, szépségesnek, vonzónak, sőt zseniálisnak látom őket. Azt szoktam mondani, hogy „Isten jókedvében teremtette a méheket” – és ebben egészen biztos vagyok. Mindenből többet adott nekik, látásból, közösségből, tudásból. De ahogyan az ő látásuk más, mint a miénk – például látnak ultraibolya és infravörös tartományban is –, úgy az ő közösségük is más – valójában minden méhecske a méhcsalád szerves része, ahogy nekünk a sejtjeink a részeink –, de a tudásuk is más, hiszen közösségalkotó rovarok, nem pedig különálló emberek.

Mindebből sejthető, hogy minden méhcsaládról méhészetemben igyekszem jó gazdaként gondoskodni: táplálni, erősíteni, gyógyítani őket. Úgy aggódom értük, mint háziállatáért az ember, bár a méhek – ellentétben mondjuk a kutyával – csak félig-meddig domesztikáltak. És itt jön a legfőbb tanítások egyike, amit átadtak nekem a velük töltött idő alatt. Amikor lementem közéjük, és valamelyik családdal valami gond volt: kevés volt az élelmük, betegek voltak, kártevők támadták meg őket, elpusztult az anyjuk és sírtak – igen, a méhek sírnak, ha meghal az anyjuk –, vagy kirabolták őket, vagy bármi hasonló katasztrófa történt, akkor megtorpantam és aggódni kezdtem. Hiába volt addig húsz méhcsalád tökéletes kondícióban, hiába haladtam velük munkámmal úgy, mint kés a vajban, azt éreztem, hogy rettentő nagy a baj, és igen szomorú lettem. Mit hibáztam? Mit nem vettem észre időben? Mikor nem figyeltem? Különösen nagy kudarcként éltem meg, amikor egy-egy télen néhány méhcsaládom elpusztult. Egyébként ez tényleg tragédia, tavaly télen hazánkban a méhállomány több mint fele elpusztult, s ezek csak a mézelő méhek, a többi beporzó és rovar még nagyobb bajban van.

De aztán valami változott. Elkezdtem figyelni azonos arányban azokra a családokra is, akikkel semmi probléma nem volt. Elkezdtem élvezni azt, ahogyan dolgozom akkor, amikor minden nagyszerű. Az angol nyelvben van egy kiváló kifejezés erre, amit a modern pszichológia is átvett, úgynevezett „flow”-élményem lett a méhészkedés során. Ugyanannyi figyelmet koncentráltam a jó dolgokra, mint a rosszakra. Örültem a jónak, és szomorú voltam a rossztól, mert ez normális, de nem ragaszkodtam ahhoz, hogy mindenhol jót kell látnom, és nem estem kétségbe, ha rosszat tapasztaltam. Érdekes módon ennek köszönhetően az eredményeim is jobbak lettek, gyakrabban éltem át ezt a bizonyos „flow”-élményt munka közben, még akkor is, ha nehéz munka volt, mert a méhészkedés sokszor igen nehéz tud lenni. Mígnem bölcs öröm lett úrrá rajtam, s erre a méheim tanítottak. Igyekszem tehát a jó és rossz dolgokat az életben is úgy látni, mint a méhesben, s neked sem javasolhatok semmi mást.

Weiner Sennyey Tibor