Kovács katáng Ferenc írása Falusi Márton A kikényszerített álom című esszéregényéről

Új könyve bemutatóján, kezdés előtt már elmélyülök a nekem dedikált kötetben. Majd lapozgatom, fogódzókat keresek, se útikönyv, se monográfia, se idézetgyűjtemény. Fogalmam sincs, mit tartok a kezemben. De ne rohanjunk ennyire előre, azért vagyunk itt, hogy előbb-utóbb kiderüljön. Eszembe jut egy elszólás, kitől, azt már sajnos nem tudom: „Mielőtt írtam a könyvről, kénytelen voltam elolvasni.” Falusi Márton (a későbbiekben néha Marci) is figyelmeztet jó előre: „csak egészség legyen, és jó kártyajárás. Nincs kétségem afelől, hogy én elárulom az enyéimet ezzel a könyvvel, Tamási könyvei viszont boldoggá avatták az övéit.”
Tamási Áron is hozzáteszi a magáét, onnan a túlvilágról. Mert azt nem várhatja senki, hogy pont ő, a Falusi-könyv főszereplője ne szólaljon meg időnként! Hogy ez irreális, szürreális? Ugyan már! Szerzőnk alkotóimódszer-palettáján semmi sem lehetetlen.
„F. önmagában nem létezik, miként önmagamban én sem létezem; azáltal születik meg, hogy engem olvas, s most én is azáltal születek meg, hogy ismerkedem vele és írásával; porból vétetvén és elporladván a folytonosságban, az átmenetben, a transzformációban vagyunk tetten érhetők mind a ketten, akárcsak a gömbből kockává alakítandó gyurma, amely többé már nem gömb, de még nem is kocka, s mivel gömblétében a kockaság ígéretét, leendő kockaságában pedig a gömblét emlékét hordozza, a nyugalmi állapot egyáltalán nem jellemző rá a menny, a pokol és a föld koordinátarendszerében.”
Másodszorra olvasva is nehezen adja magát Marci esszéregénye (Turai Kamil verskötetével jártam így, harmadszori olvasás után tettem félre 1-2 hétre, hogy aztán magamhoz térjek, s nekilássak az írásnak).
„Kevesen gyakorolták a mélyolvasást, a szoros olvasást, egy elenyésző kisebbség elemzett, értette meg azt, ami a hangzósság burka és a csavaros sztorik felszíne alatt lappang. Ezért kell menekülőre fognia a szellem emberének, valahányszor petárdáit pufogtatja vagy tűzijátékának rakétáit lövöldözi az intézményesült irodalom.”
Ilyesmiről álmodtam mindig. Amikor Nagyapámnak még megvolt a Muki lova, bricskája. S kölcsönbe stráfkocsija. Azt hittem, visznek majd ide-oda, szélfútta nyíri homokon, akácosokon át, ki a világból, tán a felhők fölé is. – Kicsi vagy még, útban lennél, majd ha megnősz!
Aztán Muki idegen istállóba került. – Nem húz, csak botorkál és zabál. A bricska az udvar végében porosodott. Felültem a bakra, gyeplővel, ostorral a kezemben, csukott szemmel kedvemre nyargalásztam. Azok voltak az igazi tájak! Porzott az út utánam, a felhők riadtan húzódtak utamból. Csak később olvastam Krúdy nyíri barangolásait s Peer mesés száguldását fjordok, hegyek felett szarvasa hátán. A kocsit darabokra szedték alkatrésznek. Megnőttem, kerékpártúrákon vitt latintanárunk földvárak, kurgánok, Szabó Lőrinc, Krúdy, Vietórisz József (Giuseppe) felfedezésére.
„…kerékpártúrán ismerkedem a honnal, a Felvidék kaptatóival, meredek lejtőivel. Lógó orral elhatározom, hogy soha többé nem pattanok drótszamárra, és fogadalmamat nem esik nehezemre betartani. Bárcsak meg tudnám végre szegni, bárcsak többre lennék képes, mert a megismerés útja az autó, a felismerésé viszont a bicikli lenne…”
Amikor már magam is írni kezdtem, jöttek a köteteim, valami olyasmire vágytam, hogy Máraival sétáljak a Budai Várban, Hamsunnel az oslói bohémtanyán… S olyan könyveket írjak, amikben kedvenc íróim magukhoz közel engedve cipelnek magukkal.
„Egy jelentéktelen brooklyni pubban találkoznak szerda esténként; Goethe issza Tamási Áron szavait, akit mindazonáltal kétségek gyötörnek a weimari klasszikus érdeklődésének őszintesége miatt. Hamar rádöbbent ugyanis, Johann milyen felszínes ismeretekkel rendelkezik a látszólagos halála óta eltelt csaknem kétszáz évről…”
Mennyi információt képes egy nyomtatott oldalra bepréselni Marci! Lábjegyzet persze sehol. Előbb arra gondoltam, hogy felütöm a könyvet találomra, mint az erős hitűek, kik ébredéskor a Biblia véletlen felbukkanó passzusától remélik a nap-eligazítót. Kiszótárazom, kiguglizom a neten a számomra bizonytalan jelentésű szavakat, tárgyakat, rákeresek a metaszövegekre. De ráhagyom Marcira a magyarázkodást:
„A falvédők szövege az alapértelmezett írásmód, amit még éppen hogy ért a közönség, amelyik tőlem is azt várja el, hogy – ha egy mód van rá – ekképpen fogalmazzak. Csakhogy nincsen rá mód.” „Konferenciákon is megesik, hogy galibát okozok. Legutóbb szóvá tették, sőt felhánytorgatták, hogy… izegtek-mozogtak, vakaróztak az előadásomon. Aki felnőttként kezeli közönségét, provokál, pedig ez lenne a humanizmus. Nem lenézem őket, hanem fölemelem. Ha begörcsöl a szárnyuk, persze nincs mit tenni; menten lezuhannak, nyakukat törik.”
Az olvasást, a jegyzetelésemet némileg megzavarja egy késő esti krimi. Általában ilyesmi közben tudok legjobban koncentrálni a saját dolgaimra, megnyugtat, hogy jó kezekben az igazságosztás, az igaz elnyeri jutalmát, míg én, ahogy a Nagyim szokta volt mondani, „úri huncutságokat” művelek, azaz olvasok, írok.
„Aki ír, belebonyolódik mondataiba, mert semmi sem egzakt az ég alatt. Esetlegesek az érzelmek, és mondhatatlanul pontatlan az a mód, ahogy kifejezzük őket; ezért az író a nyelv törvényszerűségeire bízza szövegét, vagyis az életét, és annál nagyobb az öröme, minél érzékletesebben mutatja meg kiszolgáltatottságát; olvasója viszont a jelentés nyomába szegődik, és az üzenet rejtjeleit szeretné megfejteni, jóllehet a szerző kedvét szegi az ilyesmi, a valóságból hiányzó egyértelműség, a lekerekítettség. Ma azonban az írók hajlandók lemondani egyetlen örömforrásukról, a homályosságról annak érdekében, hogy a művek mihamarabb kapituláljanak olvasóik előtt.”
Mert ugye van az a krimi, a nagyoktól, Agathától vagy Raymondtól, amiben az első perctől ismerjük a tettest, saját szemünkkel láttuk a bűncselekményt. A lényeg annak megértése, hogy a nyomozó miként rakja össze apró jelekből, elhallgatásokból a vádat. S van az a szórakoztató fajta, amiben a szorongásunk úgy félidőtájt elszáll, a vak is látja, hogy mi fog történni, attól kezdve hátradőlhetünk, kedvünkre gyönyörködhetünk a csinos nyomozó és társa idomaiban (s egyáltalán, hogy lehet ilyen ruhákban terepen dolgozni, 12 centis tűsarkon, kibontott hosszú hajjal futni a tettes után?). És bizony, hét évaddal korábban magam is karcsúbb, ránctalanabb voltam.
Estülvén, sötétedéskor már nem olvasok, kímélem a szemem. Írok inkább. Nem biztos, hogy arról, amit korábban olvastam, de elképzelhető, hogy annak hatása alatt, annak bűvöletében.
„Ma már persze sem az olvasás, sem a nem olvasás nem vezet eredményre, mert előbbi lényege a mit, utóbbié a helyette mit; napjainkban viszont a semmit és a helyette is semmit, vagyis az olvasásellenesség elve érvényesül. Aki csak nem olvas, tudja, mit nem csinál, és azt is tudja, mit csinál helyette; aki csak olvas, mint én, tudja, mit nem csinál, mit vált ki vele…”
Gimi végétől volt egy tízes listám arról, hogy miket kell elolvasnia annak, aki 10-15 fős csoportunkhoz tartozni akarna. Musil, Dreiser, Dosztojevszkij is benne volt, mintha hamis farmerom zsebében rejtőzne a bölcsesség köve. Mit is mondott Pozsgai Zsolt a minap? „Nem én voltam zseni…”
Közeledve a könyv végéhez, szeretnék egy elsőre nem idevágónak tűnő példával élni. Már felnőtt fejjel újra visszaültem az iskolapadba. A Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturgiai kurzusaira. Bereményi Géza tartott előadásokat egy maroknyi csoportnak. Filmforgatásról, írásról, éjszakai kalandokról, sírig fogadott, de másnapra kijózanodott barátságokról. Vele közel egykorúként ittam minden szavát, ám néhány ifjú hallgató fel volt háborodva: mi köze mindennek a dramaturgiához?
„Tamási Áron legtöbb könyve az eltávolodásról és hazatalálásról, elkallódásról és megtérésről szól. Önéletrajzi esszéi, útirajzai, regényei, a Szülőföldem vagy a Bölcső és Bagoly éppúgy, mint az Ábel-trilógia, de még a Jégtörő Mátyás szelleme is, amely állati alakokban, sőt lidércként szédeleg a poklok poklában, mindennapjainkban, mire végül helyet foglal a teremtett világban, egy újszülött testében.”
Falusi Márton jelen tárgyalt kötetének alcíme: Tamási Áron szülőföldjén. Pedig látszólag alig említi Tamási Áron nevét a 235 oldalon. (Megszámoltam, 51-szer, de ki merné bizton állítani, hogy ez sok vagy kevés.) Az élet című színjáték dramaturgiája már csak ilyen. Falusiról, Tamásiról s minden másról (is) szól.
Az utolsó négy fejezetben (32–35) Tamási Áron, pontosabban a halhatatlan író megtestesülése személyesen jelenik meg Farkaslakán. Falusival együtt barangolnak a téli tájban (mint ahogy én meg Máraival a Tóth Árpád sétányon, vagy Kosztolányival a Vérmezőn). Ilyesmiből mindig kikerekedik egy fantasztikus vagy misztikus realista valami…
„Tegnap váltottam pár szót ezzel a fiatal magyar íróval, aki hetet-havat összehordott készülő könyvéről. Ma alaposan kifaggatom. Jólesik, hogy úti jegyzeteket készítek, mint hajdanán. Goethe kerek perec megtiltotta, mondván, alulmúlom fénykori teljesítményemet; egy halhatatlan túl sokat tud és túl élesen lát a valódi szépirodalomhoz. Nem bírok magammal; mélyen megérint a hely szelleme, és bosszant, hogy ez a Falusi – akit ezentúl csak F.-nek hívok – belekontárkodik a szülőföldembe. Nem könnyű megbirkózni a halhatatlansággal, holott egy író mi egyébre vágyhat.”
Tamási maiasan beszól a másodperclovagoknak, a percemberkéknek, a szappanbuborékoknak.
„Ma már alig néhány írót avatnak halhatatlanná, több a popsztár és az influenszer, akik megélnek a puszta kameraérzékenységből; mikor én virágkoromat éltem, ez még a nehezebb utat választóknak ment könnyebben; nem beszélve a megelőző századokról, például új barátomról, Goethéről, aki az optikában és a botanikában is maradandót hagyott hátra utódainak és követőinek.”
Felbukkan emlékei közül Lacika (Nagy László), s mintha picit irigykedne is rá.
„Lacikával elmerengenek a költészeti fesztiváljairól híres macedón Ohridi-tó és a barátom másik emlékházának is helyet adó, Rodope-hegység övezte Szmoljan vadregényes vidékén. Boldog, akinek két emlékháza is van, az egyik a Dunántúlon, a másik a Balkánon! Lacika ott is előszeretettel forgolódik, ahol anno népdalokat gyűjtött és fordított, hallgatta a gadulkát.”
Kiderül, hogy Tamási Áron nemcsak halhatatlan, s a jelenben, a múltban bárhol hipp-hopp ott terem, de járatos az interneten, a szörfözésben is.
„F. a klasszika-filológussal bonyolódik cifra beszélgetésbe Platón Államáról, a jogi és az irodalmi retorika elméleteiről. Furdal a kíváncsiság, és az interneten elolvasom erről szóló értekezését. Nem éppen lebilincselő, de okos. Mi lesz, ha ilyen tudálékosan nyúl az én szülőföldem témájához is? Nemcsak a kiadók vagy az utazásait özvegyem, Ágota hagyatékából, a részvénycsomag hozamából, valamint a jogdíjakból megtérítő alapítvány kurátorai riadnak vissza úgynevezett esszéregényétől, de az olvasók is. Arra az elhatározásra jutok, hogy – egy életem, egy halálom, örök halhatatlanságom – elkérem készülő kéziratát a laptopján, hátha belekóstolhatok.”
Az utolsó szó joga is Tamásié. Ironikus, patetikus, enyhén csipkelődő. Kicsit vezeti is kezét a pillanat fontosságát átélő, szempillantásra ellágyuló, önironikus F.
„F. nekem háttal, a korlátnál ácsorog, meg se moccan, gomolyog a lehelete, torkára forr a szó; mire pedig a távvezetékek, a fák szikár, finoman megmunkált csontvázai és a trianoni emlékmű kettős keresztje mögött besárgul a látóhatár és kitűnik a félhold, el sem tudnám képzelni, le sem tudnám rajzolni Farkaslakát az ő alakja nélkül.”

(Hitel Könyvkiadó, 2025)