Én csak arról akarok beszélni, hogy milyen szint ez. Mert Isten őrizzen attól, hogy politizáljak. Miért is? Majd egyszer elmesélem. Vagy tudjátok, mit? Inkább most. Nyilván nekem is megvan a véleményem, és tudom, hová fogom tenni az x-et, mielőtt bedobom a papírt az urnába. De nyíltan, főleg írásban nem akarok politizálni. Nyilván, elestem már egyszer-kétszer. Nehéz az embernek megtartani, amit ígér. De törekedni kell rá. Miért?
Miért, miért?! Sokat kérdezel. Hogy ki kérdez? Nyilván az a másik. Az is én vagyok. Meg a többiek is. Az meg hogy lehet? Csak úgy, felelem. Akár egy Róbert Gida és egy Micimackó. Meg Malacka és a többiek.
Nem voltam világos? Sok a kérdés. Térjünk vissza az eredethez.
Térjünk, mondod te. Méz nincs? – kérdezed.
Nincs!
Kár. Jobb lett volna kicsit csemegézni közben.
Nem csemegézünk! – dördülök rá. A szintről beszélünk.
Aha. A méznek is van egy szintje.
Persze, amíg meg nem eszed. De a lényeg az, hogy…
Nincs méz.
Fogod be?
Meg sem szólalok.
Tehát, az milyen szint, hogy valaki azt énekli, hogy a madarak csicseregnek, a virágok kinyílnak, és felkacag minden gyermek?
Miért, régen miről énekeltek?
Régen csupa magasztos dologról.
Aha. Mit szólsz ehhez: „Micsoda nagyszerű dolog, amikor egymagam vagyok…”
Okés, de a „Járom az utam”, az mégiscsak felemelőbb.
Lenne.
Miért csak lenne?
Mert közhelyszámba menő már minden sora, annyiszor elénekelték.
Rendben, és az akasztás? Arról lehet énekelni?
Arról is daloltak már régebben is.
Az sem volt szép.
Ez viszont már esztétika. Egyéni ízlés.
Hadd engedjem meg magamnak.
Megengedheted, de ne várd, hogy a többiek is ezt osszák. Ezt a nézetet. Mert „Lamberg szívében kés, Latour nyakán Kötél…”
De más ilyet nem írt – kardoskodom.
És a Dicsőséges nagyurak?
Na, ez volt a pont, amikor elhajtottam a másik énemet. De jó néhányan még bejelentkeztek. Erre én is énekelni kezdtem, ezúttal Cseh Tamást. Hogy elhagyott a másik énem. Hátha ettől aztán végképp lelépnek. De nem tették. Sőt. Visszapofáztak, hogy ez sem új, már Arany is megírta a Vojtina ars poétikájában. Tehát, ha valaki ma akasztásról dalol, az csak az élő hagyományt követi. Hogy búvópatakként tör elő minden motívum, minden érzés, eszme és cselekedet, amit a mi népünk…
Ez már egészen papírízű szöveg, mondtam nekik. Ez a mi népünk.
Hát igen, mondták ők. De igaz. Mert leleményes a mi népünk!
Sült krumpli! – kiáltottam rájuk, amit Virág elvtárs mondott A tanúban, és rájuk csaptam az ajtót. De előbb még áramtalanítottam. Kikapcsoltam a tévét, a rádiót, a laptopot, sőt. Felkaptam a modemet, amin bejön a net, és a földhöz vágtam. Aztán elővettem a nagykalapácsot, és tönkrevertem a mobilomat. Ne legyen már olyan okos.
Ekkor szállt le az angyal hozzám. A kert közepébe szállt, ki sem tudtam volna kerülni. De úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Inkább csak tettem-vettem, kapálgattam.
Adjál nekem is – szólalt meg. Kezébe nyomtam a kapát, elmentem a sufnihoz a másikért. A sufniban viszont ott ült egy ördög. Ronda volt, szőrös, és röhögött.
Valamikor budi volt ez a sufni, mondta. Miért alakították át?
Mert angol vécét használunk! Mi már kultúremberek vagyunk, nem úgy, mint te!
Egészen elveszítettem a fejem. Ő meg csak röhögött. Lóbálta a vasvillát. Az én vasvillámat. Magára hagytam.
Odakint az angyal szorgalmasan kapált. Oda álltam mellé. Egy ideig nem szólaltunk meg. Aztán ő mégis.
Nincs mit tenni. Ezt mondta. És még ezt is: ember küzdj…
De ezt már nem bírtam tovább.
Még egy ilyen közhely, és agyonváglak! Ezt üvöltöttem. Az angyalnak. Ő meg? Szomorúan rám nézett, meglebbentette a szárnyát, szép lassan felemelkedett, és elszállt.
Magamra maradtam az ördöggel.

Gáspár Ferenc