Tudom, ósdi vagyok és konzervatív, már nem is simán boomer, hanem egyenesen valami bumm-bummer, de bizonyos dolgok nem tetszenek, még akkor is, ha annyit még elmaradott és csökevényes agyammal fel bírok fogni a külvilágból, hogy – teszem azt, az egyenjogúság jegyében – a „női” melléknevet a foglalkozások, szakmák elé teszik mostanában, nem pedig mögé. (Amúgy akkor nem melléknév, hanem főnév lesz belőle és összetett szó.)

Egyenjogúság ide vagy oda, boomer agyammal nem értem, miért jobb valakinek, ha nem doktornő, írónő, tanárnő, vívónő, hanem mondjuk női író vagy női vívó? A „női orvos” pedig egyenesen nonszensz, hiszen a nőorvos vagy nőgyógyász olyan személy, aki nőket gyógyít az ő saját nemétől függetlenül.

Az egész morgolódásom onnan indult, hogy belebotlottam egy hírbe, miszerint női serpa a világ tetején, és erről nekem rögtön a női szabó vagy a női fehérnemű (nem pajzánságból, dehogy!) jutott az eszembe.

Nosza, rögtön klaviatúrát ragadtam és megírtam a közösségi halfogóba, hogy micsoda marhaság ez kérem szépen, ahelyett, hogy serpanőt írnának.

Kellett nekem. Azonnal kioktattak, hogy a serpa lehet népcsoport, de foglalkozás is, tehát van olyan serpa, aki nem született serpa, csak serpaként rohangászik fel a Himalájára, és van, aki annak született, oszt mégis egész nap ücsörög és a száznyolc szemes olvasóját mantrázza. Vagyis buta (ez a közösségi pofakönyvben eufemisztikus jelző) vagyok, mert mivel lehet ez is meg az is, jobb a női serpa jelzős szerkezet, mint az összetett szó: serpanő.

Nem vitatkoztam velük. Nem mintha érteném a dolgot, hogy a női serpa miért egyértelműbb a származást, illetve a foglalkozást illetőleg, mint a serpanő; hanem mert lassan, de biztosan rájövök, hogy még politikailag közömbös dolgokban sem szabad véleményt írni oda. Bele.

Ez egy csapda ugyanis. Hiszen ha válaszolsz, mások viszontválaszolnak, te aztán újból, és alig várod, hogy azok a mások ott megint irkáljanak valamit, és közben egyre jobban azt gondolod, hogy azok ott milyen hülyék, pedig eredetileg még meg sem akartad simogatni őket, mint Karinthy Frigyes a Szeretem az állatot című kis írásában. A nagy író egy kis nyulat, egy nyuszikát akart megsimogatni, de az örökké elbújt előle, és ettől ő egyre dühösebb lett, a végén már a kisbaltát kereste, hogy szétvágja azt a hülye fejét a dögnek, ami nem érti meg, hogy ő csak meg akarja simogatni.

Nem, gondoltam, én ebbe soha többé! Dehogyis! Hogy én…

Míg erre jutottam, azért persze tovább böngésztem a bejegyzéseket, és hopsz, egyszerre csak azt látom, hogy egy kedves író barátom aszongya, ideje lenne az oroszoknak kártérítést kérni a németektől, úgy, ahogy a lengyelek és a zsidók is kértek a második világháborús szörnyűségek miatt. Most meg ugye, a németek fegyvereket küldenek Ukrajnába. Ezért kellene a kártérítés.

Fogadalmam – hogy soha többé nem szólok hozzá semmihez – azonnal gone with the wind, akárcsak abban a híres regényben, aminek filmes adaptációját már nem szabad bemutatni a benne szereplő elnyomott fekete bőrű kisebbség miatt. (Ehhez is mindjárt hozzászólok! Négercsókot bepuszilni meg szabad?!)

Először persze csak óvatosan és barátságosan írok, mintha én is egy nyuszikát akarnék simogatni. Ilyeneket, hogy kedves barátom ott a halhálóban, hát az oroszok, ugye, tettek ezt meg azt, mondjuk nőket erőszakoltak meg (lásd még: női áldozatok!), gyilkolásztak egy keveset, oszt ez ugyanúgy nem mondható el a lengyelekről meg a zsidókról a második világháborúban vagy az azt követő időszakban.

Na, azonnal megkaptam egy másik kedves írótól, hogy nézz utána, bakker, miket csináltak a lengyelek, még Moszkváig is eljutottak! Egyik kutya, másik eb! És egyébként is bakker! Meg ami utána történt, mármint a háború után, az nem függ össze a háború alattival, írta az első.

Miért nem függ össze, dühösködtem, és rögvest megírtam, hogy akkor nekünk is kártérítést kell kérnünk a törököktől a százötven évért, az olaszoktól Róma pannóniai négyszáz éves uralmáért, a neandervölgyieknek pedig a cro-magnoniaktól a kiirtásukért, és így tovább.

Erre is jött valami válasz, de azt a lila ködben, amely szép lassan a szemem elé ereszkedett és megülte az agyamat, már nem pontosan érzékeltem. Kimentem a kertbe, és kerestem egy jókora követ meg egy dorongot. Most azon vagyok, hogy a követ minél jobban ráerősítsem erre a bunkósbotra, és aztán majd nyakamba veszem a várost. Felkeresem ezeket az írókat, fel én. Mert nagyon jó, testi-lelki barátim ezek. És a kőbaltámmal aztán szép szelíden elmagyarázom majd nekik, hogy az ősemberré válásomért én is kártérítést fogok kérni.

Gáspár Ferenc