Alig akad olyan, az európai kultúrában szocializálódott ember, aki ha meghallja a „sziget” szót, ne jelenne meg előtte valami nagyon is konkrét kép. Például egy trópusi üdülőparadicsom strandja, a napágyak melletti asztalokon egzotikus koktélokkal; vagy egy görög sziget régi templomok és amfiteátrumok maradványaival; esetleg egy esős és nagyon zöld földterület Anglia vagy Skócia partjaitól nem messze. És ezen a legkevésbé sem csodálkozhatunk, mivel a szigetek a nyugati kultúra kezdete óta meghatározó gondolatalakzatként vannak jelen. Az Odüsszeia cselekménye javarészt abból áll, hogy a címszereplő az egyik szigetről a másikra utazik és ott különböző kalandokat él át. Ezek a szigetek egyrészt önmagukban is egyedi világokként jelennek meg, mitikus lényekkel és saját atmoszférával, másrészt viszont a történet elmondásában jelentékeny funkcióval bírnak, hiszen az anno élőszóban előadott kalandok ütemezését szolgálják. Az ütemezés itt nemcsak dramaturgiailag értendő, de mint az eposzmondó számára szöveg emlékezetbe idézésében nyújtott segítség is. Ez pedig rávilágít arra, hogy bár gyakran hivatkozunk az európai gondolkodásra kontinentálisként, az egyik legalapvetőbb történetépítési módunk, az, ahogyan epizódokból állítunk össze egy cselekményszálat, alapjaiban a sziget mint narratív alakzat által befolyásolt.

A szigetekhez kötődő képzetek, vágyálmok és félelmek kultúrtörténete is epizódokban gazdag. A szigetek hol az ipari-kapitalista társadalomból való romantikus menekülés célpontjaiként tűnnek fel, hol a nyugati civilizációra mint ökológiai és gazdasági rezsimre veszélyként leselkedő Nagy Másik kényszerképzeteként, hol pedig a világ nyersanyag- és kulturális kincsének lelőhelyeként láttatják őket a fikciós és tudományos művek. A sziget egyszersmind a nyugati szubjektumkép uralkodó gondolatalakzataként azonosítható a modernitástól kezdve, amely színre viszi annak paradoxonát, hogy az ember egyfelől nagyon szeretne kontinenssé terebélyesedni, megosztani bensőjét mással is, másfelől viszont védi és őrzi a sajátot az idegentől. A 16–17. század fordulóján alkotó angol metafizikus költő John Donne angolul beszédesen többértelmű mondása, mely szerint „No man is an island” – vagyis „senki sem sziget” (az I az island szóban egyben az én megfelelőjeként is olvasható) –, rávilágít arra, hogy nem az elszigeteltség az egyén természetes állapota. Az elszigeteltségért meg kell küzdenünk, illetve azt legfeljebb kívülről érvényesítik rajtunk, mint azt átélhettük a világjárvány alatti lezárásokkor, amikor a lakásaink végső soron apró szigetekké változtak.

Hogy a sziget döntően az izoláció, az elszigeteltség alakzataként jelenik meg az európai gondolkodásban, az köszönhető az angol író Daniel Defoe 1719-ben megjelent Robinson Crusoe című regényének, amely több országban a mai napig kötelező olvasmány. Az egyértelműen a felvilágosodás eszméinek bűvöletében született műben a hajótörést szenvedő címszereplő egy lakatlannak hitt szigetre kerülve végső soron újraalkotja azt a nyugati civilizációt, amelyben egyébként nem volt képes sikeres polgárrá válni. A vadon megszelídítése, a kultúrán kívül eső hely civilizálása mint kivételes tett mindazonáltal nemcsak előrevetíti a gyarmatosítás dicstelen történetét, hanem rávilágít arra is, ahogyan a szigetekről és a szigetek segítségével a nyugati kultúra mindig kétosztatú szembeállításokban gondolkodott. A kontinentális gondolkodás számára a szigetek helyiértéke annak függvényévé válik, hogy azok mennyire tartoznak az „itt”-tel, az ismerőssel szemben az „ott”-hoz, az idegenhez, illetve milyen feltételek mellett válhatnak a szigetek ottaniból ittenivé. Ennek az ismerőssé vagy otthonossá tételnek a folyamatát nevezhetjük civilizálásnak vagy (meg)művelésnek. Ugyanakkor a szigetek a maguk sajátos szórtsága, egymás közötti és a kontinenssel fenntartott egyedi kapcsolatrendszere miatt ellenállnak annak, hogy bármifajta hierarchiát érvényesítő ellentétpárokkal – mint amilyen például a teljesség/hiány, centrum/periféria, rész/egész – próbálják meg beskatulyázni őket. Ez a modern, kategorizációs gondolkodásnak való nekifeszülés történetileg tekintve egy sajátos paradoxont eredményezett, mint arra Gregory Woods felhívja a figyelmet Fantasy Islands című esszéjében. Az újonnan felfedezett szigeteken Európa a saját világszemléletét, szokásait és értékrendjét igyekezett érvényesíteni, miközben fenntartotta magának azt a ködképet is, hogy a szigetek jelentik a szabadság eminens terepét, ahol az ember megszabadulhat a civilizáció béklyóitól és a kultúra rossz közérzetétől.

Az európai ember számára, aki újrateremti magának a világot a szigeten és a szigetből mint toposzból, az említett paradoxon olyan értelemben rendkívül termékeny, hogy egyidejűleg számtalan képzetével is benépesítheti a szigetet. Az eszképizmus ábrándjának, a társadalmi rehabilitáció gyakorlatának ugyanúgy a sziget nyújt otthont, mint ahogy utópikus és disztópikus fantáziáinknak is az éltető terepévé vált – az angol író William Golding A legyek ura című regényétől a szintén angol Aldous Huxley Sziget című szatíráján át a Michael Bay rendezte 2005-ös Sziget című filmig. Ez utóbbi példa rávilágít arra is, hogy bár a kortárs viszonyok között a sziget még mindig a lehetőségek tárháza, már nem a lehetőségek tárházaként tematizálódik olyan értelemben, hogy az újrakezdés terepe lenne. Ezt jelezheti számunkra, persze sok más mű mellett, a kolumbiai Gabriel García Márquez tavaly megjelent posztumusz regénye, az Augusztusban találkozunk, mely Scholz László fordításában magyarul is olvasható. Annak főszereplője, Ana Magdalena minden évben ellátogat arra a szigetre, ahol az édesanyja nyugszik, és ilyenkor mindig megcsalja a férjét egy idegennel. Ahogy halad előre a történet, Ana vágynarratívája egyre inkább kényszerességként lepleződik le, így az olvasó is ráeszmél, hogy a főszereplő számára a sziget végső soron nem a szabadság terepe, hanem az a hely, amelytől akkor sem tud szabadulni, ha épp nem ott tartózkodik. Márpedig a fentebb már hivatkozott defoe-i robinzonád hagyományával jelez ez markáns szembefordulást: a szigethez már nem a kiteljesedés, hanem a korlátozottság, már nem a gyarapodás, hanem a veszteség képzete kapcsolódik. Ez pedig jól szemlélteti, hogy a sziget nemhogy nem változatlan toposzunk, de még csak nem is feltétlenül a folyamatos bővülés, az egyre több vágyálom vagy rémálom rárakódása jellemzi. Ehelyett a sziget maga az átalakulás figurája: egyrészt hatással van arra is, aki megérkezik rá, és arra is, aki távozik róla, másrészt viszont maga is folytonosan formálódik mind geológiailag, mind pedig eszmetörténetileg. Azok a képzettársítások, melyekről azt hittük, hogy az évszázadok során sikerül stabilizálni velük a szigetet egy egyértelmű alakzatként, mindössze olyan ideákat szolgáltattak egy kontinentális értelmezési keretből egy annak ellenálló entitásnak, amelyek radikálisan újraformálódtak a szigeten és a sziget által. Ezért válhat számunkra a szigettel való találkozás mindig egy olyan eseménnyé, amelyben a már ismert mindig ismeretlenként kerül elénk.

Smid Róbert

Az esszé az MTA Bolyai János Ösztöndíja által támogatott Egy sziget lehetőségei kutatásban jött létre.