Szeptember 21., a hála világnapja alkalmából

Az ajándékozásra úgy szoktunk tekinteni, mint egy önkéntes aktusra. Sokat gondolkodunk azon, hogy a szabadságunknak mennyi sarokpontja maradt érintetlen. A jelenkor szorongásai gyakran fókuszálnak arra, hogy az életünk mely területein tapasztalunk befolyást. Akár állami, akár piaci szereplőktől, sőt, sokakban olyan erők is felmerülnek, amelyek a tudomány mai állása szerint megmosolyogtatók: a háttérhatalmi szervezetekkel kapcsolatos koncepciók szinte végtelen mennyiségben megtalálhatók az internet bugyraiban. Talán nem véletlen, hogy a South Park című sorozat több mint tíz éve a WC-ben vélte megtalálni a szabadság utolsó bástyáját: az utolsó olyan hely a világon, ahol a magánélet megmarad, ahol az állam nem ellenőriz minket, amit mi döntünk el, hogy látogatunk meg. A szabadság összes dimenziója mintha itt sűrűsödne: az időbeli, a tárgyi, a társasági és az oksági szempontok szerint is egyedül mi dönthetünk a cselekvésünkről.

Hasonlót érezhetünk az ajándékozásnál első ránézésre. Ahogy a barátaink, vagy a WC-látogatás esetében: itt az egyén teljes szabadságot élvez. Mi döntjük el, kit, mikor, mivel és milyen okból ajándékozunk meg. Gondolhatjuk, amíg nem vesszük a kezünkbe Marcel Mausst. A francia antropológus az archaikusnak vagy – a maga korában – primitívnek nevezett társadalmaknál mutat rá arra, hogy az ajándékozás esetén egy olyan cselekvésről van szó, ami társadalmilag nagyon is szabályozott. Totális társadalmi jelenségnek hívja az ajándékozást, amelyben egyszerre jelenik meg a vallási, gazdasági, jogi vagy esztétikai megfontolás. Társulnak hozzá rituális szabályok, tranzakcionális kérdések (elvégre nem mindegy, mire számíthatunk cserébe), adott esetben jogi kötöttségek, nem utolsósorban pedig az se mindegy, hogy maga a cselekvés tárgya hogy néz ki, hogyan van tálalva az ajándékozott felé. A társadalmi tények mezője tehát rengeteg szabályt társít az ajándékozás aktusához. Amit látszólag mi döntünk el, az valójában legalább annyira szabályozott, mint a közlekedés.

Sőt, az ajándékozó és ajándékozott viszonya általában egy kötelező érvényű reciprocitáson alapszik. Elvégre az ajándékozás egy megalázási aktus: szívességet mutatunk az ajándékozott felé, a lekötelezettünkké tesszük. Az egyenrangúság csak akkor áll helyre, ha a másik fél is ad valamit cserébe, vagy várható tőle egyfajta kompenzáció. A kérdés ezek után csak annyi: ha már az ajándékozás sem a szabadságunk utolsó bástyája, mi marad nekünk? Mi az, amiről még tényleg mi dönthetünk? Ezen a helyen valószínűleg csak a reakció marad. És itt nem a reakció effektív részéről beszélünk: mit teszünk akkor, ha a barátunk vagy egy küldöttség elénk hoz egy tárgyat? Pontosan tudjuk, hogy a társadalmi tények az effektív részre meglehetősen zárt rituálékat írnak elő. Affektív szempontból viszont még megvan a szabadságunk: rajtunk múlik, hogy tudunk-e hálásak lenni egy ajándék miatt. Elsőre ez egyszerűnek tűnik: mosolyogni kell, hinni abban, hogy bármilyen tranzakcionális viszonytól eltekintve fontosak vagyunk a másik félnek. Valójában ez nagyobb kihívás, mint megfelelő viszontajándékot találni az ajándékozónak. A hála ugyanis nem olyan érzelem, amit könnyen elfogadunk. Többek között erre emlékeztet minket Shakespeare egy kevésbé ismert, ugyanakkor rendkívül értékes – és talán legszarkasztikusabb – drámája: az Athéni Timón. Emberként nem szeretünk hálásak lenni. Az ajándékok mögötti hátsó szándékra egyszerűbb elméleteket felállítani, mint elfogadni az önzetlenség képzetét. Ez éppen abból adódik, amit Mauss is megfigyel az ajándékozásról: olyan cselekvés ez, amiben nagyon is jelen vannak a kötelezettségek és az alá-fölé rendeltség. A hála voltaképpen annyit jelentene, hogy erről a kettő elemről csak egy pillanatra megfeledkezünk. Ez a pillanat lehet akár olyan is, mint egy tüsszentés: véletlenül nem tudunk uralkodni a kognitív képességeinken, nem jutnak eszünkbe azok a társadalmi tények, amik az ajándékozáshoz kapcsolódnak. Egy pillanat, egy kizökkenés, egy tüsszentés, a szabadságunkban áll, hogy ezt a véletlent megengedjük magunknak, és ne szégyelljük magunkat miatta. Utána már kezdhetjük csomagolni a viszontajándékot.

Sarnyai Benedek