Gáspár Ferenc írása Gál Vilmos Antantmisszió – 1919 című regényéről

Sokan azt hiszik, könnyű dolog történelmi regényeket írni. Hiszen úgysem tudja senki, mi történt pontosan ötszáz vagy ezer évvel ezelőtt, azt meg pláne nem, hogy miképpen beszéltek, mit gondoltak, hogyan éltek a régiek. El kell menni egy múzeumba, összekapirgálni ezt-azt szokásokról, életmódról, aztán otthon beleírni a laptopba jó vaskos szerelmi jeleneteket nagy csöcsű, még nagyobb farú lányokkal és – Karinthyt idézve – „fél litert köpő”, talpig páncélos macsó harcosokkal.

Hát nem. Ki kell ábrándítanunk az efféle gondolatokban tévelygőket. Igenis rengeteget kell búvárkodni, eredeti forrásokat nézni, és rengeteg feldolgozott irodalmat olvasni. És nem árt, ha a történelmi regény írója ért néhány élő-, s még jobb, ha holt nyelven is. Mert a régi feljegyzések, krónikák nagy része latinul van megírva, ami nem, az pedig ógörögül. És minél közelebb van a korunk, a huszadik és a huszonegyedik század, annál több információ, adat, tény került megörökítésre, nem beszélve azokról, amelyeket titkosítottak, és esetleg éppen mostanában váltak kutathatóvá.

Vagyis egy jó történelmiregény-írónak sokkal nagyobb háttértudással kell rendelkeznie, mint például egy kortárs társadalmat megidéző novellistának, regényírónak vagy egy alanyi költőnek, utóbbi műfajt egyáltalán nem lebecsülve.

Ilyen kiváló regényíró Gál Vilmos is, aki több történelmi korban is otthonos, elég csak két vaskos Báthory-könyvére vagy az erdélyi szabadságharc történetéről szóló Latrok ideje című művére gondolni.

Ám a legtöbb háttéranyagra az Antantmisszió – 1919 megírásához volt szüksége (tanulmányúton volt ösztöndíjjal Párizsban, elolvasta Bandholtz tábornok naplóját stb.), mivel ez a könyve részben Párizsban, részben Budapesten, kisebb részben pedig Alcsúton és a kevéssé ismert aradi fogolytáborban játszódik, ahová a románok vitték és éheztették halálra az ellenük harcolókat, de sok esetben ártatlan civileket is.

A történet 1919 augusztusában kezdődik, amikor a négy nagy győztes hatalom képviselői megegyeznek abban, hogy egy missziós bizottságot kell Budapestre küldeni, melynek legfőbb célja a románok megakadályozása abban a „nemes” szándékukban, hogy az országot a levert kommunista puccs után teljesen kirabolják. „– Sok összetevője van a dolognak” – ecseteli a könyv főszereplője, a helyzetet jól ismerő, rendkívül szimpatikus Michael Weiss százados (jóképű, sok nyelvet beszélő, magyar származású, aki valóban létezett, csak nem volt annyira magas és jóképű, mint Gál Vilmos regényében) Bandholtz tábornoknak, a misszió amerikai vezetőjének, majd így folytatja: „…a magyarok kétségbeejtő helyzetben vannak. Nincs rendes kormányuk, és még nem is lesz egy ideig. Az ellátás akadozik, a közigazgatás szintén. …a rendfenntartó erők is hiányoznak. Másodsorban a románok, uram… Finoman szólva sem rajonganak a magyarokért, ami érthető is a ’16-os nagy futásuk ismeretében. Amikor beléptek a háborúba az antant oldalán – hadüzenet nélkül, miközben a királyuk arról biztosította a magyar kormányt, hogy nem fog támadni –, a magyar haderő a németek segítségével úgy verte vissza őket Bukarestig, ahogy kell… A vörösöket viszont leverték, és most Budapestre értek. Vissza akartak vágni, és vissza is vágnak. Úgy szeretnék elhagyni Magyarországot, hogy az évekig ne heverje ki a csapást. A franciák pedig túlzottan engedékenyek velük.”

Nagyjából ez az alaphelyzet, de aki azt hiszi, hogy valami néhol száraz, máshol meg túlzottan érzelmes és könnyfakasztó történetet olvas majd, az biztosan csalódni fog. Történelmi regény ez, de kémregény is, rengeteg izgalommal, gonosz román titkosügynökkel, ártatlanul meggyilkolt magyar lánnyal, korabeli „pesti srácokkal”, üldözéses jelenetekkel – és humorral is, mert a fiatalok mindig és minden korban szerettek élni és nevetni, akármilyen kétségbeejtő helyzetben voltak.

Jól tudja ezt az író, akinek tizenkét évvel ezelőtt ez volt az első regénye, ám akkor még William Gallen álnéven jelent meg, most viszont az Időjel Kiadó és vezetőnője, Baranyi W. Krisztina jóvoltából kibővítve és korabeli archív fotókkal ellátva.

Aki még jobban el szeretne merülni a regény világában, tegyen egy sétát. Induljon el mondjuk a Szabadság térről, és gyalogoljon el a Nemzeti Múzeumig. Előbbin ott áll Bandholtz tábornok szobra, utóbbit pedig a tábornok védte meg a múzeum kincseit elrabolni készülő románoktól. S nem mellékesen a Nemzeti Múzeumban dolgozik a könyv szerzője, Gál Vilmos is. Fel lehet keresni őt, egészen biztosan szívesen mesél a korról, hőseiről vagy az anyaggyűjtés nehézségeiről. Ha jók az információim, legközelebb Bottyán tábornokról ír majd regényt, hogy egy félig-meddig elfeledett magyar hős küzdelmes életével ismertesse meg olvasóit.

(Időjel Kiadó, 2025)