Csapó Ida eredetileg újságíró. Életének harmadik harmadában talált rá igazi szenvedélyére: 2013 óta foglalkozik képzőművészettel. Kezdetben festőművészetet tanult, de hamar rájött, hogy valami más adja meg számára az önkifejezést. Így választotta a textilművészetet. Varrott képei, valamint a Dajer Szellemi Műhelyben látható kiállítása kapcsán beszélgettünk. – Somogyi-Rohonczy Zsófia interjúja.

Somogyi-Rohonczy Zsófia: Munkáidon női családtagok és ismert példaképek kerülnek főszerepbe. Miként választod ki őket, és hogyan társítasz hozzájuk anyagokat és technikát?

Csapó Ida: Valóban, többnyire a nők a szereplőim, de a családom férfi tagjait is megörökítettem. A kiválasztás intuitív és a saját érdeklődésemet tükrözi például a nőtörténeti cérnaportréim esetében. Az alkotást megelőző kutatásban kibomlik a kapcsolati hálójuk, amely behív újabb személyeket. Olyan nőket választok munkáim főszereplőinek, akiknek életútja, teljesítménye lenyűgöző és ma is inspiráló, például Mary Wollstonecraftot. A portrék gyakran olyan textíliákra készülnek, amelyek nők keze nyomát viselik magukon, ezzel tisztelgek is előttük, valamint beemelem a korábban nem megfelelő értékén kezelt női kézimunkát a kortárs művészetbe. A családom esetében a már nem élőket sokkal könnyebben megvarrom, mint az élőket. Nem a hiperrealista ábrázolásra törekszem, ugyanakkor úgy éreztem, élő családtagjaimat kézzel kell megvarrnom. A lányomat, aki nagyon támogat, már igazán felszabadultan tudtam egy átlátszó anyagot, függönycsipkét használva géppel megvarrni a Haj, glória… kiállításomra. Önarcképeket pedig azért készítek, mert saját magam mindig kéznél vagyok, és nincs személyiségi jogi kérdés sem (nevet).Ez egyfajta személyes emlékezés, életút-visszatekintés és identitásképzés: a múltból a jelenen át jövőbe néző önismeret is.

SRZs: A varrás egészen gyerekkorod óta része az életednek és önkifejezésednek. Változott ez az évek alatt?

CsI: A ruhaanyagok, a textilek, a varrás és a hímzés kislánykorom óta jelen volt az életemben. Sok időt töltöttem egy falusi szabó-varró házaspár műhelyében, és minden nőelődöm varrt: magának és családtagjainak ruhákat. Tizenéves koromtól tudok géppel varrni: saját magamnak és a kislányomnak ruhák, de a háztartásban praktikus tárgyak is kikerültek a kezeim közül. Annak idején egy lábbal hajtós varrógépen kezdtem, ezt a Matador márkájú gépet ma már családi örökségként őrzöm. Tökéletesen működőképes. Ugyanakkor jó néhány éve a textilképeimhez vettem egy korszerű villanyvarrógépet, aminek nem ment zökkenőmentesen a megtanulása, de a művészet kedvéért hajlandó voltam megtanulni szétszedni, szerelni, használni. Sok kísérletezéssel, tévutakkal is járt, miközben rengeteget tanultam módszerekről, technikákról, háttéranyagok használatáról. A képzőművészeti tanulmányaim során kedvencem volt az egyetlen vonallal, megszakítás nélkül történő rajzolás, ezt a módszert vittem át főleg a gépi varrásaimra. Izgalmas látnom, ahogy kibomlik az elképzelésem, szeretem a munka közben adódó véletleneket. A varrógépemen huszonegy különböző öltésminta van, ezeket szabadon, nem rendeltetésszerűen használom, utat engedve a kreativitásomnak és a felmerülő ötleteimnek. A szálakat nem varrom el, szabadon lógnak, hisz az életünk is tele van elvarratlan szálakkal.

SRZs: A varrás önmagában varázslatos, meditatív tevékenység. Te miként éled meg az alkotás különböző fázisait?

CsI: A meditatív, afféle lebegő fázis a kézi varrásnál jellemző. A gépi varrás inkább a jelenbe hoz, abszolút megszűnik a külvilág, még akkor is, ha valamilyen hiba történik: a stresszes állapot megoldást kíván, de ez csak higgadt fókuszálással sikeres. Egy textilkép megszületésénél a varrás a legkevesebb. A többlépcsős alkotói folyamatban a legelső az ötlet, ami feldob, inspirál. A megvalósítás elméleti részében sok olvasással, rendszerezéssel folyik az akár nőtörténeti, akár családi kutatás. Igazából ekkor kerülök tudatosan és érzelmileg is szoros kapcsolatba azzal, amit megvarrok. A konkrét alkotásnál az előmunka az eszközök (cérnák, fonalak, megfelelő tűk), a textilanyagok kiválasztását és vasalását is jelenti. Régebben a nagy művészi hevületben nem igazán érdekelt, hogy lesz valami installálva, most már figyelek erre is: ez már a varrásnál vagy az utómunkánál megjelenik.

SRZs: Az anyagokat, a történeteket újra(fel)dolgozod. Mit jelent számodra az újrahasznosítás?

CsI: Az újrahasznosítás gyakran családi vonatkozású: legtöbbször megörökölt, különböző típusú ruhaanyagok, papírok, fadobozok, hímzőfonalak kapnak új életet művészi tevékenységemben, és régi családi fotók, saját fényképeim adnak ötleteket. Időnként mások által kidobásra ítélt, feleslegesnek tartott anyagok szintén újjászületnek, ha ezek használatára érzek késztetést. Csak akkor vásárolok eszközöket és anyagokat, ha tényleg szükséges. Ily módon az alkotásaimban jelen van a múlt, jobban megérintheti a nézőit, inspirálhat, és akár a jövőjükre is hathat.

SRZs: A „nő” a Haj, glória… kiállításodon a helyszínen is erőteljesen jelen van. A Dajer Szellemi Műhelyben kiállított munkák, a helyszín hozott újat a művészeti utadhoz?

CsI: A hajjal mint témával külön nem foglalkoztam a kiállításig, bár jelen volt az alkotásaimban: a Szeretem a hajam, illetve a Fodrásznál című vegyes technikás alkotásaim ott vannak a Dajerben. Izgalmas volt a képeimet átnézni Frazon Zsófia muzeológussal, a Dajer egyik alapító kuratóriumi tagjával, aki tévedhetetlen szemmel és érzékkel válogatta ki a falakra került alkotásaimat, inspiráló volt együtt dolgozni vele. A megnyitón pedig egy nagyon is helytálló kérdésfelvetést adott hozzá a témához: vajon a hajjal elmondható-e egy élet-, illetve családtörténet? Ez a látogatókkal is felvetődött, akiktől sok jó és frappáns visszajelzést kaptam, például sződd tovább a szálakat vagy HAJrá! A Dajer erős, női energiájú tér, ezt a látogatók többször említik. A hely fodrászatra emlékeztető hangulata főleg a pop-up hajvágásos tárlatvezetések idején megidézte, amikor a nők maguk között cseverésznek és/vagy mély beszélgetéseket folytatnak. A tér tágassága, nagy belmagassága erősen inspirált arra, hogy régi vágyamat végre megvalósítsam: így készült el a nagyméretű Szent Magdolna textilkollázsos cérnaportrém impozáns installációval megtámogatva.

SRZs: Milyen irodalmi művek voltak hatással rád (nemcsak művészként, hanem emberileg, nőként)?

CsI: Bakfisként is kedveltem a csíkos könyveket, néhány éve ebből a sorozatból kimondottan elővettem a nőtörténeti vonatkozásúakat Kertész Erzsébettől. A Teleki Blankáról szóló könyvét olvastam legutóbb, és mélységesen lenyűgözött micsoda kutatói munka lehetett a megírása mögött. Ugyanakkor úgy tud „mesélni” női sorsokról, hogy a helyszínre visz, magával ragad. Péter Ágnes A függetlenség ára című műve elképesztő hatással volt rám. Egy 18. századi anya-lány kapcsolat az alapja: Mary Wollstonecraftról és Mary Shelley-ről van szó, aki 19 évesen írta a Frankensteint, és születésekor elvesztette az anyját, aki a feminizmus úttörője nőjogi bibliájával. Nem véletlen, hogy elsőként róla készítettem, ráadásul nagyméretű cérnaportrét. Dragomán György Máglyája is nagy hatással volt rám mágikus stílusával, és azzal, hogy férfiként mennyire bele tudott helyezkedni a főszereplő lány érzésvilágába, mindennapjaiba. Joan Anderson Egy év a tengerparton című könyvét sok évvel ezelőtt olvastam, de máig őrzőm: szívet melengető történet volt tengert imádó lelkem számára egy idősödő nő bátorságával, önreflexivitásával és üzenetével: „A nagy titok az, hogy nem minden fiatalkorában történik az emberrel”.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

A Haj, glória… kiállítás szeptemberben még két program keretében megtekinthető:

szeptember 18-án az Évindító Irodalmi Horgolókör alkalmával, valamint szeptember 21-én a kiállítás bontásával egybekötött utolsó tárlatvezetésén.

Mindkét programra 17 órától várják az érdeklődőket a Dajer kiállító terébe: Bp., 8. ker. Horváth Mihály tér 5.