Kedvesem, 54 éve társam lelkesen, csillogó szemekkel emlékezik régmúlt szeptemberekről. Iskolakezdések. Régi és új osztálytársak. Nyári élménybeszámolók. Új tankönyvek illata s új ismeretek…

Nekem már akkor borsózott a hátam, amikor nyár közepén megjelentek az ÁPISZ kirakatában az új iskolatáskák. A klottgatyát felváltja a hosszú nadrág, az ilyen-olyan trikót (vagy még azt se) a keményített ing. A nyáron kinőtt cipő szorít, az újonnan vett tör.

A könyvekben semmi új, betű betű hátán (az ’50-es években képeket csak a templomi félhomályban, a titokban megtartott hittanoktatáshoz használt idegennyelvű Biblia-képregényekben láttunk – ezeket bezzeg kifelé menet szigorúan begyűjtötték).

Könyveket, füzeteket kék papírba kötni, a füzeteket még margózni is. Két centire a lap szélétől körző hegyével átszúrt füzetlapokra, a lyukakon át 2B-s ceruzával, vonalzó mentén vonalakat húzni. Már a második napra lecke.

Egy ilyen kiszúrást sosem felejtek el. Amint a fociban számontartják, hogy melyik csapat rúgott leghamarabb gólt, úgy az én szamárpadba ültetésem világrekord, talán azóta sem überelte senki. Történt másodikban vagy harmadikban, eszem ágában sem volt évnyitó után órára készülni, 45-ünkből csak nem pont engem hívnak fel elmondani, hogy miről szól az a bizonyos első lecke! Naná, hogy rajtam akadt meg a tanító néni tekintete. Szöszke hajjal, élénk kék szemmel legjobb elkerülni az iskolát! A könyvlap közepén két kitárt szárnyú fecske szállt, gondoltam, csakis róluk szólhat a történet (sorminta volt!). Büntetésből határozatlan időre első sor, szemben a katedrával, egy szál magam, szégyenszemre, szóval szamárpad. Azóta is gyanakvással lapozom az illusztrált könyveket. Követik-e a képek a történetet, vagy csak engem akarnak csőbe húzni?

2025. augusztus 31. Vasárnap délután három óra, Veni Sancte. A templomban egy gombostűt sem lehetett leejteni. Sokan a bejárat előtti napzúdította téren ácsorogtak. Központilag pedig Erdő Péter bíboros, prímás szeptember 1-én délután celebrált misét a Szent István-bazilika előtti téren. A katolikus iskolák ünnepélyes tanévnyitója alkalmából osztott áldást az új tanévre.

Legidősebb unokánk rutinosan, már harmadszor ült be az osztályának kijelölt templomi padsorba. A középső idén debütált, a nagymamájára üt, egy évig erre készült. A kicsi hallani sem akar az iskoláról, okát sem rejti véka alá: – Velem nem akarnak játszani a nagyok! Ó, szegény pára, nem érti még, hogy a suli nem LEGO-terepasztal. S jó, hogy nem tudja elolvasni nagyapja tárcáját, mennyi macera, pepecselés, fecskék okozta galiba jár az iskolával… Ráadásul lenszőke, égszínkék szemű, minden tanító elsőre kiszúrja majd…