Pálffy Károly rajztanár, festőművész, grafikus 1949-ben született Tapolcán. A Tapolcai- és Káli-medence meghatározó környezete után a középiskolát Veszprémben végezte, majd Pécsett szerzett rajz és biológia szakos tanári diplomát. 1971-től él és dolgozik Balatonfüreden. – Kovács katáng Ferenc interjúja.

KkF: Hanyas vagy? ’49-es? / Mi félszavakból megértjük egymást. – Az évszámokat átírtam, de a lényeg változatlan. Szilágyi György 1976-ban szállóigévé vált verssorai továbbra is állnak az azonos években születettekre. Ha nem is egy országrészben nőttünk fel, váltunk szépkorúakká, hasonló közegben cseperedtünk. Tudod, egypártrendszer, egy csatorna a tévén. Megismertetnélek az Olvasat portál kedvelőivel. Térképezzük fel a felettünk eljárt hetvenöt évet! Hogyan és hol telt életed első tíz esztendeje?

Pálffy Károly: Tapolcán születtem, szüleim az államigazgatásban dolgoztak. A korai iskolai évek emlékei boldog, önfeledt kíváncsiságról szólnak. Egyik tanító nénim mondta az írásomról: „Karcsika, te nem írod, hanem rajzolod a betűket.” Már alsós koromban sorozatban rajzoltam az osztálytársaimnak, plakátokkal bíztak meg tanítóim. Nyaranta a Káli-medencében, Kővágóőrsön élő nagyszüleimnél „vendégeskedtem”. Csodálatos nyarak voltak. Naponta a révfülöpi kis szőlő, a félelmetes sötét borospince hangulata szinte megfogható „félálmos fantáziámban”.

A révfülöpi strand balatoni varázsa mellett (hínár, kagyló, halak stb.) maszek alapon itt tanultam meg úszni. Gyermekkortól kezdve beleégtek a retinámba a Balaton-felvidéki hegyek távoli és közeli képei. Nyaranta az öcsémmel és a haverokkal gyakran elszöktünk felfedezni a környék hegyeit (Csobánc, Badacsony, Szent György-hegy…). A mai napig furcsa, bizarr, ijesztő élményem a Szent György-hegy kőzsákjainak, a bazaltorgonák tetején egyensúlyozni. Jó kis évek voltak!

KkF: Úgy gondolom, ránk már nem feltétlen igazak a fent említett szerző sorai: „Mi sohasem voltunk jó tanulók. / Minket eltanácsoltak a középiskolából. / Mi korán kezdtünk dolgozni és dohányozni.” Jelentős, talán a legmeghatározóbb korszak a tizentől a húszig. Hogy vetted akkoriban az akadályokat?

PK: Furcsa, akkor nem értett kettősségben boldogultam. Valahogy mindig úgy alakult, hogy a legközelebbi barátaim dörzsölt, vagány rosszcsontok voltak. Emellett a tanulmányi eredményeim az otthoni elvárásoknak megfelelően kiválóak voltak. A Veszprémi Vegyipari Technikumba történt felvétel meghatározta a középiskolás éveket. Elkerültem Tapolcáról és kollégista lettem. Szuper jó iskola, kiváló tanárokkal és osztálytársakkal. Az első két évet jeles eredménnyel végeztem. Közben alakultak a barátságok a hatvanas évek világában. Mindent is kipróbálni! Cigi, alkohol, szerelem… Lejjebb szállt a szakmai elhivatottság. Közben rajzok, címlapok, plakátok, meghívók készültek.

Aztán sikeres felvételi a Vegyipari Egyetemre. Előfelvételisként egy év katonaság. A honvédségi szürrealisztikus világ végül is tanulságos idő volt. Hátizsákomban végig ott volt az Isteni színjáték szép kiadása. Minden képzés mellet kellemes különmunkaként esténként, éjszakánként a parancsnoki irodában a heti kiképzési terv megtervezése közben szabadon garázdálkodhattam a jóminőségű papírokkal, rajzeszközökkel, kedvem szerint. Az Egyetem tiszteletre méltó, ragyogó hely volt. De legszívesebben plakátokat, újságillusztrációkat készítettem. Így egy év után búcsút vettem a vegyipari tanulmányoktól. Ezzel nem volt nagy sikerem a szüleimnél. Rövid ideig egy nagyvállaltnál vegyészként dolgoztam. Kerestem a lehetőséget, hogy művészeti vonalon tanuljak, és megfogadtam Udvardi Erzsébet festőművésznő tanácsát, sikeres felvételi után a Pécsi Tanárképző Főiskola biológia-rajz szakos hallgatója lettem.

KkF: A pécsi egyetemi évek alatt/után mit éreztél? Kinyílt vagy bezárult előtted a nagyvilág? Milyen reményekkel indultál el a „nagybetűs életben”?

PK: Számomra a világ mindig nyitott volt. Szerencsére bármilyen élethelyzetben éreztem a jót, illetve azt szűrtem ki belőle. Persze ez így meglehetősen kozmopolita hozzáállás, de egy lapon tarthattam a „nagymenő” művészeket és az egyszerűbb, általában nem agresszív alkotókat, mint hittem, jómagam is. Alapvetően ugyanaz a kíváncsiság maradt meg bennem, mint sráckoromban a vulkanikus hegyek tetején a föld-víz-levegő-fény átélése. Imádtam a pécsi világot! Az iskolai tanulmányok könnyedén, örömmel teltek. A nyolcfős rajz szakon hét lány, meg én! Az első évben, a nagyméretű aktkompozícióm, amit bent hagytam száradni, eltűnt. Lenyúlták. Szerintem túl jó volt. Az időnként meghirdetett pályázatokon valamilyen díjat mindig nyertem. Általában kettőt készítettem, egyiket a barátnőm nevén adtam be. Ő lett az első, én a második. Végül együtt költöttük el a jutalmat. A városban fellelhető kulturális atmoszféra része volt az éltemnek. Sok állandó és időszakos kiállítás mellett a legemlékezetesebb a Csontváry Múzeum megnyitása volt.

KkF: 1974-ben szülőhelyed közelében telepedtél le. Mi indokolta ezt a csupán 40 kilométeres lépést?

PK: Lakhatási, munkahelyi, megélhetési alapvetések. Balatonfüreden élő szülők, a helyi iskolákban a fiatal rajztanárnak így adottak voltak a kezdő lépések. Ráadásnak a helyszín varázsa is kapcsolódott a korábbi élményekhez, nem éreztem „röghöz kötöttnek” magam!

KkF: Visszaugorva hosszú éveket, évtizedeket,őseid mivel tarisznyáztak fel? „Féltek a tegnaptól, a mától, féltek a jövőtől.”? Kik voltak, milyen géneket örökítettek át, milyen tanácsokkal eresztettek útnak? Volt kitől örökölni a festészet iránti vonzódásodat?

PK: Őseim nehéz évtizedekben, önzetlenül a lehető legjobb jövőt tervezték, és megteremtették a lehetőségek alapjait. Persze ez elsősorban a fejlődő, patronált magyar vegyipar szintjén volt elképzelhető. A családi „mesék” szerint valamelyik vörösszakállú dédapám volt ilyen alkatú személyiség, állítólag készültek festményei is. Apám fiatalon költőnek készült. Költő is volt. A háború után antológiákban jelentek meg versei. A nehéz évek alatt felhagyott a hivatalos szerepléssel. Nyugdíjasként szívesen írt strófákat, köszöntő versikéket a barátoknak. Tréfás mondókáit, huncut versikéit szinte már várták az ünnepeltek.

KkF: Balatoni évtizedek ecsettel című, 50 év munkáiból ízelítőt nyújtó kiállításod megnyitóján vallottad, hogy már tinédzser korodban, hétvégeken festetted a Tapolca környéki tanúhegyeket. Visszaemlékeznél egy ilyen alkalomra? Hogyan zajlott le az otthonból való elindulástól a hazaérkezésig? Mit szóltak hozzá a szüleid? Kinek mutattad meg elsőnek a képeidet?

PK: A Tapolcai-medence elképesztő élettér. A meglehetősen szabad gyermek-felfedező időszak (haverokkal, nyíllal, késsel, csúzlival stb.) az életünk részévé tette a teljes miliőt. A rajzoló, majd festő ambíciók ebből is fakadtak. Ekkor már egyedül jártam az ismert helyeket (Szépkilátó, Szigliget, Csobánc, Balaton a Szent György-hegy tetejéről). Kis tábori állvánnyal jártam be újfent az ismert tájat. Temperával, helyben festett képeim feldolgozták a Tapolcai-medencét. A Tapolcáról Balatonfüredre költözés során véletlenül kerültek elő ezek a munkák. A Szépkilátó című, temperával készült festményemet Édesanyám nagy becsben tartotta. Ma is fő helyet foglal a lakásunk falán!

KkF: Mikortól érezted azt, hogy végérvényesen, visszafordíthatatlanul festő lettél?

PK: Ahogyan senki nem tudja miből lett, mi is most, pláne mivé lesz. Azért azt mindig tudtam, hogy rajzolni, látni, csodálni a dolgokat és a vágy, hogy megmutasd másoknak is, máig ugyanaz.

KkF: „Hihetetlen erővel kötődik ehhez a tájhoz. […] meghatározta eddigi életét” – mondta Bán László, a Füred TV szerkesztője egyik kiállításod megnyitóján. Miben látod a Balaton s a környéke számodra utolérhetetlen vonzóerejét?

PK: Itt minden együtt van. Emberi léptékű látvány, mozgás, fények. Körül vagyunk véve évmilliós kőzetek szobraival. Bárhol vagy, különleges helyen, különleges világban. Indulj el bármelyik hegy „megmászására”, és megtudod. Minden pillanat egy újabb és újabb tökéletes kompozíció. És akkor Te vagy a centrum!

KkF: Az írták rólad, hogy „…aranyba öntötte a Balatont”. Attól most tekintsünk el, hogy az öntés az éremművészek, a szobrászok munkamódszere. Mondjuk inkább úgy, hogy a festő bearanyozta a tájat. Te ezt miként értelmezed? Arany lenne a kedvenc színed? Mikből kevered ki?

PK: Eleinte a tájban való festés hagyományos színes megoldásait kerestem. A „plain air” alkotások kompozíciós figyelgetése közben gyakran kerültem szembe a balatoni fényekkel. Jó párszor kiutaztam a legkorábbi vonattal Badacsonyba, hogy a hegyoldalból figyelhessem a keleti Balaton napfelkelte-jelenségét. Ahogy világosodott, valahogy időnként a színek dömpingje fény-árnyék kompozíciókká alakult. Kísérleteztem aranyat utánzó porfestékekkel, különböző keverékekkel. Az első néhány kép után az ipari festékgyárak elkezdték ontani a különféle olaj, majd akril festékeket. Így keletkeztek az ismert tájelemek arany, barna, monokróm képi ötletei.

KkF: Elárulnál valami titkot, különöset a művészetedről, az alkotói módszeredről?

PK: Lehet, hogy a mai műtermi alkotóknak manapság nem mindig tetszik, de az én stílusom gyermekkortól kezdve az átéléssel együtt alakult. Az alkotói kedv is ennek függvénye. Ha ez képpé formálódik bennem, akkor lesz egy alkotás. De addig is a fejemben, az elmémben élnek…

KkF: Úgy tudom, művészként sem húzódtál vissza elefántcsonttornyodba. Alapító tagja voltál a Füredi Műhelynek, a későbbi Művészklubnak. Miért? Sűrű életet élsz? Mi mozgat, mi hajt?

PK: Kezdő fiatal tanárként a kötelezők mellett sokféle „mellékest” elvállaltam. Linómetszetek, könyvborítók, plakátok, logók, újságcímlapok, díszoklevelek bőrre stb. A helyi és környékbeli alkotók nagy részével jó, mondhatni baráti kapcsolatban voltam és vagyok ma is. A helyi kis közösség kellemes társaság, kiállítási lehetőségek is adottak voltak. Mi hajt? Talán a figyelemfelkeltés arra, ami körülvesz, amit szeretni, csodálni és védeni kell. Gyakran úgy érzem, hogy sokan nem ismerik vagy nem látják meg a szépséget! Nem érnek rá a saját környezetükre.

KkF: Beszélgetésekben, tévényilatkozataidban rendre felbukkannak tanári élményeid, a gyermekrajzok sokszínűségéről, őszinteségéről áradozó szavaid…

PK: Minden gyermek és gyermekkori élet más és más. Ahogyan a különböző stílusok, alkotók megismerését, úgy a gyermekek alkotásait is „mindenevő” módon kezeltem. Bármilyen is, kevesebb a céltudatos sikerorientáció, az ösztönös lélek a jóból jóra törekszik. Nem könnyű több osztálynyi gyermek hetente több száz alkotását elbírálni, osztályozni. Felüdülés időnként néhány ügyesebb, alkotni vágyó emberkével együttműködni. Szakköri formában már lehetett az egyéni adottságokat, tehetséget formálva, segítve nagyszerű dolgokat létrehozni.

KkF: Legfőbb támogatód, menedzsered a feleséged, Angi. Felnőtt gyerekeitek a közeletekben élnek. Mit jelent számodra a család, az otthon biztonsága, melege? S karácsony közeledtén, hogy telt, telik nálatok?

PK: Azt hiszem, nagy szerencse az élet ilyen alakulása. Mindig gondoltam a nők sorsdöntő szerepére a világban. Hát ez most is bejött. Ha ez nem így alakul, minden más, vagy semmi sem lenne. A Fiaink nagyszerű, okos, tehetséges felnőttekké váltak. Ez is az Anyukájuk érdeme. Én csak igyekeztem helytállni, megtenni dolgokat, valami használhatót a családnak.
A gyermekkori karácsonyi emlékekből a falusi betlehemes látogatókra, és az éjszakai várakozások fantáziavilágára emlékszem. Úgy képzeltem, hogy mindenhol karácsonyfák vannak repülő angyalokkal. Később szeretetteljes, öcsémmel és szüleimmel együtt eltöltött játékos estékké vált ez az időszak. Ma is emlékszem az illatokra, süteménykölteményekre melyeket Édesanyám készített. Kedvenceinket át is nevezte: „Karcsi-csók” és „Sándor-pogácsára”. Fiatal felnőttként az extra karácsonyi ajándék mindig egyedi, Édesanyám által kötött zsebes gyapjúkardigán volt. Nagyon szerettem viselni azokat. Szerencsére feleségem, Angi családjával, szüleivel és négy testvérével nagyon összetartó, szeretetteljes karácsonyi találkozókat tarthattunk. Gyakran közel húszan ültünk a hatalmas ebédlőasztalnál. Majd családommal saját lakásba költöztünk és a szentestét általában Károly és Péter fiunkkal együtt ünnepeltük. Csodás, plafonig érő karácsonyfa, sok ajándék szépen becsomagolva. Süteményillat, finom vacsorák. Majd az ünnep következő napjait a nagyszülőknél felváltva tartottuk. Sajnos ezek az idők hamar elmúltak, már nem tudunk velük ünnepelni. Hálás szívvel és szeretettel gondolunk Rájuk. Fiaink felnőve, párjukkal, unokáinkkal együtt jönnek hozzánk, ilyenkor kilencen ülünk az asztalnál, és örülünk, hálát adunk, hogy találkozhattunk, beszélgethettünk. Bár már nem kicsik az unokák (21, 15, 10 évesek), de díszítünk karácsonyfát, mert nélküle nem teljes az ünnep hangulata.
Feleségem ragyogó szakács és cukrász is lehetne, kiváló szervező, motorja a csapatnak. A fiatalok is aktívan részt vállalnak az előkészületekből, sütnek, főznek ők is. Jó érezni a szeretetüket, az otthon melegét. Volt idő, amikor nem egészen értettem, miért ünnepeljük a szeretetet, amikor az mindig és mindenhol van. Talán ma már kezdem érteni és érezni. Az ad erőt és tölt fel, hogy szeretve vagyok, vagyunk és bízunk a jövőben, hogy még sok szép és meghitt karácsonyt tölthetünk együtt!

KkF: Egy 2012-es beszélgetésre elvittél magaddal úgy 40 családi fotót. A Füred TV híradásából nem derült ki, hogy mi célod lehetett ezzel. Nem tartottál attól, hogy kellemetlen kérdéseket is kaphatsz a közönség soraiból?

PK: Ez egy bensőséges, tényleg baráti rendezvény volt. Felkértek erre a beszélgetésre. Úgy gondoltam, hogy a levezető jólelkű barátnőnk megérdemli, hogy kissé kitárulkozzak. A jóindulatú kérdéseket szeretem, a rosszindulatúak a feltevőt minősítik, de ha tudok, válaszolok.

KkF: Pedagógiai és képzőművészeti munkásságodat 2003-ban Pro Comitatu, 2005-ben pedig Balaton-díjjal ismerték el. 2011-ben a Balatonfüred Város Kulturális Nagykövete címet érdemelted ki. Hogyan viszonyulsz az elismerésekhez, a díjakhoz? Serkentenek vagy dermesztenek?

PK: A díjakat adják és elfogadják, vagy nem veszik át. Néha külön „műsort” csinálnak magasabb szinten ezekből. Én köszönöm, jól vagyok. Ugyanaz az ember, mint korábban. A jóindulatú elismerés szép dolog!

KkF: Min dolgozol éppen? Céljaid, terveid?

PK: Nem vagyok éppen „jövőtervező” alkat. Talán néhány valami, amilyen még nem volt, az jó lenne. Ha felkérést kapok egy kiállítási lehetőségre, festői kíváncsiságom beindul, bejárom a vidéket és készítek néhány tisztelgő alkotást a környékről. Van még elmaradásom barátaink felé és a családban is, szeretném azokat lerendezni.

Pálffy Károly-interjúk a Füred TV archívumában itt tekinthetők meg.