Részlet Kartali Zsuzsanna mesekönyvéből

– Vörösen izzik a levegő a mező felett. Az izzásban kavargó lila felhőket parázsló szemű táltos száguldása szaggatja szét. A paripa tajtékzik a dühtől! Vajon ki állíthatja meg, hogy lángoló leheletével fel ne perzselje, szikrázó patáival porig ne rombolja a mező szélén lapuló pajtát, melyhez, mint a végzet, úgy közelít? – rikoltozta csúfondáros hangon egy galambméretű kakaska, és borzas, fekete tollkabátjából kirázott egy meglazult pihét.
A törpekakas a pajta falának támasztott létra legtetején ücsörgött a hajnali fényben. Szemmel láthatóan nem ijedt meg az egyenesen feléje vágtázó veszedelemtől:
– Csak nincs valami baj, Patópál uram? Vagy könnyebben lecsillapodik, ha Patkópálnak szólítom?
– Kár a sok csőrtépésért, Borsa! – fékezett le fújtatva a létra mellett a négylábú, és bosszúsan megrázta… na, nem a nyakán ritkásan meredező kefeszerű sörényt, csak a fölötte billegő szamárfüleket.
– Miért nem ébresztettél fel inkább időben? Tudod, hogy utálok elkésni a munkából!
A kakas behúzta a nyakát, és fontoskodva lejjebb ugrált néhány létrafokot.
– Téged a tegnapi gyűlésen nyugdíjaztak, öregem! Elfelejtetted, vagy meg se hallottad?
– Szégyellhetnéd magad ezért a rossz tréfáért! – ingatta fejét a vén patás – Sosem unod meg, hogy gonoszkodj velem? Igaz, hogy kissé nagyothallok, és az eszem se vág már úgy, mint régen, de nem szeretném miattad elveszíteni az állásomat!
– Soha többé nem kell dolgoznod, Péterpál – magyarázta lassan és tagoltan Borsa. Most már a rendes nevén szólította az öszvért, de közben nem nézett a szemébe.
A kiszolgált munkaerő éppenséggel megértette előző este, hogy új igavonó érkezett a tanyára. Arra is emlékezett, hogy őt emiatt több szabadidővel kecsegtették, ám hogy az mit is jelent pontosan, csak ekkor fogta fel. Lehajtotta őszülő fejét, és lassan megfordult, hogy elporoszkáljon, de valami titkos vonzás nem engedte eltávolodni a pajta falától. Annak túloldalán ott állt a szekér, amit Péterpál húsz éven keresztül mindennap vontatott. Nem tudta csak úgy otthagyni.
– Menj csak, legeléssz nyugodtan! Azt is gondolhatod közben, hogy nyírod füvet, akár egy kertész! – biztatta az öreget Borsa kakas. Így talán kevésbé érzi majd fölöslegesnek magát, gondolta.
Péterpál egész délelőtt a pajta körül legelészett. Makacsul arra összpontosított közben, hogy mindenütt egyenletes hosszúságúra harapdálja a füvet. Próbálta meggyőzni magát arról, hogy új munkát kapott.
Csak akkor hagyta abba az önkéntes fűnyírást, amikor az ő ponyvatetős szekerénél kétszer nagyobb, vadonatúj kocsi állt be a pajta elé. Nem is egy, hanem két fényes szőrű, gesztenyebarna igásló húzta. Kibújtak a járomból, és izmaikat fitogtatva büszkén odakocogtak hozzá.
– Ugye te voltál eddig a fuvaros? – kérdezte az egyik.
– De jó, hogy nem kell keresgélnünk! – örvendezett a másik, meg se várva Péterpál válaszát. – Tegyél meg nekünk egy szívességet, és vidd el innen azt az ócska kordét! Alig lehet tőle rendesen beparkolni.
– Rendben, de hová vigyem? – indult Péterpál alázatosan régi kedves munkaeszközéért. Az ő szemében a szekér szinte élt, és inkább társának tekintette a fuvarozásban.
– Akárhová! A tied lehet, csak ne legyetek útban! – vágott egymás szavába a két újonnan jött paripa.
Ez szíven ütötte az öszvért. Még lenyelte, hogy ekhós szekerét kordénak nevezték, de hogy ő maga is útjában van a beképzelt jövevényeknek, az már sok volt neki. Szembefordult velük, és szürke orrát magasra tartva bejelentette:
– Nem útban leszünk, hanem úton! Gyere, Rozina, egy percig se maradunk itt tovább! – dünnyögte a szekérnek, miközben kikormányozta a pajtából – Ne is próbáljatok visszatartani, ezennel világgá megyünk!
A két igásló gúnyosan felröhögött, és elfoglalták járművükkel az épületet. Péterpálra nem is néztek többé.
– A rozoga Rozina világot lát, nahát! – kukorékolta el magát Borsa. – Sosem jártál még a városon túl, öreg. Rád fér egy kis kaland, de azért vigyázz magadra!
A szekerét vonszoló öszvér hátra se nézve távolodott.
– Na, jó, mégsem vagy Patópál… – kotyogta bűntudatosan a kakas, de Péterpál nem hallotta, mert már az előtte kanyargó országútra figyelt.

Zsákos Cocó

Záporozó könnyein át Péterpál alig látta az utat. Unásig ismerte már a köveit, mégsem volt kellemes vaktában taposni rajtuk. Az öszvér remélte, hogy könnyei hamarosan elapadnak, de akármilyen messze jutott, szeméből újabb és újabb cseppek buggyantak elő. Rájött, hogy a tanyán töltött minden napját külön-külön siratja. Hosszú ideig élt ott, hát sokáig is tartott elbúcsúznia a helytől.
Közben elmaradt mögötte a város is. Olyan vidéken baktatott, ahol még nem járt, így a szaporodó kátyúk és fűcsomók sem lehettek számára ismerősek. Minden eddiginél jobban kellett volna figyelnie arra, hogy hová lép, de a bogáncsként ráakaszkodó bánat megakadályozta benne.
– Elég legyen ebből! – toppantott egy nagyot, amire fülsiketítő visítás volt a válasz.
Péterpál ijedten megtorpant. Visszatérő rémálma volt, hogy véletlenül agyontapos valami aprócska, ártatlan állatot. Annyi munkában töltött év alatt sikerült ezt elkerülnie, erre most válik valóra, amikor végre szabadon csatangolhatna? Ráadásul letért az útról, és észre se vette…
– Hahó! Ki van itt? – billegtette hosszú füleit a gazosban állva, és aggodalmasan pislogott. Könnyei varázsütésre felszáradtak ugyan, de öregkori rövidlátása azért megmaradt. Nem látott és nem hallott senkit, ám az orra, ami éppolyan érzékeny volt, mint ifjúkorában, jelzett valamit. A kamilla citromsárga illata és az útifű rózsaszín bugáinak selymes aromája közé különös, rég érzett légáramlat vegyült.
Tejszag? Babaillat? Fészekmeleg?
Hogyhogy?!
– Me-me-megártott az újabb megrázkódtatás, egészen biztosan meggárgyultam! – hebegte Péterpál, és óvatos tolatásba kezdett. Rozina, mint a legtöbb szekér, szívesebben haladt előrefelé, ezért panaszosan felnyikordult.
– Nyeee! – felelt rá egy dús levelű, sárgán virágzó útilapu.
– Megbokrosodom, vigyázat, mindjárt megbokrosodom! – nyihogta Péterpál, és toporzékolni kezdett. Mindig is ijedős volt, de óvatosságból rászoktatta magát, hogy figyelmeztesse környezetét, amikor úgy érzi, pánikba fog esni. Most azonban senki sem értékelte elővigyázatosságát, sőt. Rozinának már biztosan elege lehetett belőle, mert kerekét beakasztotta egy szívós akácfa-csemetébe, és nem moccant. Az öszvér nem tehetett mást, vett néhány mély lélegzetet, és összeszedte magát.
– Rendben, lássuk csak! Aki nyivákol, nem halt meg. Ez jó. Ha elfér egy lapulevél alatt, akkor nem lehet túl nagy sem. Még jobb. A kis, nyivákoló lények általában nem veszélyesek. Szuper! Tehát frászt se kell kapnom tőlük…
Lehajolt, és orra hegyével sorra félrehajtogatta a bolyhos lapu-lepedőket. A legutolsó alatt, a smaragdszínű árnyékban zöldesen csillogó kavicsokon sovány, fekete állatka pihegett. Mohosnak tűnő, reszketeg teste hosszúkás fejecskével kezdődött, és spagettivékony, vérző farkincában végződött. Orrát a kavicsok közé dugta, szemét szorosra csukta, lábait maga alá húzta, és minden erejével igyekezett láthatatlanná válni.
– Ó… Úgy látszik, megsebesítettem egy patkánykölyköt! – állapította meg Péterpál. Próbált szeretetet érezni a kicsi iránt, de csak sajnálnia sikerült. – A mamája biztos itt van valahol a közelben! – tette hozzá emelt hangon, hátha felbukkan az illető mama, de szavára csak távoli tücsökszó érkezett válaszul.
Péterpál kezdte kényelmetlenül érezni magát. Sejtette, hogy csinálnia kellene valamit. Talán finoman meg kéne taszigálni az apróságot, hogy felélénkítse, aztán, tudja a manó, segíteni rajta valahogy. Nem szívesen ért volna hozzá, mert utálta, amikor a rágcsálók megdézsmálták szénakészleteit, a maradékban pedig annyit hancúroztak, hogy tél végére az is teljesen magába szívta az egérszagot. Mégis kénytelen volt… Persze nem durva és erős patáit, hanem érzékeny orrát használta. Visszatartotta lélegzetét, és megbökte a keskeny hátat.
– Ííí! – tört fel meglepő erővel a tiltakozás az állatkából.
Péterpál felhorkant, s az egérszagra számítva vissza is hőkölt. Orrlyukaiba mégsem az tódult be, hanem az imént érzett meglepő keverék. Babaillat, tejszag, fészekmeleg. Mint ami a tiszta, tágas és barátságos disznóól szalmával bélelt sarkában fogadta tavaszonként, amikor bedugta fejét a virágos ablakon, hogy megcsodálja a frissen született kismalacokat.
Péterpál izgatottan körbeszimatolta és szemügyre vette az apróságot. Nem sokkal, de mégiscsak nagyobb volt, mint egy patkánykölyök, és amikor némi noszogatásra felemelte a fejét, napvilágra került egy korong alakú orrocska is.
– Uí, uí – suttogta elkésett bemutatkozás gyanánt a kismalac, és orrkorongjával gyengén visszadöfött.
A vén igavonó teljesen odavolt. Egy zsenge malacka nem vándorolgat egyedül a világban! Az útszélre sem fekszik le magától, hacsak el nem veszítették véletlenül. Vagy szándékosan. Hiszen milyen kis satnya szegény!
Péterpál otthagyta szekere rúdját, és bedugta fejét Rozina ponyvája alá, hátha talál valami derékaljnak valót. Kihúzott onnan egy üres terményes zsákot, leterítette a bokros útilapu mellé, és gyengéden ráhengerítette a malacot. A zsák négy csücskét szájába fogva emelte be a kocsiba. Tartott tőle, hogy a kiskrampusz majd fickándozik közben, de az csak feküdt, mint egy kormos angyalka, ami sokkal aggasztóbb volt.

Sürgősen tejet kellett szerezni neki.

(Orpheusz Kiadó, 2024, Udvari Eszter illusztrációival)