Tompa Zsófia írása Kovács katáng Ferenc: A zebrán túl – Göröngyös úton a csillagokig című verses memoárjáról

Először az állat jut eszébe az olvasónak. Persze talán nem mindegyiknek, de annak, aki e sorokat írja, igen. Aztán hamar rájön, hogy arról a másik zebráról van szó, ami az igazi állat útjainkon fekvő, kétdimenziós rokona, de azért mégiscsak sík és stilizált ahhoz az igazihoz képest. Egy út, amelyen át eljutunk az igazihoz? „A zebrán túl / zebra áll” – ezek a kötet első versének, pontosabban az első vers előtti versnek (Elöljáróban) nyitósorai. Talán csak akkor értjük – sejtjük – meg, mit jelent ez, ha végigjártuk a könyv hetvenöt csíkját (versét), és átmentünk rajta: göröngyös úton, a csillagokig. Ha tudjuk és felismerjük, hogy ez egy memoár. Emlékirat, melynek jelentése mindig kettős: egyrészt saját emlékeink lejegyzése, másrészt és ezzel egy időben olyan írás, amelyből majd emlékeznek ránk. Hagyaték. A hagyatékban pedig nem szoktunk hazudni. Sem mellébeszélni. Ott az élet a tét. Hogy mi az, amit itt hagyunk magunkból, hogy az utánunk jövők éljenek belőle, általa. Annak bevallása s felmutatása, milyen volt az az út, amin mi jutottunk át odaátra.

Aztán megfordítjuk a könyvet. Legalábbis e sorok írója ezt szokta tenni. „Úgy vedd e könyvet a kezedbe, nyájas olvasó, / hogy e betűkön vérem van, mint kenyéren a só. / Úgy gyűjtögettem őket én, esztendők nagy során, / hogy légyen mihez nyúlnom majd a késő vacsorán.” – A hátlapszöveg Somlyó Zoltán négy sorával indít. Kovács katáng Ferenc a könyvbemutatón azt mondta: „ha csak ez a négy sor jut el az olvasóhoz, és ezután leteszi a könyvet, már megérte az egész”. Ha pedig az olvasó nem teszi le a könyvet, néhány gondolat múlva ezt találja: „Mindig mást akartam. Nem homlokomra írt jelszavakkal, nem mozgalmak élére állva. Csendben, észrevétlen.” Ennek a legjobban csendben, észrevétlen élni vágyott életnek 75 éve, 75 képe villan fel előttünk Kovács katáng Ferenc kötetében. Persze nem kronologikusan, hanem az emlékezés mozaikszerű teljességével. Egy „csendben, észrevétlen” élt élet, ami személyes, elvitathatatlanul, és ami mindannyiunké is, vitathatatlanul. Hiszen a tét minden emberi életben közös. Mindnyájan átmegyünk a zebrán. És mindnyájan állunk a zebrán innen is. És majd túl is. Nem beszélve arról, ami közben van: a köztünk lévő zebrák jelrendszere, amelyen egy életen át egymáshoz igyekszünk. Vagy vágyunk. Vagy épp félünk átmenni. Vagy attól tartunk, hogy a másik átjön.

Mi van a zebrán túl? Gyerekkor. („A zebrán túl / Dédi óperenciás meséiben / kertünk akácfái között / rejtőzik a lakatlan sziget” [13]) Családi múlt. („Nagyi hajladozik a kertben / gyomlálás közben / salátákhoz beszél / Korábban a kókadozó / karalábét vigasztalta: / Nézz a napba! / reggel, este / meglocsollak / Nagyi zárt szájjal / is tud beszélni / Meleg barna / szeméből olvasom / mit szól a kezébe vett / sodrófához / derelyemetszőhöz / csigatésztasodróhoz / mozsárhoz / mosogatócsutakhoz / vájlinghoz” [36]) Álmok. („Ha majd fűszál leszek / nem történik semmi / Szemüvegem törölgetem / sehol egy lélek / Hátam mögé nézve / szörnyülködöm / Felemelem a kezem / lóg mellettem bénán / Felsóhajtok / kinyújtózom / Görcsbe áll a lábam / – végre felébredek” [38]) Magyar múlt, magyar jelen. („altemplom az apátságban / Habsburg Ottó szíve előtt / hajtani fejet. Apja, utolsó / királyunk koporsója innen / messze, Madeira szigetén / Légy sem zümmög / Ima őrzi a csöndet” [20]) Otthon és itthon. („negyvenegy évig / hibrid üzemmódban / hol áldott hazai / hol emberbarát oslói / levegővel éltem / Immár EGY / az otthon és az itthon” [74]) Imádság. („Mindig ugyanazt a két sort imádkozom / …vigyázz kedves szüleimre, testvéremre / fiamra, családjára, Édesemre…” [28]) Isten és az ő keresése. („Szent István királyunk / válláig ér a köd / Bújócskázik a nap / most éppen csak / a Nagyboldogasszony / templom lépcsőit érinti / …szentélyek szertartásait / újabban kerülöm. Ütemet / téveszt a szívem / csupa jóban is / apró bűnök gyötörnek” [70]) Művészet. („egy egészen különleges világ / Varázslatos jelentek a jégen / Marionettzsinórokon / kupolaégbe / röppen Odette / […] Vonósok bűvkörében / négy pillekönnyű hattyú kering / S miközben zene árad / falakon, éteren át / Íróasztal mögül / háttal a képdoboznak / szól és kérdez a Kedves: / Hogy képes valaki / ilyen gyönyörű / zenét komponálni?” [15]) Telehold. („telehold volt / nem tudtam elaludni / krátereibe fúródott tekintetem” [23]) Nap. („Ezer felől tűz a delelő Nap / dunsztosüvegekben / télire elrakva lenne igazi” [14]) Évszakok. („Ideát felhők futnak versenyt / fagottozó szél, szürke varjak” [42]) Skandinávia. („északi ember / nem hisz a csodákban / Kerül minden / váratlan helyzetet / kitárulkozni képtelen” [62]) Ünnepnapok („a karácsonyi bejglit / nálunk egyfajta / misztikum övezte / Egész évben morzsányit / sem láttunk belőle / Volt másmilyen / diós vagy mákos süti / búrkifli, hókifli, pite / péntekenként metélt / de bejglit szeletelve / vaníliás porcukorral szórva / csak szenteste tálalt Dédi” [49]) és hétköznapok („Füstös klubok / plakátjain sárguló / keserédes álmok” [8]). Néha más emberek. („sárga villamos / Menetiránnyal /szemben/ jövőbe tekintők /ülnek / Háttal / múltba révedők / A napos oldal / néptelen / Sárga villamos / négyes vagy hatos / Lassít / váltónkon nyikorog / újra belendül / Leszállók közt / mindig akad / aki indián mód / lelkét bevárni / megáll és meditál” [6]) Néha másoktól vett idézetek – kurziválva, végjegyzetként pedig a kötet végén ott a forrás, az alázat jele, s hogy tisztelni kell mások zebrajárásának nyomait. („Bennem ősz-bús futamok cikáznak / és állok egy ablakban, Budán” [55]) Az idő múlása. („Öreg ember teste / hamar áthűl / Hiába az áldott napsugár / csontig hatol a hideg / Felöltőjét összehúzza magán / Kalapját, mintha köszöntést / viszonozna, megbillenti / egy arra tévedt szellő / Háta mögött összekulcsolt / kézzel az ismerős utcákat rója / Fiatal arcokban / köszön vissza ifjúsága / Szíven üti” [40]) És a közeledő, a végső, a nem tudni, hányadik zebracsík, aminek közeledtét lassítani vágyjuk. („évek óta nyomasztotta / apja nem is oly / korai halála / Fellélegzett / néhány héttel már / túl is élte / Mit várhat még? / Drága tirpák dédije / nyolcvankét évet élt / hét szűk esztendeje van / ezt a kort elérnie / Mamija, Nagyija / kilencven feletti éveit / már erőst / hiú remény / überelni / De hová a nagy sietség / – torta, gyertyák, hozsánna – / percre perc / órára óra / napra nap jár” [44]) Végül – és végig – ott a Kedves. És a fiú. („Matematikus fiunk családja, [nekik ajánlottam e kötetet].”) És az unokák. („az unokák már csak ilyenek / Dögfáradtan sem bírnak / lenyugodni, elaludni / Már csendesednek / mire az egyik rázendít / a Burkus kutya megfázott / mondókára. A másik / hevesen kontráz / erre ébred a pici / Próbálkozz bármivel / az egyik megmukkan / a másik folytatja / a harmadik bele-belealszik / Esti mese, altatódal sem / segít. Végül nagyobbnak / hetesével, a középsőnek / hármasával kell számolnia / Naná, hogy magukban! / Gyanús a csend, elaludtak? / Friss hang harsan: / Te mennyinél tartasz?” [67])

75 év. 75 „rövid próza […] versbe törve”. Plusz két járdaszegély (Elöljáróban, Epilógus), keretbe rendezve az eddig megtett utat. „Egy egésznek tűnő élet” megy át előttünk a zebrán. Innen odaátra. Akár ha évezredek mitikus múltjából visszaköszönő folyó volna e zebra, az élet inneni s onnani partját elválasztó s összekötő tér. Szavak ringanak rajta. Fenntartja őket a szeretet.

„A zebrán túl / 75 karó lazán egymás mellett / nagyjából egy-egy év kitűzői / Rájuk Rumcájsz kalapja húzva / Gauss eloszlási görbe. Ormán / a harminchetedik oszlop körül / egy fiú születési éve / […] Nicsak! Izgő-mozgó dudorok / az egyre futó idősávon: / három kis prücsök / már mászókán mórikálnak / …a padló felszalad a plafonra / és tótágast állanak a falak / Isten tudja, mi tartja fenn őket / Ha féltésem szeretetem az / örökké sértetlenek maradnak / Ezt nézd Nagypapa! / …két lábam a levegőben / Pereg közben a nyelvük / frászt kapni, levegőt alig / […] Rumcájsz kalapja alatt / egésznek tűnő élet / […] megtörténik a csoda / holtomiglan, holtodiglan szövetségben / kedvesemmel máig tart a fogadalmunk / ötven év telt, legyen még, adassék… / Zárt ökölből két ujj / homloktájt kilő. Búcsút / int vagy csak üdvözöl?” (19)

(Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024)