Részlet Andor Éva regényéből

A lény

A vajúdás pontosan huszonkét percig tartott. A férfi a folyosón úgy érezte, a remegés, amely a gyomrából indult, és fokozatosan áradt szét az egész testében, végül szét fogja robbantani. Nem is egyszerűen remegés volt, inkább valami meghatározhatatlan rossz érzés, émelygés és görcs egyszerre, mintha a szervei ki akartak volna törni belülről, a bőrén kívülre kerülni, sőt az egész teste ki akart volna fordulni, mert már elérte azt a feszültséget, amelynél többet nem lehet kibírni. Mi lesz, ha meghal, ezt ismételgette magában attól a pillanattól kezdve, hogy a feleségét berakták a mentőautóba, és a hang, ahogy becsapták az ajtót, rettenetesebb volt a szirénánál is, amely a következő percben megszólalt.

Napok óta látta rajta, hogy valami nincsen rendben, de nem tudta pontosan, hogy mi, és az asszony konokul tagadta, hogy baj lenne. Szerinte a férfi csak az aggodalomtól látott rémeket, és ő csodálatosan érzi magát, semmi émelygés, semmi fáradtság, az étvágya még javult is, az éjszakákat is nyugodtan végigalussza. Nehéz volt vele vitatkozni, valóban, amilyen nehéz volt a kezdet, a fogantatás, olyan könnyű a terhesség. De nem az ő számára. Ahogy teltek a hónapok, egyre inkább úrrá lett rajta valami kába szorongás, amelyet abszurd módon csak fokozott, hogy minden újabb orvosi vizsgálaton mindent tökéletesen rendben találtak.

Reggel aztán meglátta a foltokat a felesége bőrén, csúnya, kékeszöld, véraláfutásra hasonlító elszíneződéseket. Pánikban hívta az orvosukat, aki azonnal mentőt küldött. Még be sem tolták a hordágyat a fotocellás ajtón, amikor leparkolt a kórház elé, már a folyosón utolérte az ápolókat. Az asszony magánál volt, látszott, hogy most már ő is meg van ijedve. Az orvos csak ránézett, és annyit mondott, azonnal meg kell indítani a szülést. Pánikra nincs ok, tette hozzá nem túl őszintén, két hét múlva amúgy is esedékes lett volna. Ezután záródott be a férfi orra előtt a második ajtó, amely eltakarta előle a feleségét.

Azóta csak várt a folyosón, és hirtelen rádöbbent, mi rémíti meg a legjobban. A csend. Ha hallja, hogy a vajúdó nő odabenn ordít, jajgat, sikítozik, akkor tudta volna, hogy még él. De ez a néma folyosó, az elegáns, halványszürke falakkal, króm fotelekkel és kékes fényű mennyezeti lámpákkal mindennél rosszabb volt.

Fél óra sem telt el, az ajtó máris újra kitárult, és megjelent az orvos. Látta az arcán, hogy valami baj van, de azt is, hogy teljesen össze van zavarodva.

– A feleségem?

– Ő jól van. – Az orvos mintha nem tudta volna, hogyan folytassa.

– Mi történt?

– Nem tudjuk pontosan. A tünetek alapján azt mondanám, a magzat vérmérgezést okozott nála, de ez csak akkor fordul elő, ha…

– Ha a baba halott.

– De a… – Elakadt. – Szóval élve született.

– Akkor mi a baj?

– Pár perccel később leállt a légzése. Nem tudtuk újraéleszteni. Sajnálom. – De egyáltalán nem úgy hangzott, mintha valóban sajnálná. Látva a döbbenetet a férfi arcán, elvörösödött. – Nézze, azt kell mondanom, talán jobb is így. A, nem is tudom, minek nevezzem, nem volt életképes.

A férfiben ismét felerősödött a remegés.

– Ezt hogy érti? Sérült volt? De hát az ultrahangfelvételek… a vérvétel, minden rendben volt.

Az orvos megint habozni látszott.

– Nem nevezném kifejezetten fogyatékosságnak. – Felnevetett, kurtán, idegesen. – Nem tudom, minek nevezhetném. Talán meg kellene néznie. Igen, megrázó lesz, de a saját szemének esetleg hisz majd.

– De a feleségem… Vele mi van? Tudja?

– Meg kellett mondanunk neki. Egészen higgadtan viselte a hírt, nem is tudom, mint aki nincs meglepve. Gondolom, a sokk miatt. Valaki mellette marad egész éjjel.

– Szeretnék bemenni hozzá.

– Természetesen, de arra kérem, előbb jöjjön velem és… intézzük ezt el gyorsan.

A férfinek ideje sem volt összetörni vagy egyáltalán felfogni a veszteséget, kábán követte a fehér köpenyt végig a folyosón, és csak halványan érzékelte, hogy többször is befordulnak egyik, majd másik irányba, egyszer egy rámpán kicsit felfelé, aztán viszont egy lépcsőházban hosszabban lefelé mennek, és amikor végül megálltak egy kétszárnyú fémajtó előtt, rájött, képtelen lenne visszatalálni a bejárathoz. Emiatt jobban aggódott, mint hogy mi várhatja odabent.

Az orvos csengetett, mert nem volt kilincs, bentről nyitotta ki valaki, furcsa, betonszürke műanyag védőruhát viselt és valami sisakféleség az arcát is eltakarta. Egy újabb, homályosabb folyosóról nyíló kis szobába vezették a férfit, laboratórium és boncterem keverékének látta a könnyein át, és egy fémasztalon ott feküdt az újszülött. A férfi örült, hogy párszor pislognia kellett, mire kitisztult a látása, ezzel is nyert egy kis időt.

Az első, ami feltűnt neki, hogy mennyire apró. És rögtön ezután, de minden mást végleg feledtetve, hogy milyen szép. A kis arc vonásai tökéletesek voltak, és hihetetlen békés, szinte derűs kifejezés derengett rajtuk. De, ami igazán megdöbbentette, hogy egyszerre látszott rajta, milyen lesz majd kisgyereknek, felnőttnek és idős korában. Hirtelen rájött, hogy még nem is tudja, fia vagy lánya született-e. A tekintete lejjebb vándorolt, majd megtorpant. Nem is értette, amit lát. Oldalra fordult, ránézett az orvosra, aki bólintott.

– Nagyon különös szörnyszülöttség. Nagyon ritka, illetve… nem is hallottam még soha ilyenről. Nagyon sajnálom. – Ezúttal mintha őszintén mondta volna.

A férfi visszafordult a holttesthez, amely, bár senki nem nézte volna alvónak vagy ájultnak, mégsem keltett benne félelmet vagy iszonyatot.

Újra, alaposan végignézte, most lentről felfelé, majd az arcon megállapodott a tekintete, és aztán már nem is tudott elszakadni tőle. Szörnyszülött? Miről beszél ez az idióta? Hát nem látja, milyen hihetetlenül gyönyörű és tökéletes?

A szobában

Sötét volt és a szoba szinte üres. Mert a mozdulatlanul alvó, fiatal nő és a takaró között – a szoba szempontjából – alig volt különbség. A hűvös, fehér vászon lehetett volna akár halotti lepel egy élettelen testen, vagy porvédő egy márványszobron, ha nem emelkedik és süllyed ritmikusan és alig észrevehetően, mert az alvó lélegzete jóformán beleolvadt a nyitott ablakokon beáramló, sokkal mélyebb ki- és belégzés morajába, ahogy a szállodától néhány méterre a tenger hullámai sodorták sós leheletüket a szárazföldre, megtöltve a szobát és az alvó tüdejét.

Lélegzete olyan pontosan követte a hullámok ritmusát, hogy az őt figyelő azt gondolhatta volna, a tenger lélegezteti. De a szobában rajta kívül nem volt senki, hacsak azt a pár csillagot nem számítjuk, amelyek fénye túl messzi és halvány volt ahhoz, hogy az ablakon behatolva mélyebb nyomot hagyjon, mint egy figyelő szempár. Így aztán senki nem látta, hogyan mélyült a sötétség a szinte-üres szobában, ahogy éjfél után az utcákon elhallgatott a zene, elhaltak a nevetés és a beszélgetés hangjai, elnémult a forgalom surrogása, míg végül már csak a hullámokat lehetett hallani. A növekvő csenddel, vagy talán ezzel az erősödő-halkuló morajjal együtt mintha a sötétség is egyre intenzívebben áradt volna szét a szobában, amivel egyidőben persze zajlott egy apály is, a fény apálya.

Ez az áradó sötétség nemcsak a színeket olvasztotta egybe valami monokróm nem-színné, hanem a körvonalakat is elmosta, amitől a dolgok egymásba folytak, míg végül szinte már nem is léteztek. Mintha alkonyattól kezdve nem egyszerűen elfogyna a fény, hanem a világ fordulna ki önmagából, ami persze nem azt jelenti, hogy megjelenik a dolgok rejtett értelme, vagy a látszat mögé rejtett valódi világ. Nem is kifordulás ez, inkább valami furcsa tükröződés, amely először is nem cseréli fel az oldalakat, másrészt, ha valaki beletekintene ebbe a foncsorhibás tükörbe, körülnézve azt látná, hogy az eredeti kép is eltorzult, ahogyan egy Francis Bacon festményen falja fel a semmi – fekete foltok – a látványt. Mint amikor elalvás előtt a sötétbe bámul meredt szemmel, míg feketének sem nevezhető vakfoltok úsznak be a látómezejébe. Érthetetlen módon senki nem gondolja, hogy a sötétség vakságot okoz. Pedig logikus lenne, hogy a szem akkor veszíti el a látás képességét, amikor sötétséggel, és nem pedig amikor fénnyel telik csordultig. De ha egyszer nem így van. A Napba senki nem bír belenézni, legfeljebb napfogyatkozáskor, de akkor sem tanácsos, mert a Hold által eltakart csillag aztán elégtételt vesz a vakmerőn, és mint valami szinte-emberarcú isten a görög mitológiából, vaksággal bünteti.

Ha Bacon fest tükröt, mintha eltüntetné a világból azt a részt, ami megjelenik benne, vagy a tükör falná fel, akár egy fekete lyuk, amelybe belehullva a dolgok ki tudja, hová kerülnek. Miközben a nő szobája lassan feloldódott a sötétségben, a földgolyó vele szimmetrikus oldalán talán megjelent egy éppen ugyanolyan szoba, amelyben nappal volt.

Később pedig talán majd helyet cserélnek, vagy a dolgok egyszerűen visszakerülnek a szobába, ahol a nő alszik, azután, hogy a horizont feletti sötétség fakulni kezd. Már, ha elfogadunk egy általánosan használt, de attól még értelmetlen kifejezést. Fakulni, vagyis telítettségéből veszíteni csak valami színes dolog tud, és bár mondják a fényre is, hogy fakul, de hogy ez így van-e, annak eldöntéséhez elsősorban azt kellene tudni, mi a fény. Fizikailag részecske és hullám, kérdés persze, lehet-e a kettőt szétválasztani, sőt szembeállítani, mintha létezne hullám anélkül, hogy valami hullámzana.

Érdekes módon nem egyetlen ponton vagy sávban, hanem mindenütt egyszerre kezdett világosodni, mintha a fény bármilyen kis mennyisége is azonnal szétoszlana az egész térben, és ez a világosságot megelőző derengés megtévesztően hasonlított a szürkületre. Meglehet, egy fénymérő ugyanazt az értéket mutatná egy bizonyos napon hajnali négy óra huszonöt, illetve húsz óra tizenhárom perckor, de azért az ember ritkán téveszti össze a hajnali derengést az alkonyattal, amiből persze az is következik, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni a kiinduló állapotot. Vagyis, a fény máshogyan fogy el, mint a sötétség.

Közben a szoba fokozatosan megtelt fénnyel, engedelmeskedve a „Legyen világosság” parancsának. A nap mint nap ismétlődő teremtés aztán leleplezte, hogy a sötét szoba üresebb még annál is, amilyennek látszik, és a fény tölti meg újra a hatalmas, pezsgőszínű ággyal, a lila bársony art deco-utánzat ülőgarnitúrával, és a lakkozott fa öltözködőasztallal. És maga a hotel is éppen így telt meg szobákkal, ahogy a város is újjáépül minden hajnalban – mintha az építészek munkáján a közös átok ülne, és éjjelre minden leomlana –, kiemelkednek a semmiből a szállodák, templomok, a pályaudvar és a sétány, míg végül egy sirály leereszkedik a mostanra egyértelműen fehér fémkorlátra, elégedetten kiált egyet, aztán unottan kibámul a tengerre, ahonnan érkezett, és ami egyedüliként áll ellen a sötétség és világosság pusztító és teremtő ostromának.

Mondják, hogy pirkadat előtt legsötétebb az éjszaka. Ezt a költői közhelyet – kiválóan alkalmas emlékkönyvbe, női magazinok pszichológia rovatába és közösségimédia-oldalakra – mintha alátámasztaná az a statisztika, amely szerint a legtöbben hajnali három és öt óra között halnak meg. Ennek nyilván létezik logikus, tudományos magyarázata: a testnek is vannak ciklusai, mintha az életenergia is hullámokban áradna és húzódna vissza, és az immunrendszer állítólag éppen ezekben a hajnali órákban zuhan bele az egyik hullámvölgyébe. A fiatal nő is olvasott erről, mégis nyugtalanítónak találta, hogy éppen az új nap kezdetekor adják fel a legtöbben, amikor még minden ígérettel és reménnyel teli. Talán hazug ígéret és hamis remény, de attól még nem kevésbé vigasztaló. Miért éppen ekkor, vagy még előtte, a sötétség legvégén, ha addig már eljutottak? Miért nem akarják látni az új napot? Miért nem akarnak elszakadni a sötétségtől, milyen félelem vagy kimerültség fogja el őket a gondolatra, hogy megint minden kezdődik elölről?

Talán a csalódásba halnak bele, hogy az a nap sem a hajnali ígéretek és remények beteljesülésével ért véget. Hiszen véget ért. És hogy elkerüljék az újabb csalódást, megállítják a pillanatot, amikor éjszaka és nappal felváltja egymást, ahogyan a görög filozófus állította meg a kilőtt nyilat, amely szerinte nem mozog, hanem minden pillanatban a tér egy másik pontján áll mozdulatlanul. A mozgás csupán illúzió, ahogy talán az idő múlása is. Ám ezt a csalást csak olyasvalaki leplezhetné le, akinek végtelen számú, és soha nem pislogó szeme van.

Talán a haldokló is addig néz meredten, tágra nyitott szemmel, amíg el tudja különíteni az előző nap utolsó és a következő nap első pillanatát, vagyis meglátja az átmenetet, és akkor úgy dönt, hogy át is megy.

A fiatal nő titokban ettől a látványtól rettegett, ezért igyekezett mindig átaludni a kritikus órákat. Ami persze nem megoldás, hiszen senki nem tudja, mit lát utoljára az, aki álmában hal meg.

(Orpheusz Kiadó, 2024)