Boldog ember, mint Uranos lakói,
aki vígan ül, kegyes, ellenedben,
s andalog kellő szavad édes hangján,
s gyönge mosolygást

ajkadon látván szeliden lebegni,
melyre megdöbben keblemben a szív,
mert jelenléted leborít azonnal,
és oda lészek.

Nyelvem eltompul ajakim között, s gyors
égi tűz ömlik tetemimre végig.
Zúg fülem, s bágyadt szemeim borulnak
éji homályba.

Arcomon végig hideg  izzadás foly,
reszketek, fúlok, s halavány virágként
hervadó színnel rogyok a halálnak
karjai közé.

(Kölcsey Ferenc fordítása)