A művészet lehet öngondoskodás, de általa másokért, a közösségért is tehetünk. Olyan kreatív eszköz, amellyel a fiatalokat önismeretre, felelősségvállalásra, a gondoskodás fontosságára taníthatjuk. Mindezeket olyan különleges szituációban vitték véghez Czeglédy Zoltán, az Aelia Sabina Alapfokú Művészeti Iskola művésztanára és tanítványai a Gaudiopolis Békásmegyeri Evangélikus Szeretetházban, amely példaértékű lehet sok más intézmény számára. – Somogyi-Rohonczy Zsófia interjúja.

Somogyi-Rohonczy Zsófia: Mit tudhatunk ennek a különleges projektnek a közreműködőiről?

Czeglédy Zoltán: A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végeztem mint grafikusművész, és tanári diplomámat is ott szereztem. Lassan tíz éve tanítok az Aelia Szabina Alapfokú Művészeti Iskolában képzőművészetet, grafikát, fotó és filmet és filmet. A tanításban mindenféle technikára nyitott vagyok, ezért nagyon örültem, hogy egy kicsit kiléphettünk a megszokott világunkból a falfestmény területére. Ez egy új technika volt számunkra, egy új lépték és egy új feladat, ezért nagyon megtetszett a Karolina által felvetett ötlet.

Horváth Karolina: Én a szeretetház intézményvezetőjeként vettem részt a projektben. Az intézményben 90-92 idős emberről gondoskodunk körülbelül 60 dolgozóval, akik zömükben ápolók, gondozók, de számos mentálhigiénés munkatársunk is van. A tevékenységünk esszenciája: attól, hogy valaki idős vagy beteg, nem veszíti el az alapvető emberi méltóságát. A művészet élvezete, akár az alkotófolyamat maga is, de mindenképpen a befogadói készség, képesség nem veszik el ebben az élethelyzetben sem. Ez alapján jött az együttműködés ötlete is. A demens ápolási részlegünkön rendkívül kiszolgáltatott emberek élnek. A festményeket befogadó részlegen az egyik oldalról ablakokkal, másik oldalon szobákkal határolt, viszonylag keskeny folyosót találunk, ahonnan – az ápolási folyamat részeként – az idők folyamán kikerültek a dísztárgyak, a növények és minden olyan dolog, amitől az a részleg még emberi volt. Ezért született meg az ötlet, hogy legyen itt valamiféle műalkotás, és lehetőség szerint gyerekek alkotása, mert az időskor egyfajta második gyermekkor. Itt találkozik a kezdet és a vég. Így jutott eszembe Zoli bácsi, aki a kisfiamat már három éve képzőművészetre tanítja rendkívül szabad légkörben.

SRZs: Milyen oktatási előkészületekre volt szükség a festés megkezdése előtt?

CZ: A csapatban hat jelenlegi diákom, de korábbi tanítványaim és azok barátai is helyet kaptak. Az elején felkészítettem őket arra, hogy ez egy hosszabb folyamat lesz, itt azért ki kell majd tartani. Az időbeosztás sem volt egyszerű, hiszen mindenkinek máskor volt a nyári szünetben két hét ráérő ideje. Végül ez is szerencsésen alakult. Közben a projekthez egy pályázatot is el kellett nyerni.

HK: Igen, a szeretetházat támogató Penúél Alapítvány pályázott a III. kerületi önkormányzathoz. Kimondottan erre a projektötletre – a diákok készítsenek a szeretetházba falfestményeket – nyertünk is ötszázötvenezer forintot. Amit kellett, azt kipótolta maga az alapítvány, illetve a szeretetház munkatársai bizonyos feladatokat átvállaltak: a falképek helyének előkészítését, a tisztasági festést és az alapozást, amely megkönnyítette a diákok helyszíni munkáját.

CZ: A diákok között pályázatot hirdettem meg, amire minden résztvevőtől egy sorozatot kértem. Az elejétől fogva tudták, hogy egy kiválasztott sorozatot nagyítunk fel és festünk meg. A tervezés során egy közös mappában meg is osztottam velük egymás munkáit, és konzultáltam velük. Volt, aki változtatott, és volt, aki nem. Voltak vizuálisan egészen kidolgozott sorozatok, és volt, ahol az ötlet volt erősebb. A belsős rajzpályázatunk zárásaként Donáth László lelkész úr is értékelte a munkákat és döntött a megvalósításra kerülő sorozatról. Szerveztünk egy különleges alkalmat, amikor a gyerekek bemutatkoztak a ház lakóinak, hozták a műveiket – vázlatfüzetet vagy konkrét alkotásokat, egy animációt –, és egyenként mesélhettek a munkáikról. Ezáltal született meg a párbeszéd a lakók és a diákok között. A képeket egy hagyományos, már a reneszánsz korban is használt, négyzetrácsos módszerrel nagyítottuk fel. A festésben az első héten négy diák, míg a második héten tíz tanuló vett részt. A munka során a diákoknak lehetőségük volt a képeken elhelyezni titkos részleteket, amitől saját lesz és plusz üzenetet hordoz. Sajnos ezzel a lehetőséggel csak kevesen éltek.

HK: Az, hogy a hét falfelületen a teremtés hét napja jelenjen meg, Zoltán ötlete volt. Még a tervezés során Zoltán pár tanítványával eljött a szeretetházba. Ezen az alkalmon a lelkész úr (Donáth László) tartott a házban és a templomban is egy tárlatvezetést, hogy lássák, mi ez a közeg, ahova ők terveznek és alkotnak, hogy legyen egy benyomásunk az egész helyszínről.

SRZs: Hogyan fogadta a közönség a falképeket?

HK: Az augusztus utolsó napjára szervezett megnyitón mindenki csodájára járt a képeknek, és én azóta is folyamatosan büszkélkedek ezzel a házban. Ha vendég jön hozzánk, mindig elkísérem őket a folyosónak erre a szakaszára. Mindenki – a könyvelőtől elkezdve az építész professzoron át – úgy jön vissza, hogy nem is gondolta volna, hogy egyáltalán ilyen lehetséges. Nyilván abból a történetből, hogy egy idősek otthonában gyerekek festenek, nem feltétlen következik, hogy gondolatébresztő műalkotásokat fognak látni, de a visszajelzések szerint valóban van ereje ezeknek a képeknek, a mögöttes tartalmuk hatást gyakorol az emberekre.

SRZs: A diákok számára milyen pozitív hozadéka volt a munkának?

CZ: Azt mindenkin láttam, hogy komolyan veszik a tervezést, tisztában voltak azzal, mekkora lehetőség. Egy egészen másfajta, felnőtt létet tapasztaltak meg. Tudták, hogy ez egy közös megnyilvánulás, annak ellenére, hogy nem az ő tervük valósult meg. Sokat gondolkoztam magam is azon, miért lettek ezek a képek számomra is nagyon érdekesek: a tervező minden képben egy betűt rejtett el, ezáltal fel kellett rúgnia a megszokott kompozíciót. Nem megerőszakolta a témát, hanem nagyon ügyesen sikerült eltalálni azt az egészséges helyzetet, ami nem didaktikus, de mégis valamiért szokatlanná válik a figurák meg a háttér elhelyezkedése. A gyerekek számos dolgot munka közben értettek meg szakmai, képzőművészeti értelemben, itt lett fontos az én képzőművész tanári mivoltom. Az életszerű szituáció, hogy nem rúghattuk fel az intézményben lakók életritmusát, igazán felnőttes helyzetet teremtett. Ebben a különleges helyzetben a gyerekekben is felmerült, milyen lesz az időskor, milyen lesz, amikor már talán mi is demensek leszünk? Beszélgettek a lakókkal, ami nagyon érdekes volt. Akadt, akinek értettük a szavát, és volt, akinek alig értettük, de akkor ott figyeltük. Talán egy tágabb képet kaptak az életükről és a jövő lehetőségeiről ők is.

SRZs: Miért ajánlanátok más intézményeknek is, hogy egy ilyen együttműködésbe belevágjanak?

HK: A rutinból való kimozdulás a legfontosabb. Ez persze fárasztó, mert ki kell lépni a komfortzónából, mindenféle plusz dolgot kell csinálni, de ezek az alkalmak emelik a hétköznapokat, ez építi a közösséget. Ezek a jó dolgok hozzák maguk után a többi jó dolgot: a megnyitó után az iskola igazgatójával beszélgetve már egy októberi diákkoncert ötlete is felmerült. Ilyen egyszerűen működik a világ: ha az ember mer tenni egy lépést, a következő már jön utána.

CZ: Újdonság volt mindenképpen, hogy nem egy elméleti tudást szereztünk meg, hanem létrehozunk valamit, ami közszemlére van téve. Minden kiállítás jó, de hogy egy ilyen speciális helyzetben, egy speciális helyen, speciális embereknek, speciális körülmények között mutathatták meg magukat a gyerekek, ez jó értelemben vett érett helyzet volt, egy nagyon befogadó, segítő környezetben. A gyerekeknek mint jövendőbeli művészeknek pedig igazán pozitív benyomásban volt részük.

A festményeket készítő diákok: Beréti Boglárka, Czeglédy Anna, Debreceni Csenge, Enyedi Reyna, Kovács Flóra, Quigley Natalie, Rácz Eszter Jázmin, Soltész Máté, Stringovics Dorottya, Szirmai Judit, Szirmai Nóra.