François Villon: Epitáfium

Társak, kik még világtok élitek,
Legyen mihozzánk szívetek szelíd,
Az Úr is majd enyhén itéli meg,
Ki bús fejünkhöz szánva közelít.
Ím öt-hatával függünk körben itt,
S már rothadó és tépett teteminket
Nem töltözi se dáridó, se innep:
Csak csont vagyunk már, s por s hamu a végünk!
Gonoszt teszen, ki ránk gúnnyal tekinget,
Kérjétek Istent, irgalmazzon nékünk!
Óh, testvérek, ne légyen senkinek
Csúfság e jaj, bár átkos végre vitt
A törvény! – óh, de hisz mindenkinek
A bölcs virtus szívében úgyse nyit.
Kérjétek hát ti, kikben él a hit,
A Szűz fiát, ne nézze vétkeinket,
Örök kegyelme tán nekünk is inthet
S megóv: ne kelljen a pokolban égnünk!
Meghaltunk már, ne bántsanak már minket,
Kérjétek Istent, irgalmazzon nékünk!
Reánk rohasztó, bús eső pereg,
S a hév nap szikkaszt és megfeketít,
Szemünk szedi holló s varjúsereg
S szaggasztja bajszunk s pillánk szőreit.
Nincs nyugovásunk percre sem! – repít
A változó szél, s kedvére keringtet,
S a sok csőrcsípés sebbel úgy behintett,
Hogy gyűszülyuknál sűrűbb már a lékünk!
Kerüljétek hát hírhedt tetteinket,
S kérjétek Istent, irgalmazzon nékünk!
Ajánlás:
Ég Hercege! – Te, ki vezérelsz mindent,
Őrizz: ne jussunk a Sátánhoz innet,
Ne légyen véle alkunk s fizetségünk!
– S te, nép! immár ne szidj, hogy végünk mint lett,
Hanem kérd Istent, irgalmazzon nékünk!

(Tóth Árpád fordítása)