Toportyánféreg, aranysakál, nádi farkas. Ilyen neveken ismert hazánk egyik gyakori „dúvada”, amely – mint ahogy a mondás is sejteti – régóta hadilábon áll az emberrel; fába szorítjuk – azaz csapdába ejtjük –, amire az jellegzetes vonyításba kezd. De miért „dúvad”, miért csapdázzuk e roppant impozáns kutyafélét, amellyel még Toldi Miklós is hősiesen megküzdött a nádasban?

Kezdjük az elején a történetet.

A rókánál nagyobb, farkasnál kisebb ragadozó őshonos hazánkban. E vadkutyák marmagassága 45-50 centiméter között van, farkuk enyhén lompos, hegye pedig sötétbarna, fekete. Testtömege mindössze 7-15 kilogramm, a kanok szemmel láthatóan nagyobbak a szukáknál. Jelenlétüknek legárulkodóbb jele a napnyugta után hallható, egyetlen más állathoz sem hasonlító hangjuk: elnyújtott üvöltés, vonyító-ugató hangok. (Ide kattintva meghallgatható.) A kialakult párok egymáshoz szorosan kötődődnek, élethosszig választanak társat maguknak. A falkában csak a domináns hím és nőstény szaporodik, de az ivadékok neveléséből az egész család kiveszi a részét. A sakálkölykök meglepően hasonlítanak a kiskutyákra, hasonló gondoskodásra is szorulnak. Életük első két hetét a föld alatti vacokban töltik; kezdetben csak tejet kapnak, de amikor már elhagyják a kotorékot, visszaöklendezett, előemésztett táplálékot is fogyasztanak.

Az élőhelyeik pusztítása, illetve az intenzív vadászat (és csapdázás) miatt létszámuk és elterjedésük a 20. században folyamatosan csökkent, míg a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) 1989-ben a Vörös Listán Magyarországon kihalt fajként vette lajstromba a nádi farkast. Ekkorra már nagyragadozóink – a medve, farkas és hiúz is – eltűntek erdeinkből, így a prédátorok legnagyobb képviselőiként a róka és borz maradt csak, amelyek – méreteik miatt sem – nem jelentenek veszélyt a „csülkös” vadjainkra; a gímszarvasra, őzre és vaddisznóra. Erdeink, mezeink, és nem utolsó sorban mezőgazdasági területeink védelmére, a túlszaporodást megelőzendően, szükségessé lett a vadászat, és aki úgy gondolta, hogy az pusztán úri sport – ne adj isten, hóbort –, kénytelen volt belátni, hogy az már az erdő- és vadgazdálkodás elkerülhetetlen része.

A harmadik évezred hajnala jelentős változást hozott az európai, így a magyar természetvédelemben is; a Natura 2000 programnak köszönhetően létrejött vadfolyosók többek közt azt is lehetővé tették, hogy a kontinensen elkülönülten élő populációk elérjék egymást, vándorolni tudjanak, újabb szaporodó közösségeket hozzanak létre. Magyarországon, az Északi-középhegységben újra megjelent a farkas és a hiúz, váltóvadként pedig rendszeresen beköszön egy-egy medve is. Délről, a Dráva vidékéről az aranysakálok hódították meg a régi-új területeiket, Somogyban, Baranyában és Bács-Kiskunban csakhamar el is terjedtek. Visszatelepült fajként védelmet élveztek, s természetes ragadozó – ellenfél – híján csakhamar az egész országban megjelentek, sőt mi több, északi és nyugati szomszédainkhoz is átvándoroltak. Sikeres ragadozóként az élővilágra is jelentős változást gyakoroltak. Szinte mindent megesznek, a gyümölcsöktől és kukoricától kezdve, a rovarokon és kisemlősökön át a nagyvadainkig, minden szerepel az étlapon, de a dögöt sem vetik meg. Mivel falkában vadásznak, és erősebbek is a rókánál, így az addig dúvadként garázdálkodó, létszámban és elterjedésben leggyakoribb ragadozó visszaszorult. A sakálok terjedésének pedig csak a farkasok szabtak határt az Északi-középhegységben; ahogy a rókák őket, úgy ők is messze elkerülik a náluknál erősebb táplálékkonkurenseket.

A sikeres, már-már inváziószerű térhódítás a vadászatilag értékes őshonos nagyvadak száma – leginkább fiatal egyedeik, gidák, borjak és malacok potenciális zsákmányállattá válása miatt – is csökkenni kezdett, nem kis anyagi kárt (igazából bevételkiesést) okozva az illetékes vadásztársaságoknak. A vadászati célra tenyésztett, de már vadon is előforduló invazív fajok, úgymint a fácán és a dámvad portyázásával további „károkat” okozott, így a „vadászatilag értékes fajok” – leginkább az őzállomány – védelmében egész évben vadászható fajjá nyilvánították a toportyánt, sőt, újra lehet csapdázni is.

Ez eredményezi a sakál paradoxonát: Mint ahogy én is említettem, a vadászat a ragadozók hiányában szükséges. A nádi farkas vadászata a zsákmányállatok védelmében szükséges – hogy azok továbbra is vadászható fajok maradhassanak.

Aki jobban szeretne elmerülni eme ellentmondásos faj ökológiai szerepében, annak ajánlom a 2022-ben Gödöllőn megtartott III. Nemzetközi Aranysakál Szimpózium kivonatát.

Pánczél András