Részlet Gerencsér Anna regényéből

A templom tükörképe félholdakra bomlott a folyón, és beleszövődött a nádas zöldes árnyaiba. A hullámok megtörtek, elsimultak, ismét megtörtek, végül kibukkant a krokodil szeme és orra, mintegy véletlenszerűen egyre közelebb sodródva a parthoz, s a partról a vízbe lógó karcsú bokákhoz. Finom, elegáns lábak voltak, nem olyan kérges talpúak, mint a parasztlányoké: a krokodil, ha érdekelte volna az ilyesmi, arra gondolt volna, egy fiatal papnő áztatja a lábát a Nílus hűs vizében.
A krokodil azonban nem foglalkozott társadalmi kérdésekkel, csak a puha lábujjakkal, melyek alig három remen távolságra kavarták fel a vizet. Már csak két remen… Egy…
Ízisz bonyolult kézjelre hajlította az ujjait, a zöldes víz felé szegezte, s a krokodil egyszerre elfelejtette, mit is keresett a partközelben. Zavartan bugyborékolt egyet, aztán elúszott a nádas felé, ahol a susogó levelek között poszáták és nádirigók csittegték le egymást, a parti iszapon pedig néhány krokodilmadár lépkedett ide-oda.

Mire Ízisz elhagyta a folyópartot, az árnyékok Nubt házai és kunyhói tövébe vonultak vissza. Az utca pora azonnal belepte a lábát és a saruját, a hőség pedig a veríték apró gyöngyeit csalta elő az arcán és a hajlataiban, csillogóra lakkozva aranyló bőrét, összetapasztva a malachitport a szemhéján. A lapos tetők és a nagyobb kövek fölött remegett a levegő, megfolyt az utca képe, s ahogy Ízisz lassan lépdelt, lebegni látszott, áttetsző fehér ruhája pedig a mozdulatait követve hol a testére tapadt, hol szárnyként nyílt szét körülötte.
A templom kapujában találkozott Széthtel, az árnyékban, ahol a vastag kőfalak épp kilehelték magukból az éj hűvösének utolsó cseppjeit. Széth hirtelen fordult be a kapu boltozata alá, szinte nekiütközött: Ízisz érezte a testéből áradó forróságot és a szagát, ami a ragadozókra és a forró homokra emlékeztette, mintha Széth mindig épp vadászatról térne vissza a sivatag végtelen mélyéből.
– Húgom.
– Széth. Hogy van atyánk?
– Mint mindig. Valami ládákat hoztak Nekhenből, de nem engedte, hogy kinyissam.
Széth kezében lándzsa volt, s míg Ízisszel beszélt, annak a hegyét élesítgette egy marokba fogott kővel. A fém megcsikordult a kövön, és Ízisz kis híján a fülére csapta a tenyerét, mert a zaj mintha maga is lándzsaheggyé vált volna, ami egyenesen a fejébe fúródott. A régi kő lándzsahegyek csak kopogtak és csikorogtak, Széthé viszont sikoltozott.
– Miért, mi van bennük?
– Honnan tudjam? De tudod, milyen: mindig annak kell történnie, amit mond…
Egymásra fintorogtak az egyetértés egy ritka pillanatában.
– Igen… Vadászni mész?
– Még nem tudom. Csak… el. Valahová. – Széth a láthatár felé intett. – Majd útközben kitalálom. Vacsorára visszajövök. Vagy nem.
Ledobta a követ, és kilépett a napfénybe, mely őt is rezgő, elmosódott szellemalakká festette át. Ahogy Ízisz utánanézett, mintha nem is az utcán, hanem a horizonton ballagott volna egyre messzebb.

A templomban sötét volt és hűvös, a csupasz kőfalak és a hatalmas terem sarkai elmerültek az árnyékok között. Az oszlopok közti félhomályt csak ott törte meg néhány sugár, ahol Ré trónusa állt. Az éles fényben a trón törékenynek tűnt: a Nap dárdái lesiklottak az aranyozott karfákról és támláról, és felfedtek minden poros kis rést, ahol az aranylemezek alól egy-egy csíkban kilátszott a fa. Keményített, alabástromfehér fejkendőjében és ágyékkötőjében Ré maga is ragyogott: a reggeli fény visszaverődött tiszta ruhájáról és sima bőréről, és bevillogott a vaskos oszlopok közé.
Ahogy Ízisz lassan közelebb sétált, a nyitott ládákat is látta a lába előtt. Az egyikben hasas kancsók voltak, talán olajjal vagy borral töltve, a másikból áldozati tárgyak kandikáltak ki: egy elefántcsont fésű a tetején faragott vízilóval, egy kék kőből kimetszett apró nőalak, egy teknőst formázó tál.
– Hol voltál?
– Csak lenn a folyóparton, atyám.
A szó nehezen jött Ízisz szájára: apák képét idézte fel benne, gyöngysorként felfűzött hétköznapi jeleneteket Nubt utcáiról. Ahogy a fazekas nevetve a nyakába ülteti a kislányát, ahogy a vén Rekhit szántani tanítja a fiát, ahogy az egyik írnok gyöngéden odébbtolja egy csecsemő párnás kezét, amit az kuncogva nyomott a viasztáblára… Saját apja, Geb képe derengett fel benne, akit Ré bebörtönzött odalent, míg anyjukat a csillagok rácsa mögé zárta. Néha azt képzelte, hogy léptei visszhangot vernek a porban, alig hallható rezgést, mely átszivárog a föld ismeretlen mélységein, s Geb ilyenkor tudja, hogy a lánya odafent jár, és rá gondol. A csillagokban anyja tekintetét sejtette: kereste azt a kettőt, mely egymás mellett, cinkosan pislog rá éjjelente, az ikerfényeket, melyek Nut óvó tekintetét rejtik. De a föld és az ég néma maradt, az egyetlen atya pedig, akit valaha ismert, Ré, mindenek atyja.
– Ugyan minek? Jobb dolgod is lehetne. Hoztál legalább virágot az oltárra?
– Nem, atyám.
A templom száraz volt, a levegője pedig a viszonylagos hűvös ellenére fojtogató. Ízisz le akarta tépni magáról a ruhát, a nyakláncot, visszarohanni a folyóhoz, és a hullámok közé vetni magát: mossa le a zöld víz a bőréről az izzadságot és a port, a templom füstös szagát s a szavakat, melyek bogáncsként akaszkodtak belé, a testébe vájták apró horgaikat, és képtelen volt lerázni őket.
– Legközelebb ne felejtsd el. Nézd, ezt neked küldte valaki.
Ré a láda felé intett, Ízisz pedig kivette a kékes kőből faragott asszonyt. Hegyes mellű, fiatal nő volt, lapos orral és széles járomcsontokkal, hasán, vállán és mellén ragyogó fényes és sima, talpán, amelyre a szobrot állítani kellett, durva, mint a reszelő. A sötétebb kéket fehéres erek szőtték át, mintha indák tekerednének az apró asszony combjára és derekára.
– Igazán szép. Köszönöm, atyám.
– Elmehetsz.
Ízisz bólintott, és a szobrot markába rejtve kisurrant a keskeny oldalsó kapun. Ahogy befordult a sarkon, és eltűnt Ré szeme elől, egyszerre könnyebben lélegzett: ellazult a nyaklánc, amely eddig fojtó hurokba szorította torkát, megereszkedett a könnyű vászon, mely gúzsba kötötte a testét. Ahogy nagy kortyokban itta a forró levegőt, a hőség pörölyként sújtott le rá: megszédült, és egy pillanatra a templom kőfalának támaszkodott. A ruha hamarosan ismét a testére tapadt, a szobor pedig átvette a keze melegét, és már nem kőnek, hanem eleven húsnak érződött az ujjai között.
Oziriszt a templom mögött találta meg, ahol az alacsony lakóépületek rendezett belső kertet fogtak közre: a fügefa alatt ücsörgött, ölében viasztáblával, és elmélyülten rajzolt. Ízisz óvatosan összefogta a szoknyáját, és leereszkedett mellé.
– Nézd, mit kaptam.
Ozirisz a térdére fektette a táblát, és óvatosan felemelte Ízisz tenyeréből a parányi nőalakot. Ujjhegyével lágyan végigsimított az arcán, merev hajfonatain.
– Milyen élethű! Ez jött Nekhenből?
– Igen. – Ízisz feneke alatt halkan ropogtak a homokszemek, ahogy egy kicsit közelebb csúszott Oziriszhez. A térdük összeért a viasztábla alatt.
– Idejövet találkoztam Széthtel. Megint veszekedés volt?
– Csak a szokásos. – Ozirisz visszaadta a szobrot, aztán mereven a rajztáblára szegezte a tekintetét, és fürjhieroglifát nyomott a viaszba. – Ne aggódj miatta, kishúgom.
– De aggódom. – Ízisz közelebb törleszkedett Oziriszhez, figyelte, amint megrezzen, szabályos arcát rőtre festi a pír, ahogy Ízisz melle vékony ruháján keresztül a karjához súrlódik. A fejét forró vállára hajtotta, ahol idáig perzselte a Nap, és úgy moccant, hogy hosszú haja végigcsússzon Ozirisz meztelen hátán. – Ré úgy tart itt minket, mint a rabokat.
–Vigyáz ránk.
– És közben minden lépésünkön, minden mozdulatunkon uralkodik.
– Ő az atyánk… Övé a trón.
Ízisz megmoccant, felemelte a fejét, hogy Ozirisz szemébe nézhessen.
– Egy nap a tiéd lesz.
– Talán.
– Mindenképpen. Ha Ré megöregszik, ha bármi történik vele…
– Mi nem öregszünk igazán.
– Te örökölnéd a trónt. Nem lenne jó? – Ízisz karcsú ujjai felkúsztak Ozirisz hátán, a nyakát simogatták. – Mondd, nem lenne sokkal jobb?
Legszívesebben felnyúlt volna, hogy elsimítsa az aggodalmas ráncot a szemöldökei között, és letörölje az arcáról azt a halvány bánatot, amely mindig ott lebegett Ozirisz körül, tünékenyen, akár a hajnali pára a Nílus felett. Ehelyett azonban tovább simogatta a hátát és a nyakát, puha ujjaival titkos jeleket írt a barna bőrre, míg Ozirisz lassan lehunyta szemét.
– Kishúgom…
– Miért nem szólítasz a nevemen?
– A neved többet ér annál…
Ozirisz hagyta, hogy Ízisz a másik karját is a nyaka köré fonja, egyik keze tétován a derekára siklott.
– Egy nap – suttogta a fülébe Ízisz, miközben hátradőlt az izzó homokon – te fogsz azon a trónon ülni. És soha többé nem kell félnünk, hogy valaki ellenünk fordítja a nevünk erejét.
Csak magában folytatta, miközben közelebb húzta magához Oziriszt, és a kékes árnyakat nézte a szemhéján: akkor majd nem csak a szenvedély hevében mered majd a fülembe súgni a nevemet azon a rekedt, nyers hangon, mely mintha nem is ahhoz a komoly archoz tartozna, amit mindenki ismer. Akkor majd nem fog lehunyt szemedből kicsordulni a szomorúság, hogy megfesse körülöttünk a forró déli levegőt még a kéj pillanatában is.

Széth akkor tért vissza, mikor a Nap már csak izzó vörös csík volt a horizonton, és a Nílus fölött feketén terült szét a dombok árnyéka. Ízisz a kapu mélyéből figyelte, ahogy végigsétál Nubt főutcáján, és rávicsorog a szembejövőkre, akik nagy ívben kitérnek az útjából.
– Atyánk azt üzeni, siess.
– Mégis hová? – Széth keserűen felvihogott, és Ízisz felé csapott valamivel, ami a szürkületben ostornak tűnt. Hirtelen elengedte, és egy döglött kígyó puffant a porba Ízisz lába előtt, a véres fej a bokájának csapódott. – Ha annyira siet, elindulhat nélkülem.
– De minek indulna, ha tudja, hogy az utolsó pillanatban úgyis mindig befutsz?
– Nem azért vár meg, mert bízik bennem. Azért vár meg, mert fél!
Széth széles vigyorában egy csepp vidámság sem volt, csak sokkal több és sokkal hegyesebb fog, mint aminek Ízisz szerint bárki szájában helye lett volna. A kapualj egyszerre rémisztően sötétnek tűnt, és Íziszben csak akkor tudatosult, hogy beszélgetés közben a kőfalig hátrált, mikor Széth egy szó nélkül megfordult, és eltűnt a templomban.
Kissé lemaradva követte, és az oszlopok közül figyelte, amint Széth megáll Ré előtt, aki már a lépcsőnél várta, és karba tett kézzel, szúrós, rezzenetlen tekintettel követte minden mozdulatát. Azt nem hallotta, mit mondott Ré, csak azt látta, ahogy Széth lehajtja a fejét, majd előreszegezi a lándzsát, és megindul lefelé. Mikor mindkettejüket elnyelte az Alvilág, Ízisz kilépett az oszlop mögül, és a lépcsőhöz ment. Lefelé kémlelt, de csak áthatolhatatlan sűrű, eleven sötétséget látott, amely mohón elnyelte a lépcsőket, s elfojtotta a hangokat is, melyek felszűrődhettek volna a felvilágba.
Mikor felnézett, Nebet-Het állt előtte. Nebet-Het sosem nézte végig, ahogy Ré és Széth távozik: elrejtőzött a félreeső helyek egyikén, ahol a nappali forróságot szokta átvészelni, és csak ilyenkor került elő, hogy a lépcső környékén lófráljon egész éjjel, míg keskeny arcából kiszívja a színt az aggodalom, és hosszú haja fátyolként rejti rémült szemeit.
– Ne félj, húgocskám, visszajönnek. Mindig visszajönnek.
Nebet-Het csak megcsóválta a fejét.
– Nem lehetsz benne biztos.
– De, hidd el. Széth tud magára vigyázni.
Nebet-Het ismét csak a fejét ingatta, aztán visszahúzódott az oszlopok közé, Ízisz pedig visszaindult a kapu irányába. A templom éjjel a magányos várakozás helye volt: annak, aki tettekre vágyott, nem nyújthatott semmit.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2023)