Az Írástudatlanság elleni küzdelem világnapja alkalmából (szeptember 8.)

Régóta temetjük a Gutenberg-galaxist, de a ravatalozáson az istennek sem akarunk túljutni. Szegény Gutenberg-galaxis már harminc éve fekszik a ravatalozóteremben, az ismerősök pedig nem győznek búcsúzkodni tőle. Sőt, sajátos tragédiája, hogy holtában új ismerősöket szerzett furcsa lelkialkatú emberekből, akiknek a gyász a szeretetnyelve. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémián például egyik oktatónk egyből azzal a megállapítással kezdte a fiatal írónemzedék képzését, hogy: „mi egy halott művészeti ágat képviselünk.” Hát, igen. Amikor a gyászfeldolgozás kübler-rossi modelljéről van szó – a híres, öt fázisból álló modell – egy pszichológus azt hinné, hogy a cél túljutni e folyamaton és újra egészséges kapcsolatot kialakítani a körülöttünk élő világgal, elfogadva benne a szerettünk hiányát. (A tisztesség kedvéért megjegyzendő, hogy a pszichológia e modellnél ma már jellemzően komplexebb folyamatként kezeli a gyászt, amely nem feltétlen egyirányú szakaszokból áll, és nem is kizárólag az elengedés a célja, hanem inkább egy olyan kapcsolat kialakítása az elhunyttal, amely egészségesen fenntartható.) A kortárs írókat viszont nem ilyen fából faragták: náluk a gyászfolyamat maga a cél, ők úgy temetik a Gutenberg-galaxist, hogy az ezzel járó tagadásnak, haragnak, alkudozásnak, depressziónak és elfogadásnak minden pillanatát ki akarják élvezni. Pontosabban: az elfogadásig sosem akarnak eljutni a kortárs írók, helyette, mint a mérgezett egér, ugyanazokat a köröket futják a gyászfolyamat másik négy szakaszában.

Az ő furcsa lelkialkatuktól eltekintve is elgondolkodtató, hogy mint társadalom, nem tudunk megszabadulni a könyvnyomtatástól, a nyomtatott szövegtől, általában véve a szövegtől. Sőt, az innováció is megjelenik ezen a területen: a ChatGPT-t mindenki ismeri. Ez a szoftver akkora felhajtást csinált, hogy a szöveges információ gyászmenete is kénytelen volt észrevenni: valami nem stimmel. Emberek csüngenek a telefonjukon, és ahelyett, hogy képi, videós tartalmat fogyasztanának, azzal szórakoztatják magukat, hogy egy mesterséges intelligencia kerek, egész mondatokban megfogalmazott szövegeit olvassák. Persze, időnként nevetnek rajta, hiszen fogalmazási problémák akadnak a mesterségesen generált szövegekben. Az is humorforrás, ha egy ChatGPT-szöveget elküldünk a barátnőnknek és ő tényleg hiszi, hogy mi kezdtünk el választékosan beszélni hozzá. Hiába temetjük a betűket, úgy tűnik, a mai társadalmat is érdekli az írott szöveg mint információhordozó. Az írás ugyanis valószínűleg az egyetlen olyan ember alkotta jelenség, ami ténylegesen túlnő az ember által meghatározott kulturális kereteken. Hiába gondolnánk, hogy az írás egy emberi aktus, valójában ki lehet lépni vele az emberiségből mint információalkotó keretből: a mesterséges intelligencia lassanként ugyanolyan minőségű szöveget hoz létre, mint mi. Hiába gondolnánk, hogy az írás a nyelv (legősibb) hordozója, így az írás kora előtti nyelvek, hiedelmek megismerhetetlenek, ez sincs így. Az írás a saját történeti határain is átnyúlik. Egyes nyelvészek és történészek például azzal foglalkoznak, hogy az (írásos formában sosem létezett) proto-indoeurópai nyelv kifejezéseit és hiedelemvilágát rekonstruálják. A nyelvfejlődés írott, történeti ismereteiből próbálnak visszakövetkeztetni, például az elmélet szerint létezhetett egy Dyḗus nevű istenség, aki az ég, az égi jelenségek ura lehetett, innen indult útjának az a folyamat, ami később például Zeuszban, vagy még később a kereszténységben is megjelenő Atyaistenhez (Deus) vezetett. Az elmélet akár igaz, akár nem: arra mindenképpen rámutat, hogy az írástól többet várunk, mint egy istenségtől. Az istenektől nem várjuk el, hogy folyton újraértelmezzék a körülöttünk élő világot és a saját szerepüket ebben a világban. Az istenek szerepe adott, minek is változtatnák meg akár magukat, akár a világot? De az írástudás elárulja az istenséget: Dyḗus egy olyan világban élt, amiben még senki nem teremtette meg az írást, Dyḗus nem akarta, hogy a neve fennmaradjon az írott szó idején, el akart tűnni az emberek nyelvében. Ha csakugyan létezett, olyan isten akart lenni, akit idővel elfelejtenek. A huszonegyedik századra viszont megérkeztek azok az emberek, akik kutatnak utána. Ez rosszabb játék, mint a hagyományos bújócska. Az írástudók ugyanis mindig olyan jelenség után akarnak kutatni, amit soha nem ismertek.

Sarnyai Benedek