Részlet Végh Attila esszékötetéből

Ahogy határkédéseink a határokon túli semmi sugárzásából, úgy táplálkoznak veszteségtudataink az elvesztett mégis-jelenlétéből. Senkinek sem tudna fájni az a mondat, hogy „a görög szellemi világ letűnt”, ha a görög szellemi világ letűnt volna. Utaltunk már rá, hogy a mai kor emberének gondolkodását alapjaiban a görög szellem állította be. Azok, akik ma a filozófiai igazságot keresik, hasonló problémákkal szembesülnek, mint elődeik, akik Szókratész bűvkörében vettek részt a dialektika nagy játékában.

Platón dialógusaiból kiderül, hogy a közös kutatás mindig ugyanúgy kezdődik: az igazságkeresők mindegyike elmondja véleményét a kérdéses jelenségről. A vélemény, a doxa ugyan az ismeret legalacsonyabb foka, de a helyes vélemény, az orthé doxa alkalmas kiindulópontja a beszélgetésnek, amelyet Platón írásaiban Szókratész vezet. (Hogy vajon merre vezeti a vitát Szókratész, és hogy miféle igazság az, ami az ő irányításával egyáltalán föltárulhat, már önmagában problematikussá teszi a helyzetet, de ezen most ne akadjunk fönn.) A dialektika a kiválogatás művészete: a mester megválogatja tanítványait, majd az ő közreműködésükkel kiválogatja a hibás megfontolások közül a helyeseket, s ezek segítségével végül feltárja az igazságot.

Bacsó Béla A megértésről című írásában ezt olvashatjuk: „A modern hermeneutika egyfelől a nyelv filozófiai jelentőségének megjelenítője, azaz a megértést a nyelvből kiiktathatatlan differenciákon keresztül a közelítésben-lét módján a közösen-ideiglenesen osztható értelem felé mozdítja…” Ezt az értelmet kereste Szókratész tanítványaival. Társalgásukat most olyannak látom, mint egy biliárd-játszmát. Ülnek magukban a tanítványok némán, mint a golyók a játék kezdetén a műanyag háromszögben. Szókratész leemeli róluk a műanyag formát. Most már szabadok, mozgathatók. Szókratész problémafölvetésével megadja a kezdőlökést. A golyók szétgurulnak, és valahol megállapodnak magukban. Már játékban vannak, de még őrzik véleményüket. Ettől kezdve koccanások sorozata zajlik. Csiszolják, koptatják egymást az összeütköző gondolatok.

A szellemi mozgás pedig a következő: minden résztvevő megnyitja magát, rést nyit előzetes véleményén, és beengedi magába a többiek gondolatait. Mindenki megnyílik mindenki számára, és abban a pillanatban, ahogy befogadja a másik gondolatát, és az önnön megnyitott gondolatterét elönti, énje merev burka szétpattan. Az individuális körvonalak oldódnak, mintha Dionüszián volnánk. De ahogy a delikvens újra szóhoz jut, már megint azt közli a többiekkel, ami őbenne a gondolatcsere végeredménye, ami tehát az ő újabb véleménye a dologról. Ekkor az individuum burka újjáépül, és a szóhoz jutó már megint győzni szeretne: azt akarja, hogy neki legyen igaza. Megadások és győzni akarások ritmusára folyik a beszélgetés, melynek során azért a megadás az erősebb. A hatalom akarása a beszélgetőkből lassan kifogy, a közös akarat feloldja az egyéni hatalomakarásokat, közben a társaság vagy eljut az igazságig, vagy – ahogy Platónnál is olvashatjuk – összezavarodik. Mindkettő eredmény: a teória életté lett, a spekuláció Dionüsziává. Így a beszélgetés mindenképpen gyógyító erejű: kezdeti erős énkontúrjaikból a beszélgetők lassan kihátrálnak, és végül csak az együttlét szép emléke marad meg. A sok egyéni doxából összeálló, a dialógus kezdetén alakot öltött véleményfelhő a makettje volt a beszélgetést lezáró – olykor „az igazság”-nak nevezett – véleményfelhőnek, amely sokat hízott a kezdetek óta: megtelt együtt-gondolkodással, vagy ha úgy tetszik: szeretettel. (Ez még akkor is igaz, ha Platón dialógusai mindig Szókratész ironikus álszerénységgel leplezett hatalom-akarásáról és annak diadaláról szólnak.)

Ahogy az együttlét föloldja az egyéni akaratokat, úgy oldja föl a dolog maga a róla alkotott fogalmat. Lehetetlen olyan fogalmiságot alkotni, amely pontosan lefedhetné a világot. A fogalmak merevek, a fogalmiság vak a változásra, amely pedig a létező világ lényegi mozzanata. A világ teljességét éppen a róla tett kijelentések kérdőjelezik meg, idézi fenti írásában Bacsó Heideggert. „A kimondott maga vetül rá – mint a változást, elevenséget elfedő elem – a tárgyra. Eszembe jut Umberto Eco, aki egyik regényében a világot teljes precizitással föltérképezni vágyó kartográfusról ír, aki végül rájön, hogy egy ilyen térképnek 1:1 arányúnak, tehát világméretűnek kellene lennie.

Platón anamnészisz-tana talán légvár. Talán a lélek nem halhatatlan, nem születik újjá, és talán nincsenek olyan ideák, amelyeket a testtől megszabadult állapotukban szemlélnének. Ráadásul a szókratészi és/vagy platóni ideatannal mélyebb problémák is vannak. David Abram nemrég magyarul is megjelent, nagy hatású könyvét (Az érzékek igézete) azzal a kérdéssel indítja, hogy hol veszítettük el a kapcsolatot a természettel. Az „ősbűnt” az ókori zsidó szellem követte el – mondja számos ökofilozófushoz hasonlóan a szerző –, közelebbről a héber Isten imperatívusza: „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon”. Ez a szemlélet találkozott a kereszténységben a görög szellemmel, amelynek centrális alakzata a platóni ideatan és annak platonista formái. Ez a gyúelegy kellett ahhoz a robbanáshoz, amely végleg megsemmisítette a világ összes élőlényét az ember testvérének érző ősi, animista szemléletet. Az ember érzéki tapasztalatait az új gondolkodás már alacsonyabb létrendűnek tekinti a hitbeli dogmáknál. A szeretet, amely a világ érzéki megtapasztalásának és a létezők eredendő egysége megélésének nyomán támad föl bennünk, kialudt. A „szubhumán” létezők immár tárgyakként sorakoznak körülöttünk, várva, hogy saját céljainkra felhasználjuk őket.

Annak az érzéki egységélménynek, amelyet könyvében Abram elsirat, az ókori görögök életében még megvolt a nyoma. Az érzékien burjánzó homéroszi nyelv tanúskodik róla. A görög szóbeli emlékezet koráról beszélünk, hiszen a Homérosz neve alatt fennmaradt szövegeket hosszú időn át nem írták le – nem lévén még írásbeliség. Ezek a később két eposz formájában összegyűjtött szövegek az embert még nem emelik ki az ontológiai világtelevényből, hogy valamiféle elvont, a világmindenséget uraló kreatúraként tenyésszék tovább, Isten nagyobb dicsőségére. A szemléleti változás, amely egy-két görög évszázad alatt végbement, leginkább a lélekfogalom változásán keresztül érzékeltethető.

A homéroszi nyelvben a pszükhé főnév a következőket jelölte: lélegzet, álomkép, füst, árnyék, életerő, halott árnya. A szó semmiképpen nem jelentette a mai értelemben vett lelki folyamatok központi helyét, írja Nusz című könyvében Flaisz Endre. „Ebben az időszakban tehát az ember nem rendelkezett a személyiség semmiféle olyasféle belső magjával, amely a cselekvések, érzések, habitusok vagy gondolkodás valamilyen spirituális, lelki vagy mentális középpontját jelenthette volna, és amelyet valamelyest is megfeleltethetnénk a lélek vagy elme mai fogalmainak.” A folytatásban a szerző leszögezi, hogy a homéroszi ember identitását nem lelki sajátszerűsége adta, hanem a társadalom általi elismerése. Az egyén egy nagy szőttes szála volt, és az emberi társadalom is a létezés még nagyobb szövetébe simult. Homérosz nyelvében lélek, táj és ég szüntelenül átjárja egymást. A görög harmoniafőnév jelentése: megegyezés, összhang, természet.

Platón Phaidroszának kezdete homéroszi harmóniát idéz: a bölcselkedők megkeresik a természetben azt a helyet, amely méltó rá, hogy elkezdjék a beszélgetést. Csakhogy Szókratész nemsokára ki fogja jelenteni, hogy őt a fák és a természeti tájak semmire nem taníthatják, csakis a város és az emberek. Homérosz szófolyama még úgy szólt hozzánk, akár egy patak, képeinek aranyló rendje pedig úgy áradt ránk, mint a reggeli napfény. Szókratész és Platón számára azonban a világ megismerése azonos a dolgok mibenlétének megértésével, amelyet dialektika, azaz gondos fogalmi analízis útján vihetünk végbe.

Abram az érzékekről szóló könyvében bizonyítékokat hoz föl amellett, hogy a természettől való végső eltávolodásunk a betűírás elterjedésével függött össze. Maga Platón is erősen kritizálta az írás akkoriban elharapódzó divatját, a felejtés eszközének nevezve azt. Ami le van írva, arra már nem kell emlékeznünk, azt már nem kell időről-időre fölemlegetnünk, recitálnunk, mint hajdanában a Homérosznak tulajdonított verssorokat. Kiszalad a szövegből az élet. És az írást már egyedül is böngészgethetjük otthon, nem kell többé közösség a nyelvhasználathoz.

Pedig az emlékezés nagy úr, ezzel minden görög tisztában volt, még az is, aki nem ismerte Platón anamnészisz-tanát. És még ma is az, amikor pedig még az írott szöveg is egyre kísértet-létűbb, hiszen az érinthető-szagolható papírról egyre inkább átköltözik a digitális terekbe, felhőkbe. Aki amnéziás, azzal nem lehet beszélgetni. Nem lehet szóról-szóra újrateremteni a világot. És ha öregedni kezdünk, az emlékezet aranyfénye olykor szinte eposzi fénybe öltözteti a múltat. Emlékeink egyre hatalmasodón röpítenek vissza bennünket, ha nem is az ideák birodalmába, ahogy Platón gondolta, de életünk azon pillanataiba, amikor boldogok voltunk.

(Orpheusz Kiadó, 2024)