Kovács katáng Ferenc: Első gimiben a fél osztály régész akart lenni. Hóbortos tanárunk elbűvölte az amúgy sportosztályos és igen vagánynak látszó fiúkat. Igen, ebben a suliban egyedül mi nem voltunk koedukáltak. Latint tanultunk (megpróbálták a fejünkbe verni), leckén kívül a Római regék és mondákat olvastuk, s mint a szivacs, szívtuk magunkba Kiskopasz tanár úr (Koroknay Gyula művészettörténész) olaszországi élményeit. Diákkorában kerékpáron járta be különböző régióit. Minket is kerékpártúrákra vitt a megye akkor még alig ismert különlegességeihez. A Szabolcsi földvárhoz, Csarodára, a templom kazettás mennyezetét csodálni, rajzolni. A Túr és a Tisza találkozásánál egy késő bronzkori szemétdomb feltárásához talicskásoknak. Mondanom sem kell, egyikünk sem lett régész, még csak bölcsész sem. Egyáltalán, hogy születik a régész? Megy-e családi, pedagógusi támogatás nélkül az ilyen pályára állás? Milyenek voltak a középiskolás éveid?

Redő Ferenc: Azt hiszem, egészen pontosan emlékszem erre (akkoriban a születésnapomra, karácsonyra kapott könyvek keltezték számomra a fontosabb eseményeket). 1954-ben kilencéves voltam, még nem volt televízió, és apám szombat este vacsora után gyakran olvasott fel a családnak valami szépet (nem kellett korán lefeküdni, mert másnap vasárnap). Egy alkalommal a műsor a homéroszi Hermész-himnusz volt. El voltam bűvölve tőle, hiszen egy kisgyerekről szól, aki nagyon ügyes, de ravasz is, lop, csal, hazudik, de végül tréfává tudja oldani a történteket, amelyek azért megmutatják, hogy mi mindenre képes! Akkor határoztam el, hogy az ókori görögökkel akarok foglalkozni. A következő években megkaptam Trencsényi-Waldapfel Imre Mitológiáját, aztán az Odüsszeiát. Ötödik, hatodik osztályban lyukas órákon ebből meséltem osztálytársaimnak (később alulmaradtam Old Shatterhanddel szemben). A nyári szünidőket nagyanyámnál töltöttem Leányfalun, akinek a könyvtárában volt egy Tolnai Világtörténelem Ókor-kötet, számos nagyszerű rézmetszettel illusztrálva. Ezek alapján készítettem magamnak teljes római hadfelszerelést (egy Haratius Cocles-képről koppintottam). Később a középiskolai nyarakból legalább egy hónapot ásatáson töltöttem (Tácon), ahol pénzt lehetett keresni érdekes munkával. Általános iskola után a hozzánk legközelebb eső Bolyai János Gimnáziumba jelentkeztem, olyan osztályba, ahol latint lehetett tanulni. Osztályfőnökünk kiválóan képzett magyar–latin szakos tanár, Bada Gyula volt, aki egész életemre szóló meghatározó jelentőségű élményem, és nemcsak nekem, egész osztályunk számára. Meglehetősen harmatos kezdés után a negyedikig tudtam csak felnőni arra a szintre, ami nála követelmény volt. Felkészülésemet az egyetemi felvételire is ő segítette.

KkF: Ne kerülgessük a forró kását, elismert művészszülők otthonában milyen volt egy kamaszfiú helye, helyzete, közérzete?

RF: Szüleim a II. világháború kitörésekor (28, illetve 22 évesen) még egyáltalán nem voltak elismert művészek. Apám a háború alatt munkaszolgálatos volt, és gyakorlatilag négy évig távol volt a családjától, utána pedig nem olyan volt a helyzet, hogy egy kezdő művészházaspár a képzőművészetből megélhetett volna, de elvi okokból sem zárkóztak el attól, hogy az ország újjáépítésében részt vegyenek. Ez a kulturális élet különböző színterein végzett hivatali munkát jelentett. 1954-ben hagytak csak fel ezzel a tevékenységgel. Anyám ettől kezdve teljesen szabadúszó lett, apám még tanított az Iparművészeti Főiskolán 1960-ig, azután ő is visszatért teljes kapacitásával eredeti hivatásához. Én tehát csak kb. tízéves koromtól láttam azt, hogy ők festőművészként dolgoznak. Nagyon érdekes volt számomra. Családunkban a művészi munka tisztelete megkérdőjelezhetetlen volt (nem rontunk be a műterembe suliból hazajövet, ha csukva van az ajtó), de ha munka közben szüleim egymás tevékenységéhez hozzászóltak, vagy este bemutatták az aznapi termést, abba mi is (nálam hat évvel idősebb nővérem és én is) hozzászólhattunk, és megjegyzéseinket komolyan vették. Én egész ügyesen rajzoltam, a legjobbak között tartottak számon az osztályban. Ceruzával, tussal próbálkoztam, akvarelleztem, sőt mintáztam is egy darabig. Szüleim mindent a rendelkezésemre bocsátottak, ami ehhez kellett, de amikor arra került a sor, hogy akarok-e a képzőművészeti gimnáziumban továbbtanulni, nagyon határozottan nemet mondtam. Pontosan láttam ugyanis, hogy mi a különbség egy ügyes gyerek és egy művész produkciója között. Nem bántam meg.

KkF: Akarsz-e róluk, munkásságukról egy rövid összefoglalót írni? Mégiscsak bensőségesebb ismeretekhez juthatunk így, mintha a Wikipédiából vagy egy művészeti lexikonból tájékozódnánk.

RF: Az alábbi összefoglalót egy hódmezővásárhelyi tárlat (2016) katalógusába írtam:

Vörös (Eisler) Rozália (1919–1992) és Redő Ferenc (1913–2012) festőművész-házaspár. Mestereik Aba Novák Vilmos, Berény Róbert és Iványi Grünwald Béla voltak.

A szabadiskolában anyám a táblaképfestésre, apám emellett a grafikai feladatokra, rajzolásra, linóleummetszésre készült fel. Később anyám rátalált a pasztellre mint olyan kifejezési formára, amellyel gyorsan és frissen rögzítheti a szabadban is, műtermi körülmények között is benyomásait, és ezt a közönség is szívesen fogadta. Olajjal továbbra is gyakran dolgozott. Az elsősorban grafikával foglalkozó apámat egy főiskolai tanítványa ismertette meg a batik műfajával, és ez termékeny találkozásnak bizonyult. A batik kifejezési lehetőségeinek a kitágításával jutott el a gobelinhez. 1960-ban készítették szüleim közösen első gobelinjüket, és az új műfaj mindkettőjüket magával ragadta. Anyám megtanult szőni, sőt később több tanfolyamon maga is kiképzett szövőket, apám pedig gyapjút festeni, és ezzel megteremtették a folyamatos munka lehetőségét a maguk számára ebben az igényes és drága műfajban.

Életük utolsó harminc, ill. ötven évét döntően a gobelin-tervezés töltötte ki. Készítettek megrendelésre monumentális kárpitokat, nagy közösségi terekbe, és kisebb, egy magánlakás falain is jól érvényesülő, az igényes vásárló számára is elérhető tárgyakat. El-ellátogattak a műfajjal határos területekre, a fekvőszékes szőttes, vagy a „gros point” (kivarrott keresztszemes hímzés) műfajába is.

Ihletőjük a hazai táj és népe, elsősorban a lakóhelyeik: Budapest és a Dunakanyar, de hangsúlyosan Hódmezővásárhely és környéke volt. Többször jártak Olaszországban, melynek hangulatát anyám különösen szerette. Részt vettek gyűjteményes kiállításokon és egyéni tárlatokat is rendeztek itthon (Nemzeti G., Ernst Múzeum, Csók G., Újlipótvárosi G., Pécs, Nagykanizsa, Zalaegerszeg, Hódmezővásárhely, Pápa) és külföldön (Moszkva, Helsinki, Párizs).

Harmonikus, egymás önállóságát tiszteletben tartó együttműködésüknek anyám halála vetett véget. Az utolsó húsz év nehéz volt alkotótársa, apám számára, de művészete és munkásságát figyelemmel kísérő környezete életben tartotta. Lakásában szervezett tárlatain régi tanítványai, barátai, tisztelői rendszeresen látogatták. SZOT-díjas, érdemes és kiváló művész lett, és a főváros XIII. kerülete díszpolgársággal tüntette ki.

KkF: Egy 2020-ban adott interjúban igen részletesen beszélsz egyik nagy és sikeres ásatásodról Zalalövőn. „1973-ban mint az ELTE régészet szakos végzős hallgatója jártam először a faluban. Néhány csoporttársammal és tanárunkkal, Mócsy András professzorral kezdtünk ott egy tervásatást. Ennek kutatói indokát az adta, hogy a Borostyánkő út vonalán volt egy olyan szakasz a szlovéniai Ptuj (Poetovio) és Szombathely (Savaria) között, amelyen föltétlenül kellett még településnek lennie.” Itt nem vállalkozhatunk az ottani 40 éves munkásságod még csak vázlatos ismertetésére sem. Ragadj ki, kérlek, lehetőleg olyan történeteket, amikről eddig még nem vagy alig szóltál!

RF: Ezek a történetek nem az ásatás tárgya, hanem az én régésszé fejlődésem egyes momentumairól szólnak. Zalalövő tizenöt éven keresztül az ELTE Régészeti Tanszékének római koros tanásatása volt. Feladatom tehát nem egyszerűen a feltárás vezetése (1976 és 1989 között), hanem az ásatási gyakorlatra érkező hallgatók munkájának tartalmas megszervezése volt. Ugyanakkor tizenkét valóságos kubikos munkás is dolgozott velem, akik a falubeli nyugdíjasok közül kerültek ki, és nagyszerű munkaerők voltak. Mindkét kategóriától rengeteget tanultam. A napi tízórás terepmunka után van még egy fontos mozzanat. Meg kell írni a naplót. Ez közös munka, mindenki beszámol a rábízott szelvény aznapi eredményeiről, ha a professzorunk is ott van, az ő vezetésével. Az egyik csapat beszámol arról, hogy területük nyesése során szabályos kör alakú jelenség bontakozott ki a talajfelszínen, belül sötétszürke, körülötte pedig a koromfeketétől kezdve sötét, majd világosabb vörös, végül sárgás színű talaj, mintegy 10 cm szélesen. Közös döntés születik, nyilván tűzhelyfoltról van szó, holnap a belsejét is ki kell tisztítani. Másnap este naplóírás: próbálták kiásni, és megtalálni a tűzhely alját, de már 60 cm mélyen járnak, és még mindig nincs meg, ellenben oldalt a fala méhkasszerűen kiszélesedik, és keményre égett. A közbölcsesség úgy dönt, hogy nyilván nem tűzhely, hanem tárológödör, gyakori jelenség. Ásnak egy méhkasalakú gödröt és kiégetik, a benne tartandó élelmiszer védelme érdekében. Naplóírás harmadnap este: megtalálták a keményre kiégetett alját, de 6-8 cm-es lyukak vannak benne. Nyilvánvaló, hogy ez egy rostély, és amit találtak, fazekaskemence. Tanulság: az ásatás során a régész munkahipotéziseket alkot. Enélkül jóformán el sem lehet kezdeni dolgozni. Azonban ha ezek nem igazolódnak, el kell vetni azokat, és az újabb munkahipotézis alapján tovább dolgozni. Ez természetes. Problémává akkor válik, ha prekoncepció lesz belőle, amihez akkor is ragaszkodik megalkotója, amikor az már nem érvényes.

Más: Voltak hallgatók, akik csapatostul jöttek az ásatásra, de olyanok is, akik jobban szerettek egyedül jönni. Ilyen volt egy ifjú hölgy, aki a fehérvári múzeum ásatásain gyakran vett részt, komoly gyakorlata volt a munkában. Adtam is neki három kubikos munkást és egy szelvényt, ahol egyedül dolgozhatott. Egyik nap egy zacskó piros kerámiával a kezében jött be a szállásra, megmosta gondosan a 40-50 cserepet, ami a zacskóban volt, és kiteregette a padra. (Én természetesen szervezett keretek között gondoskodtam a leletek tisztításáról, volt mosó munkaerő a raktárban stb., ezért nem értettem, hogy ez mire való.) Másnap, amikorra a cserepek megszáradtak, egy ceruzával a kezében elkezdte keresgélni közte az összeillő töredékeket. Ha talált, megjelölte. Öt-hat sikeres találat után egy tubus Uhu-ragasztót is elővett a tarisznyájából, és összeragasztotta a talált darabokat. Én kissé ajkbiggyesztő mosollyal figyeltem ezt a tevékenységet, de nem akadályoztam meg, csak kifejtettem, hogy a restaurátoré egy másik szakma, és nem biztos, hogy jó dolog belekontárkodni. Ő azonban nem zavartatta magát, mondta, hogy kárt nem csinál, és ez igaz is volt. Én tehát nézegettem őt a közelben ülve, és hirtelen én is észrevettem két összeillő darabot. Odamentem, és megjelöltem azokat. Aztán még egy párt is megláttam, és egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy elkapott a vadászszenvedély. Ettől kezdve mindketten ezzel szórakoztunk munka után. Nagyon hasznos mulatság volt, a kerámia anyagismeretének mással alig pótolható lehetősége. Ifjú kolléganőmnek már lejárt az ásatáson tölthető ideje, elment, amikor rájöttem, hogy az összes darab, amit behozott a szállásra, összeragasztható, és egyetlen edényhez tartozik. A következő idényre felszereltem az ásatást a kerámiarestaurálás alapvető anyagaival és szerszámaival, és a hallgatók mindig örömmel vettek részt ebben a munkában fürdés és vacsora után. Örökre hálás leszek érte neki, sajnos már nem él.

KkF: A rómaiak is ezt a tájat látták címmel a Zalalövő Városi TV 2022-ben kérdezett Téged. Meglepő a feltételezésed, hiszen a táj nap mint nap változik, s itt évek százairól van szó. Mégis, mivel magyarázod fenti állításodat?

RF: Lehet, hogy a növénytakaró változik, még az is lehet, hogy az erózió változtat valamit a tájon, de a dombok, völgyek, az alkalmas gázlók a folyón, a napsugárzás iránya, a fő szélirány nem, és ezek határozzák meg azt, hogy hogyan és hova érdemes építkezni, kijelölni egy út nyomvonalát, egy táborhelyet. Ez az oka annak, hogy az egymást váltó korok települései többnyire egymás fölött vannak, és nem egymás mellett. Zalalövőn van egy hídja a Zalának, méterre ugyanott, ahol az ókorban is átkeltek a folyón. A település központja is az ókori város központja fölött épült ki.

KkF: Otthonunkban közel 900 bakelitlemezből álló komolyzenei gyűjteményből válogathatunk, ha ráununk a Bartók Rádióra vagy az újonnan indult Szakcsi (jazz) Rádióra. Évtizedek óta gyűjtjük, s valami megmagyarázhatatlan okból külön is vadászunk a különféle Stabat Mater-kiadásokra. Féltett darabunk például, amit Oslóban dedikáltattunk Pendereckivel, vagy a Török Géza vezényelte Vajda János-változat. Ez most úgy jön ide, hogy kezembe került egy 2022 eleji versfordításod: „Szűzanya, engedd éreznem / gyötrő kínod, éljen bennem, / gyászolhassak teveled! / Tedd, hogy szívem ebben égjen, / az Úr Krisztus szerelmében / szerezhessek örömet!” Mi ennek a fordításodnak története? Egyszeri kirándulásod ez az irodalom területére, vagy régi szerelem fellángolása?

RF: Természetesen én is írtam verseket kamasz- és fiatalfelnőtt-koromban, mint nagyon sokan, de hamar rájöttem, hogy költőnek kevés vagyok. A műfordításban viszont nagy örömömet lelem. Itt meg kell érteni valakinek a gondolatait, érzéseit, és a lehető legpontosabban és formahűen visszaadni magyarul. Ezt vállalhatom. A Stabat Mater-fordítás azért készült, mert tagja vagyok Leányfalun egy kórusnak (Szent Anna Kórus), amely leggyakrabban egyházi zenét ad elő. A kórus állandó tagjai közül egyedül nekem van diplomám latin filológiából, ezért amikor egy-egy produkcióra készülve felmerült, hogy voltaképpen mit is jelent pontosan, amit énekelünk, igénybe vették az én ismereteimet. Így aztán a kórus számára és a magam gyönyörűségére több latin himnuszt is lefordítottam (Pange lingua, Dies irae, Stabat Mater, Ave maris stella, O mi Jesu vulnerate, O salutaris hostia, Ubi caritas), sőt még Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát is, bár ezt nem énekeltük, de engem érdekelt. Nagyon örültem, és megtisztelő volt számomra, hogy más kórusok is használták fordításaimat. Ezek a himnuszok általában a 10-13. században keletkeztek, és a középkori ember érzéseinek, félelmeinek, reményeinek hiteles lenyomatai. Olykor megrendítő egzisztenciális szorongás árad belőlük. Nyoma sincs bennük a liturgikus megszokás monotonságának.

KkF: 2021. augusztus 20. tiszteletére tartott előadásodban nagy hangsúlyt fektettél a Szent István király intelmei Imre herceghez irat értelmezésére. Nekem nem úgy tűnt, mintha csak erre az alkalomra készültél volna ebben a témában. Hallottam tőled azt is, hogy „zsebtörténésznek” nevezted magad. Hogy is van ez?

RF: Hát lehet, hogy ez a zsebtörténész egy kicsit erős volt, de oka van. A történettudományok (régészet) kandidátusa vagyok 1985 óta, bár nem végeztem történelem szakot. Ezért a fennálló rendelkezések értelmében pl. nem lehettem a falu helytörténeti múzeumának vezetője. Ott a kandidatúra nem számít. Ennyi kis morgást megengedtem magamnak. Szent Istvánnal, de más történelmi személyiségeinkkel kapcsolatban is az a véleményem, hogy túl sokat hivatkozunk rájuk anélkül, hogy tudnánk, miről beszélünk. Ez egyrészt a közönség félrevezetése, másrészt visszaélés az illetők nevével.

KkF: Egy latinból fordított szöveg idézése előtt felhívod a hallgatóság figyelmét, hogy néhány helyen az eredeti latin szöveghez visszatérve, korrigáltad azt. Ehhez azért nem elég a középiskolai, de még az egyetemi több féléves tudás sem.

RF: Tanári diplomám van latin nyelvből és irodalomból. Ami pedig a műfordításokat illeti, még a legkiválóbbakat is korszerűsíteni kell az aktuális nyelvállapotnak megfelelően, mert a szavak már nem ugyanazt jelentik ma, mint amit – mondjuk – száz évvel ezelőtt. Ma már nem mondhatjuk a keresztre feszített Jézus Krisztusról, hogy átverték (Sík Sándor: Stabat Mater), mert megváltozott ennek a szónak az asszociációs környezete. Ezzel együtt korrekciós javaslataimhoz mindig figyelembe veszem filológus kollégáim véleményét is.

KkF: „Földijeidhez” intézett köszönő beszédedből idézek: „…a zene, a képzőművészet, az irodalom, a történelem, a tudomány, egy szóval a kultúra közös kincsünk, és mindenki számára alapvetően fontos. Ezt szolgálni, ezen dolgozni méltó vállalás.” Egészen friss esemény, hogy 2024. júliusában Leányfalu diszpolgárává választott. S volt már egy korábbi is. Másutt, máskor. Hogy fogadtad ezeket?

RF: Természetesen a megtiszteltetés fölött érzett hálás örömmel fogadtam mindkettőt. (Az elsőt húsz évvel ezelőtt kaptam Zalalövőtől, ahol szakmai munkámat végeztem akkor már 30 éve). Egy barátom, aki gratulált a leányfalusi díszpolgársághoz, írta nekem: „csodálom szerencsés természetedet, amelynek köszönhetően mindenhol otthon vagy, és mindenhol istenigazából, és nem csak a sors által sodortan vagy jelen.” Barátomnak igaza van. Nem tudok, és nem is akarok kívülálló lenni természetes közösségemen.

KkF: Sző, fon, nem takács. Ki az? Egészen biztosan nem Te – gondolják sokan még ismerettségi köreidben is. Vagy mégis? Tőle örököltem c. írásodból hosszabban idézek: „Nem lettem művész, mert közelről láttam, hogy ahhoz mi kell, és felismertem, hogy ez nem az én utam. Érdeklődéssel néztem azonban szüleim tevékenységét, és amikor lehetőségem nyílt arra, hogy részt vegyek benne, megtanultam szőni. [Anyám] Nem tanított engem szervezett keretek között, inkább csak ellestem tőle, hogyan csinálja. Érdeklődésemet látva sem bátorított. Mikor azonban észrevette bennem az alkotó szenvedélyt, egyre szebb feladatokat adott, sőt egyszer bizalmas, ironikus mosollyal közölte, hogy legközelebb »magának a mesternek« (apámnak) egy munkáját is kivitelezhetem. (Büszke voltam, mert emögött egy kettejük között lefolyt beszélgetés rejlett, amelyben anyám biztosította apámat, hogy rám bízhatja terve kivitelezését.) Mindez több mint 30 évvel ezelőtt történt. Az elmúlt évtizedek alatt sok gobelint szőttem, neki nyolcat, apámnak tucatnyinál is többet.” Manapság is gyakorolod e szép „mesterséget”? Hol láthatóak a munkáid?

RF: Igen, szövök ma is. Megörököltem anyám szövőszékét, megvannak szüleim munkáinak műhelyrajzai és a hozzájuk tartozó színskálák. Az apám által festett színes gyapjúk készítésének receptjei is (mintegy 700 db). Saját munkáim nincsenek, mert én nem tervezek, viszont újra tudom szőni munkáikat, ha erre szükség van. A tárgyak egyik sarkában a tervező művész neve és a dátum mellett mindig ott van a kivitelező szövő monogramja is. Apám az én számomra is rajzolt egy logót, amely az R és F betűk ligatúrája.

KkF: Említetted egy helyütt, hogy a szüleid örökségével is foglalatoskodsz. Mit jelent ez pontosan? Kezeled a hagyatékukat? Kialakítasz egy emlékszobát? Életmű-kiállításukat szervezed?

RF: Ez olyan állandó munka, amelyet nővéremmel együtt végzünk. Tartalmazza a hagyaték gondozását, kiállítások szervezését. Életmű-kiállítás Hódmezővásárhelyen volt 2016-ban, csak a gobelinekből készülő kiállítás lesz a textilre szakosodott Szombathelyi Képtárban az idei év végén. Fontos része ennek a munkának a könyvkiadás is. Apám gobelinjeiből készült egy album 2003-ban, Horváth Teréz bevezetőjével, önéletírását sajnos már csak halála után sikerült megjelentetni 2013-ban, anyámról egy gazdagon illusztrált könyv született Feledy Balázs, Pálosi Judit és mások írásaival 2018-ban. Nem könnyű dolog ez, mert ők a műveikből éltek, és ezért azok legnagyobb része tulajdonosaiknál (közintézmények, magánemberek) van. Sajnos olyanok is akadnak, amelyekről nem tudjuk, hogy merre vannak, és olyanok is, amelyek az idők során elvesztek. (Valaki nem is olyan rég egy tárgyat Portugáliában fedezett fel.)

KkF: Kórusban énekelsz, fellépsz a leányfalusi színjátszókkal. Gazdag életed remek történeteit szívesen és színesen meséled. Hogy fér el valakiben ennyiféle ember?

RF: Ez nem ennyiféle ember, hanem csak egyetlenegy, akinek az érdeklődése sem különösen szerteágazó, de a szépségre, a mívességre annak minden formájában érzékeny. Thomas Mann írja a József-tetralógia egyik kiadásának fülszövegében: „…mert kereskedő fia vagyok, alapjában véve hiszek a minőségben.” Az én szüleim nem voltak kereskedők, de a többi stimmel. Ez óvott meg attól, hogy harmadrangú alkotó legyek bármilyen művészeti ágban. Inkább lettem elsőrangú élvező, és mellette kutatója azoknak az értékeknek, amelyeket a régi korok emberei hoztak létre, és amelyek megőrzése egzisztenciális érdekünk.