Augusztus 29., a magyar fotográfia napja alkalmából

Nézzünk szembe a szigorú tényekkel: nekünk, magyaroknak a történelem sok pontján jót tett volna, ha megállítjuk az időt. A magyar néplélek sajátossága, hogy ezt éppen azok nem vették soha észre, akik egy megállításra kívánatos pillanatban éltek. Mai szemmel nézve mely pontokon nyomnánk meg a stop-gombot? Valamikor 1920 előtt, az biztos: Trianon jobb, ha kiesik. De jobb, ha még visszább megyünk: legyen 1914 előtt, a boldog békeidőkben. De nem, annak senki nem örülne, a boldog békeidőket mindenki rühellte, aki békétlenül benne élt: a szocdemeket az utálattól az se tántorította el, hogy kétszer közéjük lőttek; a parlamenti erők egy része eleve az államalakulatot tagadta, amiben politizált; és csak tessék megnézni, Karinthy milyen szorongással élte meg a matekóráit! Egy ilyen világban senki nem akarna megállni, ahogy bizonyára ’49 és a kiegyezés közt sem, de mi lenne az áprilisi törvények idején? No, hiszen! Ki a fene akar megállni, amikor éppen nyerőszériában van?

Mehetnénk tovább, visszafelé, egészen Levédiáig vagy a sumérokig – a hely szűkén túl ezt azért sem teszem meg, mert nem vagyok történész, pontatlan tudásanyaggal pedig csak minimálisan kívánom traktálni az olvasót. A lényeg, hogy a magyar történelem tragikusságát egy mondatban ki lehet fejezni: sosem tudtuk eldönteni, mikor kéne megállítani az időt. E jelenség abból adódik, hogy magyarként a létezésünknek van egy sajátos, természeti feltétele: mindig szükségállapotban kell élnünk! Pörlekedő nép a magyar, de a pörlekedésben mindig van egyetlen egyetértési pont a különböző életmódbeli és világnézeti frakciók közt: a másik fél legyőzése érdekében szükségállapot van. Szükségállapot, mégpedig a nemzeti egység szükségállapota. A nemzeti egység fogalmát természetesen mindenki a nemzet azon halmazára tekinti érvényesnek, amely az ellenséges frakciókon kívül található. Vagyis az egymást opponáló frakciók újra és újra megegyeznek abban, hogy saját magukon belül nemzetileg egységesek lesznek, ezen felbuzdulva pedig a nemzeti egység felekezetei egyenként kihirdetik a határozatot: ők minden magyar nevében szólalnak föl, és erre egyedül ők vannak felhatalmazva – akármit mond a többi frakció. A nemzeti egység szükségállapota miatt pedig a történelmet sem lehet soha megállítani. Hiszen a nemzeti egység koncepciója abból indul ki, hogy állandóan „az utolsó pillanatban élünk”: nincsen hová hátrálnunk, ha az ellenséges frakciók egy pillanattal tovább fennmaradnak, akkor végképp katasztrófába taszítják Magyarországot. Minden egyes pillanat az utolsó, amikor még helyre lehet hozni a nemzet sorsát: minden egyes pillanat az utolsó volt egy évvel ezelőtt, 1848-ban, valószínűleg még az etruszk-szkíták idején is. Hogy lehetne éppen ebben a legutolsó pillanatban megállítani az időt, amikor mindig a következő pillanatban örökre el fog dőlni a magyarság sorsa? Hogy hagyhatnám abba az írást ezen a ponton, amikor a következő betűmön áll vagy bukik, hogy magyar nemzettársaim átgondolják-e a pörlekedő természetüket, és alapítanak-e egy új frakciót, ami a nemzeti pörlekedés ellen nemzeti egységben pörlekedik minden pörlekedővel? Hogy? Hogy? Hiszen a következő hogyomat az utolsó pillanatban írom, amikor még lehet hogyokat írni! Vagy reflektálni arra, hogy éppen hogyokat írok. Hogy?

És mégis. Arra biztatnék mindenkit, hogy ezen a napon egy pillanatra állítsuk meg a történelmet. Legalább addig, amíg eszünkbe jutnak azok, akik a pillanatok megállítására tényleg kísérletet tettek. Akik Magyarországon először készítettek 1840-ben dagerrotípiát, a magyar megbékülés első, kezdetleges eszközét fabrikálták össze. Csak annyira álljunk meg, hogy ránézünk ezekre a képekre. Pillanatokat metszettek ki nekünk az időből: egy pillanatnyi Petőfi-arcot, Kossuth-szakállat vagy egy vegyeskereskedést. Vállas Antal, az első magyar fotográfus és társai abban biztosan koruk előtt jártak, hogy felismerték: a lefényképezett pillanatban megéri megállítani az időt. Mert nem találták igaznak a tézist, hogy az utolsó pillanatban élnek: úgy vélték, lesznek emberek egy nap múlva, húsz év múlva, akár az utolsó ítéletkor is. Ezek az emberek pedig hálásak lesznek azért, hogy a fotográfusnak éppen akkor jutott eszébe exponálni azt a kis fémlapot. Hiszen akkoriban még megérte megállítani az időt! De most? Ugyan már, éppen most, amikor… legfőbb ideje, hogy.

E ponton tényleg kedvem támadt megkövetni az első magyar fotográfusokat: elhiszem nekik, hogy most sem az utolsó pillanatot élem. Úgyhogy az írást is abbahagyhatom. Jönnek még betűk ezután. Amik, akár egy fénykép, megállítják egy pillanatra az olvasó szemét.

Sarnyai Benedek