Bölcsőm könyvesszobánk nagy polca mellett állott,
Komor regény-, mese- s tudás-Bábel tövén,
Hol latinok pora s görögök hamva pállott
Vegyest. S mint fóliáns, köztük pihentem én.
És két hang szólitott. Az egyik síma, álnok
Zengéssel hítt: “Kalács a Föld, cukros kalács,
S én rája (végtelen kéjt így lesz jó találnod!)
Oly éhet csiholok, mely éppoly óriás!”
S a másik: “Óh! Jövel! légy álmok közt bolyongó,
Túl minden lehetőn, túl az ismert valón!”
És úgy dalolt e hang, mint parti szél, mint zsongó
Fantom, mely nem tudod, honnan jön, elhalón
Simogatni füled, bár rémületre ajzza.
És feleltem: “Igen! édes Hang! megyek!” – és
Ez volt jaj, az a perc, mely óta áll a hajsza,
S véres végzet gyötör. A roppant Létezés
Díszletei mögött az örvény örök éjét
Látom, milyen csodás világokat takar,
S bűnhődve nagyszerű látásom révült kéjét,
Kigyórajt vonszolok, mely sarkaimba mar.
Azóta van az úgy, hogy mint a prófétákat,
A tenger s pusztaság hő szerelemre költ,
Könnyre fakaszt a kéj és kacajra a bánat,
S jóízzel a fanyar borok bús íze tölt;
Gyakran való gyanánt hiteget a hazugság,
Egekbe bámulok, és gödrök gáncsa ront,
De vígasztal a Hang: “Ne hagyd az álmok jussát,
Szebbeket álmodik a bölcsnél a bolond!”