Néhány nappal ezelőtt semleges helyszínen, semleges helyzetben fölrémlett bennem egy régi arc. Valaki, akit szerettem. Évek óta eszembe se jutott. Most mégis olyan erővel tört föl belőlem az arca, hogy éreztem: azonnal találkoznunk kell. (Ilyen esetekben azt teszem, amit daimónom parancsol. Holmi racionális, kispolgári okokból nem fogok ellenállni a bennem élő legszentebb hangnak, hangulatnak.) De hogyan történhet ilyen? Hogyan támadt föl ő a belső sírból?

Mi irányítja az emlékezést? Ki tudná megnevezni azt az erőt vagy akaratot, amely a jelen pillanatot épp megélő, a külvilág ingertömegére reagáló, földhöz ragadt elmét fölébreszti jelenlétnek mondott szendergéséből, és elindít egy belső kísértetet az újjászületés felé? Honnan jönnek ezek a rég elfelejtettnek hitt alakok? Amíg a sötétben aludtak, jól megvoltunk nélkülük. De most, hogy jogaikba lépve az érzéseinket követelik, eljött az idő, hogy elámuljunk magunkon: ez most komoly? Tényleg képes vagyok rá, hogy ne csak merengjek a múlton, de egyenesen visszafelé érezzek? Hogy létezésem sarkon forduljon, és én mostantól arrafelé éljek? Lehet ott minden, ahol semmi nincs?

Csipesszel a lángot. Hányan próbálták megragadni az áramló időt! Az eltűnő jelent, az illanó hangulatot, vagy legalább az illanást mint olyat, vagy ha azt sem, hát az elillanó keltette gondolatot. Költők, írók, filozófusok fúrták magukat előre a sötétben. Fölhevült csapataik néha egészen reménykeltő mozgalmakat vajúdtak ki a reménytelenből; ilyenkor úgy tűnt, mintha nagy lépést tettünk volna a végtelen felé, mintha már a sarkában volnánk az alvilági árnynak, mintha a szimbolizmus vagy a fenomenológia kutatóútjait feketén lobogó fáklyák sora szegélyezné, amely megvilágíthatja, mi a sötétség. Visszahozni a visszahozhatatlant, megérinteni a végtelent, valósággá tenni egy emléket: a halandók – vagy ahogy az ókori görögök mondták: az ephémerioszok, az egy napig élők – hétköznapi heroizmusa.

A halandók heroizmusával kapcsolatos álmom volt nemrég. Gyerekkori otthonomban jártam, a Kapás utcai lakásban. Beléptem az egyik nagyszobába, és egy bulizó hippi társaságot találtam ott. A fiúk-lányok föl voltak dobva, de volt egy furcsaság: mindannyian fekete-fehérek voltak. Mintha egy filmet néznék a hatvanas évekből. Kimentem az erkélyre és lenéztem az éjjeli Margit körútra (gyerekkoromban Mártírok útja volt a neve). A néptelen utca színes volt. Visszaléptem a szobába, ott megint fekete-fehér volt mindenki. Ekkor megértettem, hogy időutazó vagyok: valahogy visszacsöppentem a múltba. Odamentem az egyik lányhoz, és azt mondtam neki: „Nagyon jó a buli, de ugye tudod, hogy ti nem léteztek?” Mire ő: „Persze, de ez nem érdekel minket, mert nem vagyunk kispolgárok”.

A két eset, a hirtelen fölemlékezett arc és az időutazó álom most összekapcsolódik bennem. Lehet, hogy amikor ő hirtelen eszembe jutott, épp aludt (hiszen éjszaka volt), és azt álmodta, hogy találkozunk. Talán én is fekete-fehér voltam az ő álmában. Nem tudhatjuk, meddig tart az életünk, de az valószínű, hogy csak addig van értelme, ameddig meg tudunk, meg akarunk merülni közös múltakban. Ha már nem, halottak vagyunk. Vagy kispolgárok, ami ugyanaz.

Végh Attila