Él bennem egy szerzetes és egy világutazó, és nem tudok kettőjük között dönteni. Az egyikük olyan, mint Ryokan, a japán buddhista költő, aki szerzetesként élt egy falu határában, gyönyörű verseket írt, de megbotránkoztatta a falubelieket azzal, hogy ezek a versek főleg a szakéról és a szép nőkről szóltak, s arról, hogy még ezek is elmúlnak, mint a virágok virágzása. A helyzet csak bonyolódott, amikor Ryokan szerzetes létére maga mellé vett egy asszonyt, ám mégiscsak buddhista szerzetes volt, lemondott ember, aki néha bort ivott, verset írt és szerelmeskedett, s minderről végtelenül gyönyörű verseket írt. Ez az ellentmondásos szerzetes nagyon szimpatikus volt számomra, de legalább ennyire tisztelem és szeretem a kereszténység szerzetesrendjeit, a bencéseket, a ferenceseket és a jezsuitákat is. Családom az évszádok során számos jezsuitát adott, közülük lettek utazók, latinisták, sőt még püspökök is. Tőlem azonban a katolikus egyház hierarchikus rendje már távol áll, de a szerzetesrendek regulái mindig érdeklődéssel töltöttek el. A rend, amiben élnek, nagyon is figyelemreméltó, s igen sokat tanulhat belőle a világi is. Ha pedig az alkotó ember útját választjuk, akkor valamilyen saját regulát, szabályrendszert és időbeosztást magunkra kell erőltetnünk, hogy megfegyelmezzük elsősorban önmagunkat, s ez világiként nehezebb, mint az egyház védelme alatt.

Saját regulát építettem fel tehát az évek során, amelybe elemeket vettem át a bencésektől és a ferencesektől, de hatással voltak rám a buddhista szerzetesek szabályai is. Ilyen az például, hogy mindennap igyekszem időben ágyba kerülni, és korán, de legkésőbb a felkelő nappal ébredni. Minden reggel hálát adok az életért, s fogadalmat teszek, hogy igyekszem magam és mások javára használni a kiszabott időt. Nem véletlenül fordultam a kert és a méhek felé, amelyek szintén a szerzetesi életben is megjelennek, s olyan tevékenységek, amelyek az embert szorgalomra, alázatra, munkára, a teremtett világ és a természet tiszteletére és szeretetére nevelik, ha kellően figyelmes. Saját regulám azonban elsősorban azt szolgálja, hogy az olvasásnak és az írásnak kellő teret és időt adhassak, s lehetőleg olyan szövegeket adjak ki a kezemből, legyen az akár vers, esszé, akár egy ilyen kis kerti levél, amelyek tartalmasak, értékesek és szerethetőek lehetnek mások és magam számára is. Alárendeltem saját életem saját életfeladatomnak, kezdetben öntudatlanul, aztán egyre inkább tudatosan. Eszembe jut szívemnek rendkívül kedves zeneszerzőm, Claudio Monteverdi, akinek egy madrigálja egyszer megmentette az életem, s emlékszem, hogy Monteverdi a nagy pestisjárványt követően papnak, szerzetesnek állt. Amikor ezt olvastam, őszinte tisztelet és szeretet ébredt bennem, de azért én mégis inkább egy Ryokant hordozok magamban, aki egyszerre szerzetes és költő, képes együtt élni egy nővel, bort inni és mégis lemondott életet élni. S amikor már teljesen átadnám magam ennek a belső képnek, akkor megjelenik bennem Marco Polo, a nagy utazó.

Ezerszer megfogadtam már, hogy nem utazok, nem megyek sehová, élek a falu szélén, a kis házikómban, meditálok, imádkozom, írok, méhészkedek és kertészkedek, s eszem ágában sincs kitenni magam mindannak a kellemetlenségnek, ami a legkisebb utazásnak is már a velejárója. Még a szomszéd faluba, különösen a fővárosba, de más országokba meg aztán pláne mennyi fáradság elutazni, különösen napjainkban, amikor az utazás ilyen gyors lett. Nem mondom, egy évszázada, amikor akár hónapokig is eltartott egy-egy út, sokkal kellemesebb lehetett utazni, hiszen az embernek volt ideje az utazást megélni. Ma meg elindulunk, gépek és zaj mindenütt, s feláldoztuk az utazás szépségét a gyorsaság oltárán. Ha valamit, akkor a kerékpárt, a hajót és a vasutat szeretem még leginkább a modern utazás eszközei közül, mert mindegyiken van időm az utazás élményét megélni. És időről időre hívni kezd az út, érezni kezdem, hogy mennem kell, várnak új kalandok, s a megismerés csak akkor lehet teljes, ha utazunk. Nem lehet csak befelé utazni, néha fel kell emelnem magam a meditálópárnámról, és meg kell néznem, hogy mi van máshol, mit lehet tanulni másoktól, hogyan gondolkoznak mások? És néha látni kell a tengert, a hegyeket, az erdőket, a csillagos égboltot, látni a messzeséget, a horizontot, a kozmoszt. Látni kell, hogy mennyire sokszínű, érdekes, változatos a teremtett világ, hogy Istennek végtelen arca van. És fel kell fedezni ismeretlen világokat, ez a bennem élő Marco Polo, ez az utazó, aki minduntalan életre kell, általában és jellemzően pontosan akkor, amikor a bennem élő Ryokan a legmagabiztosabb, és a legjobb regulát dolgozta már ki. És most nem beszélek másik személyiségemről, akiről már írtam neked, Gertrúdról, a sváb nagymamáról.

Alighanem minden ember többszörös személyiség, csak nem adunk önmagunknak időt, hogy jobban megismerjük saját magunkat, akár lecsendesedéssel és befelé figyeléssel, önmagunkra szabott szigorú regulával, akár kiáramlással és utazással, szabadsággal és felfedezéssel. A bennük élő személyiségeket azonban mégiscsak egy emberré kell gyúrnunk, mégiscsak meg kell tanulnunk, hogy kik vagyunk és mivé lehetünk, hogy miért élünk ezen a világon.

Miért ne lehetnénk szerzetesek és világutazók egyszerre? Nem is olyan távoliak ezek, hiszen szerzetesként is világokat utazunk be, s világutazóként is szerzetesek vagyunk. Hallgass rám, legyen saját regulád, tartsd be, ismerd meg önmagad és fedezd fel a világot, és megismered benne az Istent.

Weiner Sennyey Tibor