A szabadság és az idő gépezetei
Ravasz dolog ám a technikai civilizáció: még a magamfajta ártatlan lelkekbe is beszivárog, besettenkedik a tudatba; megszeretteti, nélkülözhetetlennek láttatja, gyöngéd csókokkal kényeztetteti magát. Mármost vannak ennek a kérdéskörnek értelmes és értelmetlen dimenziói. Értelmetlen például a luxusautó: hosszú évek óta figyelem a sok jaszkari dögöt, és bizony a Ferrari ugyanúgy áll a dugóban, mint a Trabant. Pedig annyi pénzért át is röpülhetne az olcsóbb autók fölött. Vagy átmehetne alattuk. Vagy lehetne bennük egy elmés szerkezet, ami a gépjármű-tulajdonos vizeletét (a forgalmi dugó, mint tudjuk, a legjobb vízhajtó, a városi ember is azért ül dugóban, mert pang a veséje) átalakítja üzemanyaggá. De ez se jött még össze: a ferraris ugyanúgy rohan remegő térdekkel az út menti árokhoz, mint a trabantos. Az igazi luxus ott kezdődik, hogy Jean a viccből mindenhová utánam hozza a privát budimat. De hagyjuk is ezt.
A gépek értelmes világa akkor kezdődik, amikor az ember teremtésre használja azokat. Legnagyobb kincs a szabadság – ahogy a költő mondja, s addig minden ember el is jut a maga szabadság-értelmezésével, hogy azt akarok csinálni, amit akarok. Ez a kamasz-szint, és ennél a többség sajna nem igazán lép tovább. A szabadság felnőtt szintje a függetlenség: minél kevésbé legyek kiszolgáltatva mások döntésének. Dönthessek arról, milyen környezetben élek, mit eszek, milyen tárgyak vesznek körül. Ezt úgy hívjuk, hogy a magam ura. Folyománya: a magam szolgája is. Jean erre nem jó, ő csak akkor működik, ha mindennap pontosan ugyanúgy csinálom ugyanazt. Márpedig akkor megint nem vagyok a magam ura, mert a szokásaim (az én szokásaim? Dehogy! Egy csomó másik hülyének ugyanazok a szokásai), rituáléim rabja vagyok. Mint a Csengetett Mylordban. Abban a világban igazából mindenki szolga. Aki képtelen felöltözni, megreggelizni és elmenni a klozetra cselédek légiójának közreműködése nélkül, az a legnyomorultabb szolga a világon. Igazán szabad ember persze ebben az értelmezésben csak az ősember, az ősmagyar, a hun, az indián, a viking, a remete, a Matula bácsi, a Robinson, a pásztor: ő aztán tényleg mindent maga teremt. És olyan pásztor még nem volt a világon, aki nekiállt faragni nyírfából levesestálat, aztán elrontotta, és odament reklamálni a nyírfa-ügyfélszolgálathoz, hogy ejsze hibás a termék. Aki a maga ura, az maga felel mindenért.
Szabadságom egyik fokmérője az, hogy el tudom készíteni azokat a tárgyakat, amik körülvesznek. Pár éve jutottam el arra a szintre, hogy tudatosítom családtagjaimban: bizonyos kompromisszumok megkötése mellett (az egyenesekkel és derékszögekkel kissé hadilábon állok) soha többé nem kell hokedlit, asztalt vagy polcot vásárolniuk. Persze igazán nemes és eredeti akkor volnék, ha nem használnék elektromos szerszámokat, csak olyan fejszét, vésőt, gyalut meg fűrészt, mint a szkíta jurtaépítő vagy a viking hajóács. No az a művészet. Csak hát ha akkora művész volnék, mint őseink, akkor nem egy nap alatt készülne egy madáretető apukámnak, meg két nap alatt egy polc anyukámnak, hanem minden hetekig tartana. Ám így, hogy csak lelkes amatőr barkácsoló vagyok minimális gépparkkal, piszok gyorsan megvan az egész. Aki még nem csinálta, el sem tudja képzelni, milyen fejedelmi érzés: kivágok egy fát, és padot építek belőle. Aztán boldogan ücsörgünk szeretteinkkel a padon azok alatt a fák alatt, amiket nem vágtam ki. Fanatikus fényevők és eltévedt természetvédők kedvéért: a konkrét eset hőse egy invazív bálványfa (avagy ecetfa), amiből nem tudok annyit kivágni, hogy ne nőljön másik száz a helyére. Ráadásul olyan puha, hogy tulajdonképpen nem is jó bútorfának – csak azért csináltam belőle padot, mert ezzel szórakoztatom magam és szeretteim szabadidőmben. Ha egy év múlva szétrohad, majd csinálok másikat. Ez olyan, mint egy emberkísérlet. Vagy egy játék. Elképzelem, hogy én vagyok a honfoglaló ősöm, aki bejön a honba, és kitalálja, hogy ő most széken fog ülni, és szétnéz, hogy mi legyen a szék. Megtalálja azt a fát, ami szék akar lenni. Megbeszéli vele a dolgot (komolyan, ilyen van!), és a fa rááll, hogy szék legyen. És lőn az új hon első széke (jó, tudom, hogy párnán ültek a jurtában, de fölteszem, párduckacagányos Árpád apánknak csak összeütöttek egy fejedelmi trónust).
Kis kitérő, ha már ennyit ősmagyarozok: magam is ahhoz a jelentéktelen, ám legalább érdekes kisebbséghez tartozom, miből egy sportesemény semmilyen nemzeti érzelmet nem vált ki. A népi tárgykultúra viszont igen. Csak amikor én meglátok egy parasztházban egy gyönyörű tölgyfa gerendát, vagy egy szépen faragott pásztorbotot, nem kezdhetek ordibálni, hogy ria-ria-Hungária!, mert kidobnak a néprajzi múzeumból. Van is bennem feszültség rendesen.
Szóval egy mechanikus, tekerős fúró, meg egy akksis fúrócsavarozó között a lényegi különbség a munkába fektetett idő. A dölyfös, modern ember nyilván a precizitást is szóvá tenné, de lássuk be: a középkori hajók sem süllyedtek el azért, mert túl nagy lukat fúrtak a deszkába, és lötyögött benne a facsap (aminek amúgy szinte mindegy volt, mekkora a luk, a vízben úgyis beledagadt – a viking hajóácsok mellett a csavarboltosok éhen haltak volna). Abban persze igaza van a modern embernek, amiről a régi vicc is szól, hogy az amerikaiak megcsinálják a világ legvékonyabb drótját, és elküldik dicsekedve a japánoknak. A japánok meg visszaküldik, s lám: keresztül van fúrva.
Ha már fúró: a különbséget az egyes szerkezetek között a maguk műfaján belül kell keresnünk. Tehát a mechanikus amerikáner jóval precízebb, finomabb munkára bírható a szintén mechanikus cigányfúrónál (tessenek utánaolvasni a terminusoknak, vagy megkérdezni a nagypapát-szomszéd bácsit). Illetve a DeWalt akkus fúrócsavarozó is tovább bírja, jobb fogású, stabilabb, erősebb, mint a vele egyazon kategóriájú, betű szerint ugyanolyan funkciókkal bíró Black and Decker. Ez persze az árán is meglátszik.
Itt vallhatom be: ez a másik, az előzőnél jóval nagyobb kisebbség, amihez szintén tartozom. Jobban belegondolva nem is biztos, hogy ez kisebbség. Végül is a falusi emberek jó része még mindig ilyen. Hogy kéne ezt hívni? Emberek, akik szeretnek dolgokat maguknak megoldani mindenféle berregő dolgokkal, és büszkék rá, ha megoldották… Azért ennél majd kitalálunk egy rövidebbet. Szóval mi vagyunk azok, akik megdicsérjük a barátaink felsőmaróját, izgatottan tapogatjuk, hogy melyikünk flexének ergonomikusabb a markolata, és együtt nevetünk, mikor az egyetlen olyan eszközzel nyúzzuk le az ujjunkról a bőrt, ami még vágni se tud, hisz éle sincs: a csavarbehajtó bitfejjel. Mi vagyunk azok, akik izgatottan találgatjuk: elektromos motorfűrészt hallunk a hetedik szomszédból, vagy asztali körfűrészt? Mi vagyunk azok, akik mosolyogva félretesszük nyári olvasmányunk, mikor a szomszéd elindítja a fűkaszát, és legott bedurrantjuk a benzines láncost, majd vidáman integetünk át a sövényen: az enyém hangosabb!
És boldogan, szabadon formáljuk gépeinkkel a magunk kis birodalmát, pont annyi idő alatt, hogy maradjon még olvasásra is. Jó esetben. Legközelebb pedig arról fogok mesélni, hogy miben különbözik az állítható fordulatszámú kék Bosch sarokcsiszoló a fix fordulatszámú zöld Bosch sarokcsiszolótól.
Dolgozzanak balesetmentesen, tartsák be a munkavédelmi előírásokat, vidám nyarat kívánok!
Juhász Kristóf