Homlokomra könnyü galambok
Szálltak, ajkamra súlytalan pillék,
S elpihentek bennem a vergődő harangok.

Magam vagyok, – de valaki áll mögöttem,
Szólitom: nem felel – hallgatom: nem szól.
Velem volt már, mikor zuhanva közétek jöttem.

Most nyitják kelyhüket az ébredő virágok,
Hajnalika és liliom;
Az illatot ki foghatja el, amely belengi a világot?

Magam vagyok, – de valaki áll mögöttem,
Örök barát, aki angyalarcát
Elfátyolozta liliomkék ködökben.

Oly messze látok a hajnali tájon, –
Lomb rezdül – hegy tolul – csillag remeg –
Behunyom a szemem, hogy a végtelenség ne fájjon.

Magam vagyok, – de valaki áll mögöttem,
Befogja a szemem, hogy a végtelenség ne fájjon,
S velem lesz, ha majd a hajnali tájon
Homlokom galambja a magasba visszaröppen.