Igazából nincs… De kezdjük az elején.

Ugyan még ma is folynak viták a klímaváltozás mértékéről – akár annak létezéséről is –, a közgondolkozásban mindenképp jelen van a probléma, és a személyes felelősségvállalás egy elvárt attitűd, amiért sok mindent hajlandók vagyunk megtenni. Legnépszerűbb „áldozatvállalásunk” a szelektív hulladékgyűjtés, és az ebből származó újrahasznosított termékek előnyben részesítése. A „szemét” témakörben is a legégetőbb téma, így a legnagyobb figyelmet a műanyaghulladékok és azok újrahasznosítása kapja.

De mégis, mennyi műanyag lehet a világon, hogy oszlanak el, miért nem kerül az egész vissza a gazdaságba/gazdálkodásba? Az Európai Parlament által 2018-ban közzétett adatok alapján a világban évi 359 millió tonna műanyagot gyártanak (1950-es években ez mindössze 1.5 millió tonna volt). Ennek a hatalmas tömegnek mindössze 4,1%-a kerül háztartási felhasználásra, a többi mind ipari felhasználású. (Csomagolás: 39,9%; építőipar: 19,8%; autóipar: 9,9%; egyéb: 20,1%.)

Az EU-ban évente nagyjából 26 millió tonnányi műanyaghulladék keletkezik, ezek újrafelhasználása (2018-as adat) 32,5% volt. (24,9% végezte szemétlerakókban, míg 42,6% úgynevezett energetikai felhasználásra került, leginkább szemétégetőkbe.) Egy apró érdekesség, hogy az újrafelhasználásra szánt műanyaghulladék (és persze minden más típusú szemét) nagyjából fele EU-n kívüli országokban, főként Törökországban, Indiában és Egyiptomban kerül újrafelhasználásra – vagy nem, de részünkről a szándék megvolt.

Miért nem helyben és több hulladékot dolgozunk fel? A válasz egyszerű: mert nem éri meg. A hulladékok begyűjtése és feldolgozóüzemekbe juttatása jelentős logisztikát és energiát igényel. (Legdrágább a lakossági hulladékok összegyűjtése.) A hulladék feldolgozása többlépcsős folyamat: válogatás; magas nyomású (vegyszeres) vízzel való tisztítás; árammal való kezelés; darálás; gázosítás; hidrogénezés. Láthatjuk, a teljes folyamat összetett, költséges és nem is igazán környezetkímélő. További probléma, hogy csak a polietilént és polipropilént lehet újrahasznosítani, ezért nem minden műanyag való a szelektív hulladékgyűjtőkbe.

Divatos kifejezés a „recycling”, azaz a hulladékok anyagukban történő újrahasznosítása. A szelektíven gyűjtött PET-palackok jelentős részének is ez a sorsa; a fentebb említett eljárások után újabb PET-palackokat készítenek. Ezt az anomáliát orvosolná az úgynevezett „upcycling” újrahasznosítás, amikor a hulladékból valami értékesebb alapanyagot állítanak elő, például a már említett palackokból a feldolgozás után ruhaipari alapanyagok válnak, esetleg orvosi műszerek vagy szelektívhulladék-gyűjtő konténerek készülnek belőlük. Sajnos ez utóbbi mód sem kíméli a természetet, mivel nem lehet a végtelenségig újrahasznosítani a hulladékokat; előbb-utóbb a lerakókban vagy égetőkben végzik.

A műanyaghulladékok egy részét nem is látjuk, nem is gondolunk rájuk. Mikroműanyagnak nevezzük az öt milliméternél kisebb szemcséket. Ezek nemcsak a természetes elaprózódásból keletkeznek, hanem egyenesen gyártjuk is őket, mind például a kozmetikaiparban használatos mikrogyöngyök az arcradírokban, vagy a homok helyett (ami szintén egy véges mennyiségű alapanyag) használt perlit is ilyen. De mi magunk is termelünk mikroműanyag-hulladékot, még ha nem is mindig tudunk róla. A műszálas (azaz műanyag tartalmú) textíliák mosásakor, autónk abroncsának kopása által, mosdó- és mosogatószivacsaink elhasználásával, és a sort hosszan lehetne folytatni. Ezek a mikro darabok nemhogy nem gyűjthetőek, de észrevétlen bekerülnek természetes területre, folyókba, tengerekbe, még az élő szervezetekbe is, nem kímélve minket, embereket sem.

Játsszunk egy kis időutazást! Ha százezer év múlva (amennyiben még lesznek) geológusok ásatásokat végeznek a talajrétegekben, a mi korunkban létrejött rétegekben a csirke-, sertés- és marhacsont-fosszíliákon kívül rengeteg műanyagra, illetve azok származékára bukkanhatnak. A természet- és társadalomtudományok jeles képviselőinek egyre nagyobb része többek közt ezek miatt is új földtörténeti korként gondol a jelenünkre: elhagytuk a földi bőség és stabilitás korát, a holocént, és beköszöntött az antropocén, azaz a Föld ökoszisztémáit meghatározó jelentős és globális emberi tevékenység korszaka. Felelősek vagyunk? Mindannyian és egyforma mértékben?

A teljes hulladéktermelés 8,5%-a származik közvetlen a Föld nyolcmilliárd lakosától, a maradék 91,5% az ipari, vállalati és gazdasági szereplők terméke. A világ legnagyobb gazdasági és politikait vezetői, a valós hatalom birtokosai is felmérték ennek a helyzetnek a nyomasztó mivoltát, így nyílt diskurzusokat folytatnak a környezetvédelemről, zöldítik saját működésüket. Ezek hatása egyelőre nem, vagy csak minimális mértékben kimutatható, de az össztársadalmi felelősségvállalás gondolata elterjedt a jóléti társadalmakban, és ennek köszönhetően mi, fogyasztók, előnyben részesítjük az újrahasznosítható és újrahasznosított termékeket.

Hogy mit tehetünk:

„Ha tudnám, hogy holnap eljön a világvége, még ma elültetném az én kis almafámat”. (Luther Márton)

Pánczél András