Gáspár Ferenc írása Nagy Koppány Zsolt A remegő kezű órásmester című könyvéről

Ha nő lennék, akkor egészen biztosan szerelmes lennék Nagy Koppány Zsoltba. De mivel férfi vagyok – és ettől a meggyőződésemtől semmiféle újmódi genderideológia el nem téríthet –, ezért a szövegeibe vagyok szerelmes. Ez a friss hang, ez az önirónia, a poeta doctusi tudást is átszövő kedves humor hiányzott nekem annyira, gondoltam magamban, mikor legújabb, az idei könyvhétre megjelenő kötetét a kezembe vehettem. Faludy tud hasonlóan írni a Pokolbeli víg napjaimban, vagy Hrabal – Nagy Koppány saját bevallása szerint sokat köszönhet a cseh szerzőnek –, no meg Karinthy.

A könyv az alcím szerint tárcákat, recenziókat, kritikákat, esszéket, és figyelem (!), humoreszkeket tartalmaz, bátran felvállalva a már idézett nagy előd mondását, miszerint: „humorban nem ismerek tréfát!”, ám Nagy Koppány odáig megy (mit megy, szalad, rohan, akár egy sprinter az olimpián), hogy még meg is írja a vidámság iránti rajongását, Humor a szégyenpadon címmel.

És nagyon jó, hogy megírta, mert „Az utóbbi időben a gyomorbajos banda (ellen)támadásba lendült […] A fent említett túlérzékenység oda vezetett, hogy a nagy píszíben lassan már semmiből nem lehet viccet csinálni […] (Szarkasztikusat lehet, de azt is inkább a publicisztikában, azzal a céllal, hogy a szarkazmus, a gúny bunkósbotjával agyonverjük az ellenfelet – de intelligens humort, iróniát… azt nem.)”

Pedig a vicc, a humor, a kedélyesség az élet sója. Nagy Koppány ebben a tárcájában nagy elődöket emleget, ám nyugodtan példálózhatna kortársakkal is, mint például – a teljesség igénye nélkül –, Rimóczi Lászlóval, Pozsonyi Ádámmal, Gál Vilmossal, Bene Zoltánnal, Majoros Sándorral vagy a tragikusan hamar eltávozott Ficsku Pállal. Ezek az írók képesek voltak még a novella műfajában is valami keserédest alkotni, iróniával, finom humorral, ahogyan ezt Nagy Koppány is teszi. Nem véletlenül jegyzi meg ő is, hogy az író-olvasó találkozóin nem a komoly és mélyen szántó elbeszéléseit hallgatja szívesen a publikum, hanem az Apucifoci kötetben megjelenő vidám írásokat. Röhögni akar a nagyérdemű, és ez szabad neki, akárcsak forradalmat csinálni, mint ahogy ezt az örök emlékezetű Habsburg, V. Ferdinánd 1848-ban félig kérdezve – félig felelve megállapította. Mert különben mire is emlékeznénk? Csak nem a törvényeire? Sokkal jobbak azoknál az ügyefogyott királyról szóló anekdoták, amiket oly sokan idéznek azóta is.

Visszatérve a mostani vaskos kötethez, három fontos részből áll össze.

Az első az olvasást járja körül, Nagy Koppánytól megszokott alapossággal, ahogy ezt a már említett Apucifociban és más köteteiben is megcsodálhattuk. Mit lehet az olvasásról annyit fecsegni? – kérdezhetné az olvasó. – Lehet arról, hogy az ember megveszi a saját könyvét a borzasztóan hatalmas és kafkai módon elidegenedett könyvkereskedés raktárában, és hogy ez micsoda mizériákkal jár együtt a vásárló lenézésétől kezdve a szerző kigúnyolásáig. Aztán arról, hogy a recenzióírónak miket kell szakmányban elolvasni, és miket szeretne (nem szakmányban) olvasni; lehet írni az újraolvasás fontosságáról és szépségéről, az újra nem olvasásról, hogy mit olvassunk nyaralás közben, hogy milyen az a bérolvasó, hogy mit olvassunk mivel, és még reggelig folytathatnánk. Nagy Koppány úgy járja körbe a Gutenberg-galaxist, akár azok a vicces űrutazók, akik egyik kedves regényében, Lem Kiberiádájában is szerepelnek.

A második részben vannak a mindenfélék, de ne aggódjunk, itt sem maradunk humor és a szerzőre annyira jellemző önirónia nélkül. Csak néhány kiragadott példa: A Vigyorgás című humoreszkben arról ír, hogy valamikor az ősidőkben, még gimnazista korában „testvériskolai viszonylat alapján Magyarországra jöttünk osztályostul Erdélyből, és budapesti családoknál szálltunk meg.” A „család […] hihetetlenül aranyos volt”, ami azt jelentette, hogy vitték őket mindenhová, így autópályán is rengeteget utaztak. A fiúk a hátsó ülésen kucorogtak, a családfő pedig rendszeresen hátranézett a visszapillantó tükörbe, és erről Zsolt az gondolta, hogy őt nézi, vajon elégedett-e a tájjal, az utazás szépségeivel és a látnivalókkal. Úgy egyáltalán. És ezért ő mindannyiszor, amikor az apuka a tükörbe nézett, lelkesen vigyorgott, hadd lássák, mennyire el van kábulva „Kismagyarországtól”. Csak sok évvel később jött rá, mikor megvette az első autóját, hogy nem őt bámulta az apuka a visszapillantóban, hanem a forgalmat mögötte…

Térjünk rá a harmadik részre, ahol a kritikák és recenziók olvashatók. Ebben az a csodálatos, hogy a szerző nem csupán kortársakról ír, hanem kedvenc íróiról, olvasmányairól szintén, így Jókairól, Krúdyról, Mikszáthról, Márairól stb. olvashatunk egyéni ízű, és rendkívül olvasmányos kisesszéket. Nem utolsósorban Jack London Martin Eden című önéletrajzi ihletésű, ám egyes szám harmadik személyben megírt csodálatos regényéről, amit Zsolt – és itt muszáj leírnom, hogy személyesen is ismerjük egymást – ugyanúgy tizenhét éves korában olvasott, mint jómagam, és ugyanúgy újraolvasta később, felnőttként, és még mindig ugyanúgy tetszett neki a könyv, mint nekem.

Ekkora véletlenek nincsenek, gondoltam, és meg is írtam neki Messengeren, amiről rögtön eszembe jutott Messenger-rabszolgaság című írása. És akkor már csak egy kérdés maradt bennem. Mi az a téma, amiről még nem írt Nagy Koppány Zsolt? Illetve, hogy miről fog írni ezek után?

De nem féltem őt. A téma – mint tudjuk – az utcán hever, ám nem mindenki leli meg. Nagy Koppány Zsoltról ez nem mondható el. Ő megleli a gyémántot még a hamu mélyén is, hogy egy másik klasszikust idézzek.

(Guttenberg Pál Népfőiskola – Orpheusz Kiadó, 2024)