Egy nemkívánatos vendég
A háború bejött az ajtón. Először csak sunnyogott, húzódzkodott a küszöb alatt, hogy csak egy lábam ereszd be, kérlek, akár a mesében a kismalacról meg a farkasokról. Aztán kopogott. Egyre hangosabban. Mondtam neki, menj innen, nincs itt semmi keresnivalód. De ő röhögött. Csúfondáros kacaj volt, úgy hangzott, mint amikor kézigránátok robbannak. Mondtam megint, hogy menj! Dinamitfelhővel felelt.
Az utcákból is a háború sugárzott. A falakból. Az autókból. Mindenhonnan. Madarak fordultak le az ágakról, és a politikusoknak beszéd közben elment a hangjuk és kitörtek a fogaik. Szétmállott az arcuk, akár a fagylalt egy gyerek kezében. Egy szőke kislányéban, copfokkal.
Próbáltam még alkudozni. Mondtam neki, nézd, én megértelek téged. De mi itt elszoktunk tőled, tudod? Nem jártál nálunk már nagyon régen. Menj oda, ahol amúgy is mindennapos vagy. Kelendő.
Ezen még jobban röhögött. Unalmas arra, mondta. Változatosságra vágyom. Az gyönyörködtet. Meg kell, hogy értsed, nézett rám oly ártatlanul, mint egy ma született. A kismalac mese is csak nálatok működik, tette még hozzá. Én nem a kopasz farkas vagyok. Én a háború vagyok. Árész, Mars, Kártikéja. Jamával járok együtt, Hadésszal és Thanatosszal. És amint látod, művelt is vagyok. Felvágott. Már csak ez hiányzott. Egy sznob háború. Mintha ettől jobb lenne…
A rakparton virágzott a háború. A Duna megemelkedett, kiöntött medréből. Soha nem látott vad halak úsztak ki belőle az utcákra, hatalmas fogakkal és szájakkal. A halaknak kezük is volt, azzal kapták el az embereket, és tömték a pofájukba. És egyre nőttek és nőttek. Hamarosan akkorák lettek, mint a budai vár, mint a Margit-sziget, mint a Gellért-hegy. Egész autókat, buszokat nyeltek már el egyben. Aztán lábuk nőtt, és járni kezdték az országot, hogy még többet egyenek és pusztítsanak.
Miért mutatod ezt nekem, kérdeztem. Nem mutatom, felelte. Látod, mert benne vagy. Benne vagy már kötésig. Benne vagy nyakig. Benne vagy egészen.
A háború bejött az ajtón.
Gáspár Ferenc