Szemelvények Szentmártoni János verseskötetéből

A legkisebb királyfi

Amikor a legkisebb királyfi is hazatér, öregen,
s csak áll, álldogál egy szegetlen házban,
egy szeletlen kenyérben,
egy bontatlan isten italában,
térdig ér a szomj,
a válasz nélkül maradt kérdések alkonya,
amelynek nyugtató és bénító fénye
mindent elönt.
Ne kérd tőle, hogy megbocsásson,
csak szeresd – úgy, ahogy az ajtódon
benyit, berogy, betámolyog,
ahogy éjjelente felriaszt,
mert lázálmok gyötrik.
Nem tudja még, hogy becsaptad őt,
csak azon töpreng, az emészti,
miért nőttek újra és újra a sárkányfogak,
s miért vágta mellbe az üresség
minden egyes győzelem után.

Szüret
(Részlet az Hommage – Oláh János emlékének című ciklusból)

Akár egy Csontváry-képen,
a távoli tó részletén
vitorlások bukdácsolnak.
Napfény szikráztatja a hegytetőt,
ahol állunk, mint kovakőszikrák.
Miként az életünk is villanásnyi,
ám ekkor, a kimerevített pillanat
igézetében végtelennek éljük.
A hordók már bekészítve.
Könnyű szél ölel, s hullámzó szőlő.
Mielőtt mindenki sort választana,
még ácsorgunk kicsit a tájban,
sajttal s kenyérrel kezünkben,
poharunk aranyából visszatükröződve.
Nem eresztjük könnyen a percet,
mely megajándékoz lényünk jobbik felével;
hogy most olyan tiszta és egyszerű;
még érinteni sem kell a dolgokat,
átáramlik rajtunk minden,
a fogható s a foghatatlan.
Csönd van. Csak a természet neszez.
Kitapogatjuk zsebünkben
az életlen késeket,
mintha már készülődnénk.
S voltaképpen készen állunk.
Úgy érezzük, hogy bármire.
Kitöltöttük sorsunk medreit.
Már kidönthetők, lerombolhatók,
mert egészek vagyunk.
S még ha nyomunk se marad,
ezt a semmivel sem összemérhető létidőt
már el nem vehetik tőlünk.
Szinte beleoldódunk a pillanatba,
mely millió érzékeléssel halmoz el.
Talán ha távcsővel figyelnének,
mondjuk, az egyik vitorlásról,
nem is látnának minket.
Csak egy napfényben fürdő hegytetőt,
üres présházzal, szélborzolta szőlősorokkal,
s hogy a bogrács alatt pattog a tűz.
Csak mi érezzük a jelenlétünk.
Úgy, ahogy még tán sohasem.
Egyek vagyunk azzal, ami körbevesz.
Még az unalmában kukkolóval is,
aki nem érti a szomszéd ház ablakában,
hogy mivégre ez a készülődés,
ha egyszer nem lát senkit.
Mosolygunk. Jó érzés láthatatlannak lenni.
Elidőzni ott, ahol elhajlik a történetünk,
kiakadnak a másodpercmutatók,
s a vitorlások a távoli tó részletén
festménnyé merevednek.
Csak a napfény melegét érezni,
a lélegzésünket hallgatjuk,
szemhéjunk szellő simogatja,
időnként a késeink rozsdamart pengéjén
áttapogató ujjunk ad ki némi neszt.
Talán ezért az egyetlen pillanatért
robogtunk el idáig.
Lehetetlen küldetés volt.
Egy villanás múlva learatjuk gyümölcseit.
S a mustba csordogálva majd,
egyszer felkínálnak minket is.
Istenek vagy költők fognak állni ugyanitt,
s a távoli tavat fürkésző szemük tükrén
vitorlások bukdácsolnak.
Most kezdődik minden.
Egyikőnk felénekel.
S egyszeriben láthatóvá válunk.
Kifordulunk a pillanatból,
s a népdal lépcsősorán fölfelé elindulva,
hullani kezdenek vödreinkbe a fürtök.

Tánc az időben

Anyámmal nem táncoltam sosem.
Csak apám lábfején egyensúlyoztam,
s mint egy régi gólyaláb-mutatványos,
a magasból néztem vissza a tárgyak világára.
Aztán nővérem kamaszkori tánciskolája
– otthon velem gyakorolta a lépéseket.
Közben azok az ügyetlen házibulik…,
édes Istenem! Glenn Medeiros negédes slágerei,
melyekre a lányokkal lassúzni kellett.
Meg a külvárosi művelődési házak
zsúr utáni diszkói…, te jó Ég!
Később a rock kocsmák italködében
dülöngélések sörtől fröcsögő
műanyag korsókkal kezünkben.
S mindez alatt, olykor, a családi partikon
megilletődve tett utolsó lépések nagymamával
a nyári konyha előtti meggyfalomb alatt
– kétlem, hogy az első bálok izgatottsága
vezette a táncban, inkább az összpontosítás,
és a figyelem, amellyel megajándékozott.
Szép volt ennyi táncban égni.
Másik nővéremet általában
a sógoromtól kértem le,
akivel régi zongoristák bakelitjeit
recsegtettük volna végkimerülésig.
Keresztanyámat Engelbert dalaira
vittem táncba, hogy megérezzem
az eltékozolt ifjúság szenvedélyét
a felpáncélozott lelkiismeret mögött.
Aztán jött egy indián lány,
nyughatatlan természet,
a szíve azóta is pusztákon iramló,
de úgy éli a táncot,
hogy szinte vezetnem sem kell.
Nagyjából ennyi volna,
ha nem lenne egy még újabb partnerem.
Aki ugyanúgy kezdte a lábfejemen,
mint régen én az apám rüsztjén.
A ballagásán már megremegtem,
de kitartok az esküvőig.
Persze lekérték tőlem rég,
s nem akarom, hogy táncát rám pazarolja.

Nyaranta nagy banzájt rendezek.
Összesereglik mind, aki megmaradt,
s aki később csatlakozott.
A táncparkett szereplői
nem kis mértékben lecserélődtek.
Hajnalig meg sem állunk,
pedig már dőlök én is.
Amiért igyekszem mégis sokáig húzni,
hogy érezzem: voltaképp tele a tánctér.
Mert akik eltünedeztek közben,
ilyenkor visszatérnek,
s ott ropják velünk ők is,
egy másik bálból fordulva át.
A mutatvány általában sikerül.
Csak az álom oldja vissza innen őket.

Aztán persze lesz majd egy tánc,
amit mindenki a háta közepére kíván,
de kitérni előle nem lehet.
A partnerem úgy zörög majd,
mint zsákba kötött csontok,
én mégis kiakasztott kagylók s ékszerek
énekét képzelem hozzá.
Megkérem, hogy még utolszor
hadd vezessek én.
S mint apám lábfejéről egykor,
szédülve nézek majd vissza:
mit ejtettem el,
mit gondoltam másképp,
mit hagytam köztetek.

Aranyidő, meggyfabot
Arany János születésének bincentenáriumán

Hó kavarog, vízszintesen esik.
Táncolni volna benne jó reggelig.
De ablakon át nézem, s közben eszem.
Csak a szemem lobban, a tekintetem:

messzire pördül, dombról lebucskázik,
önfeledten tör a meztelen fákig…
És megakad Rajtad: eposzi férfi.
Nem tudom, hogy sikerült megidézni.

Komoran, feketén állsz, szelíden,
csupán hajad vakít a hófényben,
kezedben nagykőrösi meggyfabotod…
Megtisztelsz, hogy benéztél: Isten hozott!

Annyi mindent kéne most elmondanom,
melyeknek őrjítő csendjét hallgatom.
Egy éve már, hogy utoljára szóltam,
szavaim hűtlenül elhanyagoltam,

pusztába szórtam őket, vagy falra hánytam,
vagy idő előtt mind elkiabáltam.
Figyelmedre méltó így hogy lehetnék?
Sodornak sűrű napok, üres esték.

De most alakod megállít, felemel:
mintha egy versben ébredtem volna fel,
ahol egész lényem tör a fákig,
ahol minden érintés kivirágzik,

s mint a húr, peng a végtelen csíkja,
hangját szívmélyi tárgyak verik vissza;
nem fojtogat kötelesség-naptár,
ott találsz rám, ahol épp hagytál,

hallom atomok, percek surrogását,
a fű növését, a föld pattanását,
s ahogy a szél a diófámnál megpihen,
majd nekilódul ismét, hogy hírt vigyen.

Nagy ajándék ez, kétszáz éves isten!
Ha nem létezne, el kellene hinnem.
Ki nem mertél élni, mert élni akartál,
botfülűekre micsoda zenét hagytál!

Gyengén látókra micsoda világot!
Kishitűekre milyen világszámot!
S most, hogy kertem végében állni látlak,
ahogy botoddal igazgatod a tájat,

magamból is több mindent megértek:
megalkuvásba nem sodorhat érdek.
Hogy egésszé, szabaddá csak az válhat,
aki magából hasít ki balladákat.

Aranyidő, meggyfabot – dúdolom halkan.
Az előbb még táncolni is akartam.
Kutat szemem a vad hókavargásban.
Valaki eltűnt, s maradt, akire vártam.

Rigógyilkosok menedéke

Váratlan nagy koppanások,
rohanunk ki,
utolsókat rángó rigótestek,
csukódó szemekből szivárgó
maradék élet.
Nem győztem temetni szegényeket.
A fele még csak repülni tanult,
a másik fele meg tán
ragadozó elől menekült
– s nagy riadtságukban
csúnyán benézték az ablakok kékjét,
hiszen felhők úsztak azon is,
akárcsak a fák fölött.
Miután kiköltöztünk ide,
a lágyan ringatózó dombok közé,
még sokáig függöny
és redőny nélkül éltünk.
Így váltunk mindjárt az elején
rigógyilkosokká,
menedékünk meg így lett
rögtön madártemető.

Itt megtanultam káprázat nélkül élni.
De csak mostanság döbbenek rá,
amilyen egyszerű, olyan nehéz is
tisztán, feltétel nélkül
s megalkuvástalan nézni szét:
mit merre hagytam el,
amire most talán szükségem lenne;
gyűjtöttem makacsul,
ami mára haszontalan;
hagytam eltékozolni, ahelyett,
hogy másnak adtam volna.
S hogy hányszor hittem én is
szabadulásnak azt,
ami a gyerekkoromból
csupán visszatükröződött.

Nem tudom, hogy ez a tavaszi élmény
miért mindig télen látogat meg.
Amikor a meztelen fák ágain
már csupán az eltemetett rigók
csontvázai fehérlenek.
Mintha verset már csak akkor
volna szabad írni,
ha minden reménytelen.
Kis szerencsével némi hó is szitál,
hogy eltakarja előlem
gyalázatom gyümölcseit.

Most ezt az emléket,
akárcsak utolsó rigónkat,
miképp ha temetném tévedése égvizébe:
ásónyom-gödrébe szelíden leeresztem.
Aztán rá a földet,
meg az ablak sírfedelét,
melynek kéklő horizontját
később lefüggönyöztük.
Majd redőnyöket szereltünk az ablakokra,
hogy az este kint maradjon,
mint lábtörlőn a macska,
s az ég is visszakerüljön oda,
ahonnét vétetett.

Idegen csönd

Ha köd van, mifelénk köd van.
Mintha titkolna valamit e környék.
Békés vidék – de a mélyére nem láthatok.
Begubózva élek itt:
szökött fegyenc, kiugrott veterán.
Vajon milyen sorsok árnyain gázolok,
milyen életek kavicshordalékát veti fel a kerék,
milyen rejtelmek ágropogásával
verem föl az idegen csöndet,
mikor autóm a falu határán átsuhan,
s mögöttem összezár a köd,
hogy immár részévé váljak magam is,
s eltűnjek a kíváncsi szemek elől,
titkoljon, rejtsen, s ne tudjam,
óv‐e, mint ritka kincset,
vagy csupán a szégyenét takarja el?

A szarvas… Igen, az a szurdik úttestén
átszökellő reggeli szarvas,
ahogy kibarnállott a köd tejszínéből,
mindennap eszembe jut.
Éjjelente kilépeget a lepedő‐lobogású semmiből,
s egy pillanatra rám mered.
Én meg csak nézem a kormányra borulva,
a ködpermet ablaktörlők szaggatta filmsorában,
s elönt a borzongással teli vágy,
hogy mint régen, a nyomába eredjek,
megtalálni végre azt,
amit egy életen át űztem.

Hát talán ilyen utakat rejt e környék.
Ilyen mozgósíthatatlan, dermedt álmokat.
Tán olyan emberek lakják, akik csodára várnak.
Vagy olyanok, akik már nem akarnak több csodát.

(Magyar Napló, 2024)