Kovács katáng Ferenc: Talán férfiaknak nem is szokás ilyet mondani: szinte megfiatalodsz, ha szóhoz jutsz a katedrán vagy a pódiumon. Az utóbbiról meggyőződhettünk a szokásos őszi Határtalan Magyar Irodalom Konferenciákon, Badacsonyban. Lendületesen, energikusan árad belőled a szó. Honnan ez a hév még nyugalmazott egyetemi docensként is?

Fűzfa Balázs: Nyilván az lehet a magyarázat, hogy amikor Te legutóbb láttál – bő fél évvel ezelőtt –, akkor még nem is voltam nyugdíjas… Komolyra fordítva a szót: azt hiszem, az ember előadói lendülete nyilván nem korfüggő. Jól emlékszünk – anélkül, hogy magamat hozzájuk hasonlítanám – Öveges Józsefre, Kosáry Domokosra vagy saját, legendás egyetemi professzoraimra, részben később kollégáimra, Király Istvánra, Pándi Pálra, Benkő Lorándra, Almási Miklósra, Láng Gusztávra, Sipos Lajosra vagy épp a badacsonyi konferenciáinkat fáradhatatlanul szervező Pusztay Jánosra: éveik számától független a szenvedélyük és szakmaszeretetük. Olyan bölcsességet sugároznak magukból – még szavak nélkül is –, amely csak annak juthat osztályrészül, aki évtizedekig önfeláldozóan kutatott egy bizonyos szakterületet. Másrészt lássuk be, hogy a természettudományok inkább a fiatalabb korosztályoknak kedveznek, a bölcsészettudományokban általában évtizedek munkája kell ahhoz, hogy némi babért arathasson le az ember. Ez nem jelent értékbeli különbséget a két terület között, csak egyszerűen ilyen a dolgok sajátossága. Egyszer épp Láng Gusztáv mondta nekem, hogy a mi pályánk legtermékenyebb időszaka a 60–80 év közötti két évtized – úgyhogy még csak ennek az első fele közepén vagyok… 

KkF: Már az „úttörőben” is magad köré gyűjtötted a kistársaidat, szervezted a közösséget?

FB: Igen, feltétlenül, őrsvezető voltam felső tagozatban, nagy lelkesedéssel tettem a dolgomat. Utána ifivezető és KISZ-tag is voltam középiskolában, mint ahogyan korosztályom többsége, de a legbüszkébb arra vagyok, hogy Győrben, a Káptalandombi Fiúdiákotthonban kollégiumi titkárnak választottak meg a társaim. Büszkeségem tárgya nem a pozíció, hanem az, hogy negyedikes – ma: tizenkettedikes – korunkban fellázadtunk az igazgatóhelyettes diktatúrája ellen, az igazgató úr pedig – Tamás Imre – eljött hozzánk, meglátogatta a kollégiumot (ő volt a gimnázium igazgatója, így formailag a kollégiumé is), megbeszélte velünk a poblémáinkat, majd a végén azt mondta: „Gyerekek, Nektek van igazatok”. Ne feledjük, hogy ez még bőven a pártállam idején történt, a kommunista diktatúrában, 1973-ban! A saját kollégájával – a helyettesével! – szemben nekünk adott igazat az iskola és a kollégium legfőbb vezetője! Ez elképzelhetetlen volt számunkra a lázadás előtt, azaz tulajdonképpen kockára tettük az esetleges kirúgásunkat is. Ennek ellenére 102-en írták alá a petíciónkat. Talán 3-4 fiú volt a kollégiumban összesen, akik nem írták alá. A fenti mondat meghatározta az egész későbbi gondolkodásomat, tulajdonképpen az egész életemet. Talán épp ennek a mondatnak köszönhető, hogy ma is hinni tudok az igazságosságban, a toleranciában, a megbékélésben, a bölcsességeben, a jelző nélküli demokráciában – az emberek egyenlőségében –, és a tanításban is ezeket az értékeket tudtam és igyekeztem hirdetni négy évtizedig.

KkF: Világéletedben tanár akartál lenni? Örökölted a géneket?

FB: Igen, örököltem a géneket: Édesapám volt az első magyartanárom, tőle származtatom az élményközpontú irodalomtanítás ötletét és módszereit. Csak két példát hadd mondjak: amikor fejből meg kellett tanulnunk egy verset, természetesen mindenki fel is mondta a szöveget az órán ötödikben. Aztán áttért arra a módszerre, talán hatodikban vagy hetedikben, hogy néhányan felmondták a szöveget, majd a következő pár embertől csak megkérdezte: „Hányasra tudod?” A diák megmondta, ő beírta a jegyet, de nem hallgatta meg a verset… Utána persze megint el kellett mondania néhány diáknak a memoritert. Így váltogatta a számonkérés módját, miközben észrevétlenül megtanított bennünket a bizalom elvére és az önértékelés fontosságára. Ennek az lett a következménye már hatodik–hetedik osztályban, hogy soha, senki nem értékelte felül magát. De az volt a legjobb, amikor megkérdezte: „Hányasra tudod?”, a diák megmondta, ő pedig: „Na, halljuk!” Azaz mégis el kellett mondania a verset. Ha reálisan értékelte magát, Édesapám azt a jegyet írta be neki. Ha túlértékelte magát, akkor rosszabbat kellett volna kapnia, de ilyen soha nem történt, viszont ha alulértékelte magát – ilyen gyakran történt –, akkor megkapta a reális jegyet, azaz a jobbat. Később természetesen én is alkalmaztam ezt a módszert középiskolában és főiskolán is: utóbbi helyen egészen megrendítő hatást értem el vele. Felnőtt emberek adtak maguknak kettes félévzáró jegyet, mert ezt tartották reálisnak. A csoport fele sírt. Nem voltak ehhez hozzászokva, de ma is emlegetik azt az órát – és meg is köszönik még 30 év múltán is. Mindig azt szoktam mondani, hogy a pedagógia a türelem tudománya. Néha kicsit sokat kell várni a visszajelzésekre, de nincs annál szebb és telítettebb érzelmi állapot, mint amikor egy tanítvány a 25 éves érettségi találkozón azzal jön oda hozzám, hogy „Tanár úr, ez az Iskola a határon egész jó könyv, most olvastam el, mert emlékszem, hogy egyszer ajánlottad!” Szóval a tanítás, az irodalom szeretetét, a türelmet mind-mind Édesapámtól lestem el abban a négy évben, amíg tanított engem. Elsősorban persze a lelkesedése és a szenvedélye volt az, ami remélhetőleg átragadt rám is, talán erre utaltál a kérdéseddel: olyan hittel tudott beszélni az irodalomról és a történelemről, hogy őt hallgatva nem maradhatott közömbös az ember. Mindazonáltal engem le akart beszélni a pályáról, elsősorban az anyagi kényszerek miatt, de tudom, hogy milyen nagy öröm volt számára, amikor mégis ezt választottam, az ő hivatását. Annyira izgult értem, hogy 20 évvel később a doktori védésemre egyszerűen nem mert eljönni. Először haragudtam rá, később aztán, már magam is idősebb szülőként, megértettem.

KkF: Szívügyed az élményközpontú irodalomtanítás. A hasonló című s a részleteket hangsúlyozó Kreativitás, produktivitás, kultúrakezelés a digitális korban (SAVARIA UNIVERSITY PRESS Szombathely – 2016) alcímű kéziratot bevezető tanulmányodból csak két témát emelek ki: Nagy Versmondás és a Tizenkét vers. Gondolom, ezekről órákat tudnál mesélni. Próbáld meg húsz-harminc sorban vázolni a lényegüket!

FB: Nézd, Feri, ezzel telt el az életem, erről valóban nemigen tudok röviden szólni, de megpróbálok: pályám elején (1983-ban kezdtem tanítani) eleve így indultam neki az apai örökség révén, ahogy említettem. Csodálatos két évet töltöttem egykori gimnáziumomban, Győrben. Aztán úgy alakult, hogy Szombathelyre hívtak a Pedagógia tanszékre 1985-ben – feleségem családja itt élt –, és én egy ilyen egzisztenciális és anyagi lehetőségre (ez akkor kb. 50%-kal magasabb fizetést jelentett, és egy kis lakás ígéretét) nem mondhattam nemet. Itt viszont a felősoktatásba kerülve azt láttam, hogy ami engem igazán érdekel, a tanítás kreatív és újszerű lehetőségei – ekkor még nem fogalmazódott meg bennem az élményközpontúság –, az nem része a tananyagnak. Sőt, nemhogy nem része a tanításnak mondjuk a Freinet-, a Montessori- vagy Waldorf-módszer és -szemlélet, hanem még a tanszék oktatói sem (!) hallottak az alternatív pedagógiákról. Nos, nyilvánvalóan lépnem kellett, s elkezdtem konferenciákat, előadásokat, filmvetítéseket szervezni Winkler Mártával, Vekerdy Tamással, Zsolnai Józseffel, a szentlőrinci iskolakísérlettel, könyveket szerkeszteni róluk stb., ezt azonban a tanszéken nem vették jó néven, így egy ezzel párhuzamos rövid tanulmányi osztályvezetői pályafutás után 1988-ban Láng Gusztáv hívására a Magyar Irodalom Tanszékre kerültem. Itt leltem meg a végső szakmai otthonomat és otthonosságomat. Pár év múlva kezdtem el tudatosan az élményközpontúság felé fordulni, és errefelé mozdítani a munkámat és a projektjeimet. Persze ez eleinte még nem volt tudatos, szerintem az ember csak utólag próbálja meg összegyúrni a dolgait az egy irányba tartó folyamatnak, és úgy látni mindent, mintha már akkor egy irányba tartottak volna, holott akkor minden perc széttartó, asszociatív – ezt persze én ma is boldogan vállalom! – és hihetetlenül lelkes, gazdag volt számomra. Remegett a levegő, gyakran izzott körülöttem minden, így éreztem évtizedekig. Alig pár évvel voltam idősebb az első főiskolai tanítványaimnál, akik ma már bizony a 60. évük körül vannak, és látom rajtuk, hogy nem múlt el nyomtalanul felettük az idő. Nyilván fölöttem sem, de mégis tudjuk folytatni az akkori mondatainkat, az idővel pedig nem törődünk. Szerencsére sokan vannak köztük, akikkel ma is aktív kapcsolatban vagyok – egyébként a tanáraim közül is többekkel ápolom a baráti-szakmai kapcsolatot, még közös könyveink is vannak többükkel –, olyanok is, akikkel évtizedekig nem találkoztunk, és mostanában ismét visszataláltunk egymás közelébe. Ezeket a szép történeteket egyszer meg is kellene írnom… Számomra az élményközpontú irodalomtanítás elsősorban azt jelenti, hogy a diák, amikor elhagyja az iskolát, megmarad olvasónak, igénye lesz arra, hogy az esztétikai érvénnyel leírt betűk varázslatos világa lenyűgözze őt később is. Hogy lesznek élményei – közös versmondások, színházi esték, koszorúzások, saját műsorok, olvasmányok –, amelyek nem eresztik őt el, amelyek úgy válnak az élete részévé, hogy nem felcserélhetők mással. A 12 legszebb magyar vers-program például 2007–2013 között zajlott a Kárpát-medencében. A projektet a Szombathelyen működő Élményközpontú irodalomtanítási program indította útjára és szervezte. A rendezvény- és könyvsorozat célja az volt, hogy kísérletet tegyen a magyar irodalmi kánon 12 remekművének újraértésére és újraértelmezésére. A hat év alatt megjelent 12+1 kötet, elkészült 12 film, elhangzott 400-nál több előadás, és körülbelül 12 ezer diák (!) és felnőtt mondott hangosan és közösségben verset. Találkoztak egymással szakmák és generációk – alkalmanként egy-egy halhatatlan költemény segítségével. A versszöveg azonban nemcsak oka és ürügye volt az együttléteknek, hanem nemes és teremtő kezdetévé vált valaminek, amit egyszerűen csak úgy hívunk: az egymásértés szándéka és akarata. Mert az irodalomból megtanulhatjuk, hogy az ember képes lehet megszabadulni eredendő önzésétől: mint ahogyan a betűk lemondanak egy kicsit saját magukról, hogy értelmes szóvá álljanak össze, úgy a szavak is lemondanak saját maguk egy részéről, hogy mondatokká rendeződve új minőséget teremtsenek. Reménykedünk ezért benne, hogy ez a tucatnyi vers együtt többet képes elmondani a világról s az abban didergő és nevető emberről, mint a szövegek külön-külön, magányosan tehetnék azt.

KkF: Az élményközpontú irodalomtanítás jegyében számos tankönyved jelent meg. Miben különböznek a hagyományos kiadványoktól, hol kerültek „használatba”?

FB: 2006-ban kaptam a felkérést a Krónika Nova Kiadótól – ahova Sipos Lajos professzor úr ajánlott be engem –, hogy írjak négy középiskolai irodalomtankönyvet, de fordított sorrendben, mert a 12.-esre van a legnagyobb szükség és igény. Ez már önmagában méltó kihívás volt, emlékszem, amikor elkészültem a 12.-essel, tele volt a gépem és a papírdossziéim olyan feljegyzésekkel, amelyeket végig figyelnem kellett, mivel terveim szerint „hálózatos” könyveket akartam írni, tehát előre-hátra szerettem volna bennük állandóan utalgatni, utánozva a világ eredendően asszociatív szerkezetét és magát a mindennapi életet. Viszont az első három kötet még nem volt megírva, azaz úgy kellett visszahivatkoznom rájuk a 12.-esben, hogy még nem volt kész maga a hivatkozott szöveg. Az utolsó kötet, a 9.-es, amelyben szintén voltak előrehivatkozások, csak három év múlva jelent meg! Hihetetlen szellemi izgalomban telt el az a négy év, amikor ezeken a könyveken dolgoztam. De éppen ezért játszi könnyű feladat, örömmunka volt, hiszen az volt életem egyik nagy szakmai vágya, hogy középiskolai irodalomtankönyveket írhassak. És éppen a lehető legjobbkor kaptam a felkérést, már 23 évet eltöltöttem a pályán, úgy éreztem, van elég tapasztalatom, s talán még elég friss is voltam ahhoz, hogy egy ilyen sorozatot megcsináljak. Elmondhatom, hogy – Ottlikkal szólva – „a szabadság enyhe mámora” járta át a mindennapjaimat. Csodálatos időszak volt, mely ráadásul egybeesett A 12 legszebb magyar vers-programommal is, melynek során félévenként tartottunk háromnapos tudományos konferenciákat egy-egy versről, alkalmanként 30-40, olykor 50 előadással, melyeknek anyagát könyvvé kellett formálnom a következő konferenciára…

KkF: A Covid rákényszerítette a tanárokat, hogy „gyorstalpalón” sajátítsák el a távoktatás alapvető elemeit. A kényszer múltán lehet erre építkezni?

FB: Szerintem nem lehet. A járvány első két hónapjában lubickoltunk a szabadságnak tűnő örömökben. A hölgyeknek nem kellett sminkelniük, a férfiaknak rendesen felöltözniük. Nem kellett a metrón-buszon-trolin zsúfolódnunk, vonatra várnunk, az autónkba tankolnunk stb. Egyáltalán: nem kellett emberek közé mennünk. Aztán két hónap múlva elkezdtek hiányozni ugyanazok az emberek, akik közé elébb még jólesett nem-kimennünk: a szomszédaink, a buszsofőrök, a postások, a kollégák és főleg a felnőtt gyerekeink és az unokáink, persze… Ugyanez történt az oktatásban: először elöntöttek bennünket az új elektronikus módszerek és platformok, aztán hamarosan rájöttünk, hogy ezek bizony alig érnek valamit. Néha egy kicsit megkönnyítik az életünket, de a lényegről nem tudnak beszélni, sőt, nem is tudnak róla semmit, de semmit. A barátunk kézmelegéről, a szerelmünk tekintetéről, a másik ember illatáról, a beszélt nyelv szépségéről, az arcok közvetlen közelségéről, egy képernyő nélküli világról akarván szólni tehetetlenné válnak. Nincsenek érzelmeik, nincsenek emberi gesztusaik, és rájöttünk, hogy ezek fájdalmasan tudnak hiányozni nekünk. Megértettünk valamit a világból a járvány alatt, és megértettünk valamit annak törékenységéből. Talán egy kicsit a felelősségből is, hogy bizony minden rajtunk múlik. Számomra ez volt a járvány legfontosabb tanulsága. Bár sajnos látnom kell, hogy az emberiség nem változott semmit a hetedfél évtized alatt, amelyet eddig végigéltem, a járvány után sem. Ugyanolyan őrült tempóban rohan a saját végzete, önmaga elpusztítása felé. Ugyanannyi vagy még több lett az erőszak a világban, ugyanannyi vagy még több lett a háború, ugyanannyi vagy még több lett az ember teremtette borzalom. Ezért az utóbbi két tanévben, az utolsó két tanévemben azt hagytam örökül a diákjaimnak, hogy értelmiségiként, bölcsészként sajnos nem lehet más feladatunk, mint „a romlás lassítása”.

KkF: Nincs kétség afelől, hogy a digitális kor kihívásaira reagálva meg kell reformálni a közoktatást is. Hogyan? Ajtóstul a házba vagy lépésről lépésre? 

FB: Lépésről lépésre. A kétezres évek elején sokan azt hittük – jómagam is –, hogy a digitális fordulat pár éven belül lezajlik. Az oktatásban például már nem lesznek tankönyvek nagyjából 2010-re, csak digitális platformokkal és tananyagokkal dolgozunk majd. Ez még mindig nem történt meg teljesen, és várhatóan még egy évtizedig el fog tartani a váltás. Az egyéb területeken – közigazgatás, adózás, mindenféle nyilvántartások, digitális aláírás – is sokszor úgy tűnik még, az életünk csak bonyolultabbá vált, mint amilyen korábban volt, a papíralapú világban. Ez is meg fog változni majd természetesen. Manapság azt hiszem, a digitális váltás 2040 körülre már majdnem teljessé válik: okoseszközökkel leszünk körülvéve, s tulajdonképpen életünk jelentős részét gépek igazítják majd, megsokasodik a szabadidőnk stb. A nagy kihívás igazából éppen az lesz például, hogyan tudjuk értelmesen eltölteni ezt az időt. Erre kellene ma felkészítenünk a diákokat az iskolában, erre azonban nem lehet felkészülni olyan tananyagokkal, amilyeneket ma a magyar Nemzeti alaptanterv tartalmaz. Elsősorban ennek a dokumentumnak a szellemével van baj: nagyjából a két világháború közötti, azaz száz évvel ezelőtti kultúra- és nemzet-képet igyekszik belevésni a diákok fejébe – erőltetett keresztény ideológiával megspékelve. De még csak nem is ez, hanem az a legnagyobb baj, hogy a 2020-as – közvetlenül a járvány előtt megjelent, ezért az első tiltakozások után szeptemberben (amikor már mindenki másra figyelt) szinte fű alatt bevezetett Nemzeti alaptanterv az egész műveltségképet, az egész kultúrát ismerethalmozásra építi fel. Holott kreativitásra és élményközpontúságra, az érzelmi intelligencia fejlesztésére lesz majd szükség egy olyan – kétségtelenül idealisztikus kép – világban, amelyben a szabadidőben bővelkedő és a javakat szolidárisan egymással megosztó emberek fognak élni. Én reménykedem benne, hogy legalább a világ nagyobbik felén így lesz majd nem is olyan sokára – de ehhez áldozatos munkára és gondolkodásra képes, önzetlen, a szolidaritást nemcsak hirdetni, hanem megélni képes emberek kellenek. Ezen értékek megtanítására pedig semmi nem lenne alkalmasabb, mint az irodalom. Azaz egy élményközpontúságra alapozott irodalomtanítás.

KkF: Az is nyilvánvaló, hogy tantárgya válogatja. Hogy valósulhat ez meg az irodalomtanításában?

FB: Az iméntieket folytatva: az irodalomtanítás szerintem a jövőben az alábbi, legfontosabb négy érték köré kellene, hogy épüljön: erőszakmentesség, szolidaritás, tolerancia, környezettudatosság. Ha az irodalom(tanítás) nem emeli be ezeket az értékeket a saját tematikáiba, nem teszi őket hangsúlyosan a tananyag részévé, tovább fog periferizálódni. Ha ezután is – mint a 2020-as NAT-ban és a rá épülő Kerettantervben – megmarad egy 100 évvel ezelőtti világ ideológiájánál és tanulásmódszertanánál, akkor a következő nemzedékek végképp elfordulnak tőle úgy is mint közösségeik – ha tetszik: nemzetük – és úgy is mint saját életük lehetséges rendezőelvét tartalmazó és megfogalmazó élmény- és tudattartalomtól.

KkF: Térjünk át a kutatási területeidre! Ottlik legismertebb műve, az Iskola a határon a mai hetven-nyolcvan évesek kultikus olvasmánya volt. Vajon miért? Mi a tapasztalatod, hasonlóképpen reagálnak rá a mai fiatalok is?

FB: De jó, hogy ezt a kérdést már három-négy nappal később válaszolhatom meg, mint az előzőeket! Mintha a sors is így akarta volna! Csodálatos Ottlik–Esterházy-konferencián vehettem részt a hétvégén ugyanis Kőszegen és Gannán (ahol egy gyönyörű mauzóleum-templomban az Esterházy-család tagjai nyugszanak évszázadokra visszamenően).

A legnagyobb nyugalommal és örömmel, nyitott szívvel adtam át az Ottlik-kutatást tiszteletbeli tanítványomnak, Mosza Diának – aki még érettségiző korában jött el Kőszegre (2011-ben vagy 2012-ben?), és jelentkezett nálam mint leendő Ottlik-kutató –, illetve a katedrámat Sárközi Balázsnak, volt tanítványomnak, aki a minap védte meg Pilinszkyről írott disszertációját a Pázmányon. Rendkívül büszke vagyok rájuk, és nagyon-nagyon örülök, hogy méltó kezekbe jutottak több évtizedes törekvéseim. Kiváló előadásokat tartottak ezek a tehetséges fiatalok, és bizony fel kellett kötnünk a felkötendőket, hogy ugyanazon a szinten követhessük őket mi néhányan az előző Ottlik-kutató nemzedékből (én meg a még inkább előzőből). Szóval igen, van érdeklődés és minőség a mai fiatalokban is Ottlik iránt, én egyáltalán nem vagyok elkeseredve, sőt, fel vagyok dobva, hogy ők folytatják a munkánkat. – Bár lehetséges, hogy kérdésed arra vonatkozott, a középiskolások olvasnak-e Ottlikot. Nos, itt viszont nagy baj van, ugyanis a korábban említett 2020-as NAT-ban egyszerűen és egyáltalán nem szerepel Ottlik Géza, mint ahogyan Esterházy Péter és Kertész Imre, az egyetlen Nobel-díjas magyar író sem. Ez felfoghatatlan botrány. (Később lábjegyzetben, abszolút periférikusan bekerültek a tiltakozások hatására a Kerettantervbe.) A mostani konferenciánkon megerősödtem abban a hitemben, hogy a tanítványaim az ős-ottlikos Kovács Ágitól kezdve – aki egykor fejből tudta a regényt – egykori disszerensemig, Pap Kingáig és a fent említett fiatalokig nem fogják hagyni, hogy ez így maradjon. Nem fogják hagyni, hogy a legnagyobb magyar írókat ne kelljen tanítani az iskolában. Úgyhogy én most már – Pap Kinga, Kovács Ági, Mosza Dia és Sárközi Balázs konkrét tanári gesztusait és kommunikációját látva az elmúlt két napban – egészen biztos vagyok benne, hogy a normális világ rendje helyre fog állni ebben az országban. Mert ők meg fogják ezt csinálni! Elkértem és megkaptam kölcsönbe a konferenciára Esterházy Marcelltől a híres Ottlik-másolás reprodukcióját – amely Marcell szerint jobb, mint az eredeti! Szakmai életem egyik nagy vágya volt, hogy ez a szövegtárgy egyszer eljusson Kőszegre. Még Esterházy Péter ígérte meg, hogy elhozza, aztán valami miatt akkor (2012-ben) mégsem tudott eljönni, később pedig, mint tudjuk, megbetegedett. Most azonban ideért a „rajzlap-Iskola” az Iskolába, és ez maga volt a csoda mindannyiunk számára. Már a mérete lenyűgözött bennünket, az ötlet és a belefektetett munka szintúgy (250 óra). De metaforája ez a tárgy a „feleslegesség” csodájának, azaz valamiképpen válaszol minden irodalmár kérdésére, amikor elgondolkodik azon, hogy vajon mi az értelme annak az egésznek, amit ő csinál. Az, hogy minden szót komolyan kell venni. EP sem csinált mást, csak egyszerűen komolyan vette Ottlik egy Garai Lászlónak – az Iskola francia fordítója – írott mondatát: „A regény nem szól valamiről, hanem maga a valami”.

KkF: Mosza Diána 2019-ben ezt írta rólad: „Ottlik-monográfus, konferenciák és felolvasások szervezője, nélküle más lenne a mai Ottlik-képünk.” Kérlek, fejtsd ki nekünk, hogy mire utalt, különösen az utolsó szavaival! 

FB: Talán nem nagyképűség, ha azt mondom, hogy „…sem azé, aki fut…” című monográfiámmal (2006) talán sikerült néhány új gondolatot hozzátennem az Ottlik-recepcióhoz. Ezt mutatja a kötet idézettsége is, illetve az, hogy még ma is elég sokan hivatkoznak rá disszertációkban és Ottlikról szóló szakszövegekben. Az ember ennek nyilván nagyon örül, mint ahogy annak is, hogy Tandori Dezső egész hosszú recenziót közölt róla a Vigiliában, amire végképp nem számítottam, nagyon meglepett akkor, emlékszem. Mindazonáltal ugyanilyen fontosnak tartom a kőszegi Ottlik-kultusz felépítését kb. 25 év alatt: most már van Kőszegen Ottlik sétány, Ottlik-emléktábla és Ottlik-szobor – sőt, pár évig Ottlik-könyvesbolt is működött a városban –, és biztos vagyok benne, hogy a regény és Kőszeg összefüggéseiről itt, a régióban és országosan is sokkal többen tudnak, mint negyedszázaddal ezelőtt. És persze ez az a regény, amelyet felolvastunk, immár nem is egyszer. Először 2004-ben, mintegy kétszáz résztvevővel, három napon keresztül Kőszegen és Szombathelyen, az Európai Unióba való belépésünk, azaz a határok megszűnése alkalmából. Később ismét az Iskolában, illetve angolul a Sgraffitós-házban – amelynek homlokán a regényt strukturáló Pál apostol-mondat olvasható: „Nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” [ti. a kegyelem].

KkF: Nem volt szerencsém hozzájutni egy 2014-es tanulmányodhoz, de megdöbbentő címére felkaptam a fejemet: Arany János, a „nyelvrontó”. Ugyanakkor egy 2021-es videóelőadásodban csupa jót mondasz Aranyról, s már az előadásod címe is – saját szavaiddal – „bombasztikus”: A világ legnagyobb költője: Arany János. Gondolom, nem csak én vagyok kíváncsi arra, hogy miért is „nyelvrontó” a Toldiszerzője?

FB: Idézőjelbe tettem a „nyelvrontó” szót, tehát nem szó szerint kell érteni! Babits ezt mondja Aranyról: „Nem magyarul írt, hanem aranyul”. Jómagam arra gondoltam, amikor ezeket a tanulmányokat írtam, hogy Arany az első, aki a jelentésképzést a morfémák – szóelemek – szintjére viszi le. Az oly ritkán emlegetett grammatikai metaforákban látom az egyik kulcsot főleg balladáinak poétikai megértéséhez. Lássunk egy példát: a Tengeri-hántásban ezt mondja: „puha lábán nem teve kárt a talló”. Ez egy grammatikai metafora, mégpedig morfématikus elemek, azaz vonzatok cseréje, mivel helyesen így kellene mondani-írni a szót, ez lenne a kötelező vonzat: „lábában”. Azaz Arany megszegi a grammatikai szabályokat, más szóval tulajdonképpen „elrontja” a nyelvet. Amit ír, grammatikai értelemben hibás is lehet, poétikai értelemben azonban igaz. Másként szólva: egy új nyelvet hoz létre. Akár azt is mondhatjuk, hogy a „nyelvrontó” szó azt jelenti: nyelvteremtő (lásd fentebb Babitsot!) Vagy ahogyan egy másik nagy magyar költő, József Attila írja: „az igazat mondd, ne csak a valódit”.

KkF: A Savaria University Press Alapítvány kiadó vezetője vagy, s 2023 óta a negyedévenként megjelenő Palócföld folyóirat főszerkesztője is. Milyen feladatokat ró rád e két rangos megbízatás?

FB: Két szerelmemről van szó, úgyhogy ezekről valóban nehéz beszélnem… – említettem a tankönyvírás fontosságát, nos, másik nagy vágyam volt, hogy folyóiratot szerkeszthessek, s ím, most ez is megadatott, szerencsés ember vagyok. Szerkesztettem már korábban is folyóiratot kettőt is, de egyik sem volt országosan ismert, fontos lap. Igyekszem a palóc tájakra, emberekre, kultúrára érzékenyem szerkeszteni a folyóiratot, amely ősszel ünnepli majd 70. évfolyamát, úgyhogy most már éppen ezt a számot készítjük elő. A Savaria University Presst közel negyedszázada vezetem: kicsi kiadó, de már ezer közelében járhat kiadványaink száma 31 év alatt. Természetesen csak pályázatokból tudunk működni, de mondhatom, hogy egyre többen ismernek bennünket az országban, ráadásul most már viszonylag sok könyvet el is adunk. Ez persze nem jelent hatalmas számokat, hiszen egy tudományos kötetet ma Magyarországon maximum 200 példányban lehet kiadni. Ez egyfajta küldetés nekünk, hiszen egy könyvkiadó ma már nemcsak könyveket ad ki, hanem egyfajta példázatot is megtestesít az elmúlt 500 év szellemiségéből. Létével bizonyítja, hogy a kultúrának van értelme, hogy a Gutenberg-galaxis még nem ért, mert soha nem érhet véget.

KkF: Kihagytam volna valamit, ami az utóbbi években különösen érdekel, foglalkoztat?

FB: Köszönöm érdeklődésedet és kitűnő, alapos kérdéseidet, nem hagytál ki semmit!