Az analóg ember
Részlet Fehér Enikő kötetéből
Hogy hogyan került Fekete Izsák egy irodába, rejtély. Állt, várt egy buszra, ami elviszi Atlantiszra, persze tudta, nincs ilyen busz, de várni attól még lehet, a várást nem tiltja semmi. Ekkor szólította meg egy hörcsögarcú nő.
Ó, hát maga az! Kiáltott fel, és erre Fekete Izsák csak annyit tudott mondani, hogy igen, én vagyok.
Ezután fehér irodába vitték, székbe ültették, vele szemben leült egy görbe orrú férfi, az igazgató. Holnap várják nyolcra, hadarta a nő. A dolga csupán annyi, hogy mikor a számítógépén levél érkezik, írjon vissza, hogy köszöni, és továbbítja az igazgatónak, aki hamarosan válaszol. Aztán persze el ne felejtse továbbítani. A görbe orrú bólogatott, elégedetten vakarta a fülét.
Másnap Fekete Izsák, mivel nem volt jobb dolga, bement az irodába. Az irodák felülnézetből nem különböznek egy méhkastól vagy olyan ketreckomplexumtól, ahol kísérleti patkányokat figyelnek meg. Fehér falak, műfény, nyikorgó székek, minden egészséges ember menekülne egy ilyen helyről. Úgy fogta fel, mint egy játékot, azt játszotta, hogy ez az egész, ami az irodában történik, komoly dolog. Az e-maileket mindig máshogy írta alá, üdvözlettel Saláta Kázmér, Ribizli Zoltán, Fehér Péter, Tószegi Asztrik. Az utóbbi egészen tetszett neki, nyomtatott magának pár névjegykártyát. Megfigyelte, hogy a kollégái sosem szólítják egymást a nevükön, azt mondják, te, figyu, hallod. Őhozzá nem szóltak, jó volt így.
Új feladattal bízták meg, menjen a postára, adjon fel pár levelet. Nagy sporttáskát kapott, benne a borítékok, nyomta a vállát. A postán hatalmas sor, azzal szórakoztatta magát, hogy kitalálta, ki miért jött, milyen az élete. Ez az öregúr karácsonyi lapot ad fel az unokáknak Kanadába, már rég elköltöztek, de az új lakó mindig ír egy köszönőlevelet a gyerekek nevében, nem akarja megbántani. Ez a családanya a karján egy alvó gyerekkel reklamálni készül, elrabolta a kutyájukat egy állatmentő alapítvány. Gondolja, ha levelet ír egy szerkesztőségbe, majd felkapják a sztoriját, és a kézzel írt levél mégiscsak komolyabbnak hat. A folyton izgő-mozgó, munkaruhás fiú tegnap vett egy vitorlavirágot, nem tudja megmagyarázni, miért, most fizeti be a vízszámlát, és szidja magát, mert a vitorlavirág sok vizet iszik majd. Fekete Izsák szívesen megsúgná neki, valójában azért vette a virágot, hogy ne érezze magát olyan egyedül. Főleg, miután szegény
szerencsétlent dobta a zsarnok barátnője, és rádöbbent, hogy a lány elmarta mellőle a barátait.
Többször is ment a postára egy héten, mindig hosszú embertömeg görnyedezett előtte. Néha, ha nagyon elunta a várakozást, elájult. A leveleket széthintette, az emberek pedig segítettek felszedni, még hálásnak is tűntek, hogy végre történik valami. De egy idő után nagyon fárasztotta a sorban állás. Kitalálta, hogy ő maga viszi el a leveleket, és dobja be a megfelelő postaládákba, talán gyorsabb is lesz, mintha másra bízná. A várakozók megdöbbenésére kisétált a sorból. Úgy érezte magát, mint egy háborús küldönc, aki hírt visz a győzelemről. Imádta a gangos házak folyosóit, mindenütt más csempe, mintás ablakok, kidobott plüssjátékok a kukák tetején, ajtók, amelyek mögött épp ebédelnek, vagy alszanak, esetleg süncsontvázat preparálnak serényen. Mikor újabb levelek után kutatott feneketlen zsebében, képeslapok akadtak a kezébe. Még Párizsban jutott hozzájuk, nem egészen emlékszik, milyen módon. Szép, megsárgult képeslapok, fürdőhelyekkel, épületekkel, parkokkal. A hátoldalukon semmi, de nem maradhatnak megíratlanul.
Az irodában is elővette a képeslapokat. Először arra gondolt, hogy megcímezi, és feladja magának, vagy valakinek, akit szeret. De ha magának címezné, elveszne a meglepetés, olyan pedig, akit igazán szeret, nincs, vagy nem biztos, hogy létezik. Megcímezte az elsőt: az álmaimnak, és a jó álmokra gondolt. Üzenet gyanánt olyanokat írt, mint: Szerencsés utat! Csak így tovább! Ha mézet látsz és méheket, boldog nyugdíjas éveket! Vagy pedig: A kankalin sötétben virágzik. Büszkék vagyunk rád. Minden gombon legyen kabát. Aztán, mikor senki nem figyelt rá, megint kilopózott az irodából, és a képeslapokat idegen postaládákba dobta. Tudta, mindenkit megtalál egy olyan üzenet, ami neki szól. Nem írta alá, nem akarta, hogy megtalálják, az lenne a legjobb, ha az illető belenézne a postaládájába, és arra gondolna, ez a képeslap csak úgy lett, mint ahogy a virág nyílik.
A levelek soha nem fogytak el. Újabb gangos házak, szűk folyosók, csengők, Für Elise. Az egyik ház bejáratánál egy síró nőt talált. Ő is lapokat dobált a postaládákba, Fekete Izsák örült, végre egy rokon lélek. A lányát keresi, eltűnt, csak úgy, egyik napról a másikra. Együtt keresték, dobálták be a lapokat, nyúlszájú lány, elálló fülekkel. Nem mutatott arra semmi, hogy szökni készül, minden nap ugyanúgy zajlott, az anya hazament a munkából, a lány leckét írt az ebédlőasztalon, a fagyasztóból kivett káposzta, borsó, bab, vagy amit talált, olvadt egy tálban. Miután megették a főzeléket, az anya megkérdezte, mi volt aznap az iskolában, a lány válaszolt, aztán hallgattak. Most, hogy így meséli, az asszonynak eszébe jutott, a szökés előtti estén, mikor lekapcsolta a tévét, a lánya megkérdezte, hol van az apja. Annyira meglepődött, hogy kiesett a kezéből a teásbögre. Felseperték a cserepeket, aztán elbúcsúztak egymástól. És most ez a szökés.
Sokáig járták a házakat. A nő azt mondta, csak így van értelme, de természetesen hívta a rendőröket is, és mindenkihez bekopogott a házban. A tolószékes szomszédasszonya azt mondta, látta már többször is csatangolni a lányt mindenfelé, parkokban, nem való az ilyen kislányokat egyedül hagyni, be kéne íratni valami szakkörre. De mégis hova, ha nem fogadják el szegényt sehol, a balettiskolából is elküldték a nyúlszája miatt, pedig neki csak táncolni van kedve. Ha nem lenne ez a kis testi hiba, úgy emlegetnék, a legjobb táncos. Egészen a város széléig mentek, soha nem lehet tudni, hol bújik meg, aki szökni akar. A metrókat már zárták, fáradt kék ruhások küldték őket tovább. A nő nem kérdezte Fekete Izsáktól, miért segít, csak beszélt és beszélt, úgy tűnt, soha nem fogy ki a szóból. Ő pedig ment mellette, és hallgatta, bő kabátját fújta az esti szél.
Visszamentek a házhoz, az asszony alig tudta tartani magát, olyan volt, mint egy marionett, aminek összeakadtak a zsinórjai. Mielőtt becsukta volna az ajtót, elmosolyodott, azt mondta, jó éjszakát, kedves idegen. Fekete Izsák életében először irigykedett. Ez a nő most aludni fog, olyan mélyen, mintha most aludna először, ő pedig hazamegy, és újra a falat fogja bámulni az elsuhanó fényekkel, mert nem lesz senki, akit várhat. Az irodáról el is feledkezett.
Lépcsőn ment le, egészen a földszintig, félt, hogy hideg lesz a lakás. Mikor felkapcsolta a lámpát, ott volt a nyúlszájú lány, mintha mindig ott lett volna, dudorászott és táncolt a hatalmas nappali parkettáján. Mikor abbahagyta, fújtatott kicsit, aztán Fekete Izsák mellé ült a padlóra. Sokára jöttél, mondta.
(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2023)
A szobrászat nemcsak művészet, hanem komoly iparos, sőt gyakran mérnöki munka is. Friedrich Ferenc esetében kifejezetten szerencsés a vasgyári munkás és a mérnöki háttér, mert ennek eredményeképpen bánik olyan magabiztosan az acél számtalan formájával, valamint a krómnikkellel, a rézzel, a bronzzal, s egy-egy alkalommal a márvánnyal is. A legfontosabb alapanyaga mégis az acél, amelynek formálásával már inas korában megismerkedett, s vallja, „a ma anyagába a ma dolgait kell bevinnie a ma emberének”. Azon kevesek közé tartozik, akik egyaránt ki tudják fejezni magukat nagy léptékű, monumentális acélszobrokban és kisplasztikákban is. Alkotói életművének gazdagságához jelentősen hozzájárult az is, hogy a vasgyári munka szigorú fegyelemre nevelte. A munkája mellett nem lehet naphosszat vagy heteket tunyulni, azt hazudva önmagának, hogy éppen elmélkedik vagy alkotói válságban van, ő nem feledkezhetett bele az önsajnálatba sem. Ahogy egyszer nyilatkozta: „Az, hogy reggel fél hétre bemegyek a gyárba, s végzem a napi munkámat, kell ahhoz, hogy megmaradjak a valóság talaján. Persze, biztosan van olyan művész, aki úgyis tud alkotni, dolgozni, hogy külön világot épít fel magának, Én nem tudok… Nem. Nincsenek látványos céljaim.”
A céloktól függetlenül az elmúlt fél évszázad azt bizonyította, hogy Friedrichnek igenis sikerült egy külön világot felépítenie, s megnyugtató választ adnia arra a felvetésre, amit még 1981-ben fogalmazott meg: „Szeretném elmondani mindenkinek, nekem mi a véleményem az anyagról, hogy mi minden fejezhető ki az acéllal. Ha ebben van valami, egyszer csak be kell érnie”. Jelentem: beérett.
*
Szegedi Csaba festői világa Friedrich Ferencéhez hasonló módon szintén letisztult, s ugyan absztrakt, de Szegedi absztrakciója mögött minduntalan felsejlik a táj, s különösen az otthont jelentő Velencei-tó környékének színei és hangulatai. Bár egy portréban kifejtette, hogy az alkotásait felesleges magyarázni, hiszen „amit a színek, rétegek egybeolvadó összehangja üzen, azt úgysem lehet elmondani más nyelven – nem lehet leírni, eltáncolni, azok olyanok, mint zenében a dallamok”, ez mégsem jelenti azt, hogy nem kell róluk beszélni. Csak tisztában kell lennünk azzal, hogy nem szükséges, sőt nem is lehet mindent verbalizálni. Meg kell elégednünk azzal, hogy a kortárs képzőművészeti vagy táncművészeti alkotások egy része s a zeneirodalom jelentős hányada is megmagyarázhatatlan, pontosabban az értelmet keresni mindenben teljesen értelmetlen kísérlet. Vanitatum vanitas. A tenger sötétkéktől a türkizzöldig játszó színkavalkádjának sincs értelme, de van érvényes esztétikája, s a hullámzó óceánt megcsodálni a legjobb dolgok egyike a világon. Szegedi Csaba képeibe pontosan úgy kell belezuhanni, ahogyan belefelejtkezünk a tenger, egy csobogó patak, a fodrozódó Velencei-tó, a ringatózó nádasok, a fehérvári Öreghegynél lebukó Nap, a szélfútta homokdűnék, a viharos ég vagy egy amorf szikla látványába.
Pataki Gábor művészettörténész szerint is „nehéz vitatkozni Szegedi Csabának azzal a véleményével, miszerint képeihez felesleges a verbális magyarázat… Ha egyéb nem is, annyi mindenesetre biztos, hogy ízig-vérig, zsigerileg festő, mélységes elkötelezettséggel nemcsak a festészet, hanem a festészet által felvetett problémák iránt is. Így vizsgálja pályája során a testek plasztikus mivoltának a vásznon való érzékeltethetőségét, vagy épp ellenkezően, a lapos síkba mángorolt figurák absztrahálhatóságának határait, a fény-árnyék viszonyok változásait egy épület homlokzatán, a számok és betűk nonfiguratív képpé alakíthatóságát, a perspektíva csapdahelyzeteit, a tükröződés érzékeltethetőségét, s még sorolhatnánk tovább, stációk során eljutva a máig, egyfajta felszabadult örömfestészet pozícióinak letapogatásáig.”
Szegedi Csaba munkásságát is a környezete determinálja, ahogyan Friedrich Ferencét. Ám a Velencei-hegység, a Mezőföld, avagy a Velencei-tó látványa a mesés Bence-hegyről egészen más absztrakciókra késztetik Szegedit, mint a vasmű színei és anyagai Friedrichet. Szegedi mai vizuális nyelvének kialakulásáig hosszú út vezetett, vallomása szerint nagyban hatottak rá a mesterei, különösen a főiskolán Gerzson Pál, „de egyszer csak minden művész életében eljön az idő, amikor ellenkezni kell. Amikor le kell küzdeni ezeket a hatásokat és meg kell keresni mindenkinek a saját útját. De nem a stílust keresi az ember, az kialakul magától, azzal nem kell foglalkozni. Diákkoromban végigmentem a művészettörténet korszakain – festettem a klasszikus mesterek és az avantgárd hatása alatt, a főiskola után a New York-i iskola, az absztrakt expresszionisták, az informel és az ún. Bay Area volt rám nagy hatással. Ezeket mind beépíti magába az ember és továbblép. Hosszú évek gyakorlata során ezek a beépült hatások a festő sajátjává érnek, és kialakul a stílusa. Én sosem törődtem azzal, hogy piaci alapon mi megy, vagy mi nem. A festészet ugyanis szellemi munka, problémamegoldó tevékenység. Vannak vizuális, színdinamikai, geometriai problémák vagy pszichikai, filozófiai, metafizikai, kérdések, melyeket az ember a vásznon feldolgoz – ez pedig intellektuális tevékenység.”
Szegedi Csaba művei egyszerre érvényesek lokálisan és globálisan. Képein a mi tájunk, a mi vidékünk jelenik meg, ám képes annyira elvonatkoztatni a konkrétumoktól, és annyira eltávolodni a klasszikus tájképfestészet logikájától, hogy festményeit nézve – Szeifert Judit szavaival élve – „téren és időn kívülre kerülünk”. Fontosak számára a ritmusok: a folyamatos változásokat, a színek variabilitását egyfajta repetícióként is felfoghatjuk. „A kompozíciók ritmikusak, dallamosak, zenei asszociációkat idéznek. A képek valódi főszereplői a színek és a fények, illetve a levegő, a légkör érzetének megragadása. Egyfajta vizuális szinesztézia részesei lehetünk Szegedi Csaba festményei által” – véli Szeifert Judit.
Összességében a csákberényi egykori istállóban megint egy olyan kiállítás részesei lehettünk, amit rendezhettek volna a fővárosunk vagy éppen New York egyik kiemelt galériájában is. Mindez azt mutatja, hogy számunkra, akik egyszerre értékeljük a tradíciót és a progressziót, akik egyaránt szeretjük a nagyvárosok zaját és az eldugott falvak titokzatosságát, az üvegpalotákat, az ódon kastélyokat és a zsupfedeles parasztházakat, számunkra Dunaújváros, Velence, Budapest és New York, valamint Csákberény azonos szellemi tartományok.
L. Simon László