Május 20., a méhek világnapja

Vagy tíz percig kergettem az irodában egy darazsat, miközben arról gondolkodtunk a többiekkel, hogy voltaképp darázsról vagy méhecskéről van-e szó, mert, ahogy pattogott ablaküvegről lámpabúrára, lámpabúráról asztallapra, képtelenek voltunk megállapítani, hogy az a kis, sárga-fekete rovar mennyire szőrös seggű. Márpedig ez a szőrös segg többet jelent egyszeri fajmeghatározásnál: élet-halál kérdésről van szó. Egyetértünk-e abban, hogy nem szabad megölni, vagy nem? Ezért szükséges először eldönteni, melyik rovarról is van szó, miközben már harmadjára ugrok utána a lámpabúra felé, hiszen ha méh, akkor már meg is született a döntés, ott egyetértés van, tiszta sor, hogy meg kell próbálni visszaterelni a természetbe. Ez egy olyan igazságossági szempontból adódik, mint az állam részéről a kegyelem intézménye a polgárok felé. Az alapja a teljes kiszolgáltatottság, ami alapján tétet nyer maga a kegyelem, legalábbis a fogadó fél felé. Egyik kolléganőm nagyon egyszerűen ezt úgy fogalmazta meg – negatív irányú megközelítés, a darázs felől –, hogy a darázsnak egyetlen indok miatt szükséges meghalnia: ha már megcsíp, ne élje túl. Ebben a viszonyban jelen van egy olyan lehetőség, amely a méhek kapcsán nem figyelhető meg. Elképzelhető a kettőnk interakciójának egy olyan kimenete, amiben csak a darázs nyer, míg én, aki kergetem őt, vagy a többiek, akik nézik, hogy kergetem – akár egyenként és egyesével is –, veszítünk. A darázs végigcsíp mindannyiunkat, és hogy igazán megkoronázza a győzelmét, még ki is repül az ablakon. Olyan helyzet ez, amikor egy olyan igazságossági dilemma merül fel, amely a méhek esetében irreleváns. Nem véletlen, hogy ha kiderülne, hogy ez a kis zizegő és pattogó lény mégis darázs, akkor nem lenne akkora egyetértés a kollégák körében a helyes eljárásról, mint egy méh esetében. A darázsnál kétfelől közelíthető az igazságosság: egyrészt önmagában a lehetőség felől, hogy rajtunk igazságtalanság eshet, aránytalanul nagy és egyoldalú kárt szenvedhetünk a darázs részéről, az igazságosság másik szempontja viszont abból következik, mekkora ennek az aránytalan igazságtalanságnak a valószínűsége. Az előbb említett kolléganőm az első szempont felől közelített, ő nem akart valószínűségek alapján méltányosságot kalkulálni. És emberi szemmel nézve tényleg ez tűnik a legkönnyebbnek: egy olyan igazságosságról van szó, amiben nem kell azzal fáradni, hogy méltányossági szempontot fűzzünk bele. Hiszen a méltányosságnak az erőviszonyok kiegyensúlyozása lenne a szerepe: míg mi az elképzelhető kimenetek legnagyobb részében könnyedén agyonnyomhatnánk a darazsat, addig a darázs iszonyatosan kevés esetben tudna velünk elbánni. Itt látszik valójában, hogy amikor hatalmi pozícióba kerülünk, a méltányossági szempontot még egy kis darázzsal szemben is vonakodunk bevonni. Ha az egyoldalú károkozásnak a legkisebb valószínűsége is felmerül, az egyetlen lehetséges válasz a totális represszió. A méhnél viszont merőben más a helyzet: ő akkor is csak veszíteni tud, ha megcsíp minket és nekünk kárt okoz. Neki megadható a kegyelem, hiszen az elképzelhető helyzetek mindegyikében ki van szolgáltatva nekünk. Az állam is végső soron ezért adhatja meg azt a kegyelmet egy bűnelkövető polgárnak, hogy nem veszi el az életét: onnantól, hogy a hatóságok kezébe került az ember, bármilyen kárt okoz az államnak, magának jobban fog ártani. Akár megrongálja a börtönben az állami tulajdont, akár kárt tesz valamelyik rabtársában: az állam nagyobb megtorlást tud alkalmazni felé. Ugyanígy vagyunk mi azzal az elképzelt méhhel, ami most lepattan a számítógépem képernyőjéről, és amiről már teljes bizonyossággal megállapítható, hogy ez bizony egy darázs. Zsebkendőt veszek a kezembe, óvatosan megfogom, ügyelve arra, hogy meg ne csípjen: most akkor indulhat a vita a méltányosságról is! A munkaidő pedig addig is telik.

Sarnyai Benedek