Jó, halld a dalt hát, melyet Leonard
mult nyáron írt, utunkon Wales felé:
öreg Jakab velünk volt; Snowdonon
hágtunk fel aznap; Leonardra ép
jókor akadtunk Llanberisben; így
a tók között bolyongva, féluton
a másik oldalt is bemásztuk; ezt
a versét akkor mondta el; hogy én
gunyoltam őt; “mondják, magadban élsz,
lázas napok néma költője vagy,
holott a mennyi? több ma mint a mint?”

S felelte ő: “Akármit mondjanak:
későn születtem: a sok szép meg új
formát mely várt a kornak küszöbén
mint az igazság, hogy ki fogja meg –
– fogja ki tudja és babért arat –
már üstökön ragadták. Bánom én!
De hogyha tényleg kivánsz hallani,
halld e pár mért szót, tegnapom müvét:

Alszunk s kelünk s alszunk; s minden mozog;
a nap röpűl egy testvérnap felé
a föld sötéten száll elipszisén
s az ember minden dolga megy magától
előre s eljön majd az arany év.

S bár a tavasz, melyben uj eszme nyíl
rövid mint a költők virágkora:
a tenger, mely a partból nyer naponta
nyomulva folyton árad és apad,
s lassan de bizton jő az arany év.

Ha majd a kincs halomban nem hever,
hanem szabadabb légben lassan olvad
s sugárral trágyáz mélyebb telkeket
s lég tágabb lesz és ember emberebb,
amíg csak tart a kor s az arany év.

Nem lesz a sas sas? a veréb veréb?
Mi lesz, ha sólyom az egész világ?
A sas csodája kevesebb leszen,
de ő azért sas. Boldog szép napok
csak múljatok – s jőjjön az arany év.

Boldog vitorla, szállj és vidd a Sajtót,
vidd boldogan vitorla a Keresztet,
köss földet földhöz s ég felé dagadj,
theád, gyümölcsöd, selymed vámtalan,
vásárra várja majd az arany év.

De megöregszünk. Ah mikor lesz az
ember törvénye az ember java
és mikor nyúl a Béke mint sugárut
a földön át s mint fényhid a vizen,
amíg csak tart a kör s az arany év?”

Itt félbehagyta; s itt reá Jakab
mókás ütemben így felelt: “Bolondság!
Bolondság! mert oly messze még e kor,
nem látjuk sem magunk, sem gyermekünk,
olyan mint élőknek a másvilág
s épugy tehetnők mennybe a reményünk
minthogy majd jő e jobb kor, arany év.”

Ezzel botját a szirtre verte és
eltörte – Jakab – ismeritek őt –
öreg, de izmos, s vérmes és legény
a talpán; mint egy tölgy a téli erdőn
vagy melyet ősz futóka nő körül:
s hevesen tette hozzá:
“Furcsaság!

A régiek hátuk mögött keresték –
bolondok! – mink előttünk – álmodók!
te legnagyobb, mert oly korban, midőn
minden kis óra a halál felé
kiizzad hatvan percet: épugy élsz,
mint magvető, ki aratásról álmod
s feled zsákjába nyúlni; márpedig
annak, ki dolgozik s a dolgot érzi
mindig küszöbön áll az arany év.”

Szólt; és hallatszott messziről fölöttünk
a kőtörők ütése és a visszhang
kemény lapdáját szirtről szirtre verte.

(Babits Mihály fordítása)