(David Abram: Az érzékek igézete)

Manapság sokan vannak – és egyre többen lesznek –, akik megcsömörlöttek a várostól, a minden érzéket kérlelhetetlenül betöltő, eltömítő idegbajtól, és magamaguknak, vagy netán egész családjuknak kiadják a jelszót: „vissza a természethez”. No, ezt nem kell szó szerint értenünk, hiszen a napelemes, garázsos falusi parasztházban letöltendő élet nem a vadonban zajlik, és az elképzelt hagyománytól ittasult lelkek általában fontosnak érzik, hogy azért ne menjenek túl messzire Pesttől, hogy továbbra is legyen odahaza kábeltévé meg router, de legyen bármilyen nagy is a kompromisszum, azért itt, falun mégis élhetőbb minden. Itt még a bevásárlás is idillibb, mint ha a város poshadt leheletű aszfaltcsatornáiban kellene elkúsznunk a közértig.

David Abram könyvének címe olyan, mintha pornóregény volna. (Én is ezért vettem meg.) De ha a gyanútlan olvasó komolyabban belelapoz, olyan világ tárul elé, amely végtelenül távoli, hiszen végérvényesen letűnt, ugyanakkor nagyon közeli: bennünk él, szívünk mélyén. A szerző azt mondja: azért távolodtunk el a természettől, mert a nyelvünk eltávolodott tőle. Vagy megfordítva – tehetnénk hozzá. De hogy ez tyúk-tojás probléma-e, az teljesen mindegy. A lényeg az, hogy a nosztalgia, amellyel visszatekintünk rég letűnt önmagunkba, talán segíthet bennünket abban, hogy ezentúl valamivel emberibb életet éljünk.

Platón a Phaidroszban arról értekezik, hogy az írásbeliség hogyan silányítja el a gondolkodást, és hogyan feledteti el velünk, kik vagyunk. Platón mestere, Szókratész még a logosz erejével, az élőszó hangulatterében tanította nebulóit – többek közt Platónt. Ő még semmit nem írt le. Platón már ír, de utálja. A két világ közötti szakadék bölcse nyilván azt érezte meg, amiről Abram ír: hogy a zsidó ábécé megjelenésével törés támadt a korábban egységes létben, mert a dolgok fogalmi megragadása eleve elvonttá teszi mindazt, amiről szó van, és az írásban ez a távolság konzerválódik. A világot már nem látni és hallani kell, hanem érteni. A fogalmi jel és annak hangzó formája öntörvényű világgá zárul: már nincs szüksége a megnevezett dolog jelenlétére. Mindaz, ami emberen túli, kikerül a mi világunkból. Magyarul: elidegenedünk a természettől.

Abram olyan példák sorát állítja elénk, amelyek gyönyörűen rajzolják ki, milyen egységben – sőt, talán azonosságban – éltek a természeti népek a földdel, ahol születtek. Ők úgy érezték, hogy szavaikat a tájtól kapták ajándékba, és a tájjal beszélgetve tartották életben azt a szövetet, amelyet fölszakítottak a civilizáció éles mondatai. De ne higgyük, hogy Abram könyve üres, ájtatos belerévedés a valaha-létezettbe, vagy ahogy a mai médiamunkások szeretik mondani: buborék. A szerző anyagának mély kontextusban ágyaz meg: nemcsak a régi görögök, de a fenomenológusok tanaira is kitekint, Husserl és Merleau-Ponty írásai nyomán gondolja át „a nyelv húsának” problémáját, megjegyezve, hogy a gesztusokkal, lélegzetvételekkel kísért élő beszéd olyan érzelmi teret képez a beszélők köré, amelyben a megbeszélt dolog még ott él. Ezt tudta a két korszak határán élő és alkotó Platón, aki szintén Phaidrosz című dialógusában arról is ír, hogy a fák és a hegyek őt – pontosabban a dialógusban szereplő Szókratészt – semmire nem tudják tanítani, mert az ő világa a városban, az emberek között van. Áttérni a beszédről az írásra, átköltözni a természetből a városba: Abram szerint e két folyamat egy és ugyanaz. A várost kövezete levágja a földről, falai elzárják környezetétől. Csak fölfelé, a szellem felé nyitott. Kérdés, hogy mit ér a szellem természet nélkül.

Ausztrál bennszülöttek, ha el kellett hagyniuk lakhelyüket, vándorlásuk során megénekelték a tájat, amerre haladtak. Ennek funkcionális okai is lehettek: amikor megérett az idő a visszaköltözésre, könnyen visszataláltak, csak újra el kellett énekelni a népdalokat, amelyekben a látott tájalakulatok rögzültek. De a funkcionalitáson túl ez a jelenség valami mélyebbre is rámutat. Az ausztrál őslakosok mitológiájában fontos szerepe van az álomidőnek. Arról a mágikus időről van szó, amikor a látható világ megszületett. Ez az idő ma is jelen van bennünk, de csak az álom teremthet kapcsolatot vele. A hajdani álomidőben totemősök járták a világot, és megénekelték annak tájait. Ahol ők lepihentek, síkságok keletkeztek. Vizeletükből patakok születtek. Ahol lépteik fölverték a port, erdők nőttek a földből. Ezek az ősök végül hegyekké, fákká, állatokká változtak.

Aki ezeket az ősmítoszokat ismeri, annak a táj nem elbányászható hegyek, kivágható erdők, lecsapolható mocsarak tárháza. A totemősök kanyargós vándorútjai dalok formájában maradtak fenn az őslakosok szívében. Ők bármerre mennek, ősénekek rajzolta hegyeket, folyókat látnak. „Az ausztrál kontinenst több ezer ilyen kacskaringós dalvonal vagy átkelő szeli keresztül-kasul, többnyire számos törzs területén át.” A más-más nyelven beszélő törzsek mind a saját nyelvükön éneklik ugyanazokat az ősi dallamokat. Úgy látszik, ez minden kultúrában így van: a dal változatlan, a szöveg változik. Aki hallani szeretné a nálunk jóval intelligensebb, saját környezetükkel bensőséges kapcsolatban lévő őslakosok életének dalát, olvassa el ezt a könyvet.

Végh Attila