Elmult március is, tisztul a medve-álmok hályoga, újra érzem
A hazatért utazónak fölzokogó örömét,
Ki leszállva a sokveszélyjárt, kalandor hajóról, csókkal köszönti
A párosan sokszor taposott, felejtett s most ismét oly ismerős homokot.

Itthon vagyok én a tavaszban, a zsendülő, serkenő fák körülállnak,
A kökörcsin rámhunyorít a fűből… oh, kedves, bámész rokonok,
Bennetek örök a hat nap, örök az atya műve: az apadhatatlan teremtés!
Hol jártam eddig? Most érzem: az élet megujuló kenyerében él csak a régi kovász: a mű.

Mit ér előttetek a szó? Megszégyenülten kúszik vissza ajkam pereméről
A hangot fogó dal belsőbb fészkébe: zengőbb a néma beszéd;
Ki hallja mit súg a fickó-szél az ágvégi rügyeknek, hogy álmos,
Beragadt szemüket mosolyogva kinyitják s az arany világba szertetekintenek?

S ki látja a nap szemernyi porát beesni a fanyar, zöld cseresznyebogyóba,
Hol, mint kagyló pora, új életet izgat, erjesztve édes leveket?
Majd nyárra piros gyöngyökkel láncozza a meghajló fejü fákat
S ha a szomjas cinke megfurja e kincset, az ég tüzét issza magába, a mindenhatót.

Itt állok most az igaz földön, megtérve egy képzelt, ködpompáju világból,
Lefolyt szivemről a hó és elevenné ébred benne a vér,
S bennem is, mint a tisztult patakok tükrében, szikrázva, remegve megújul
S lesüt legmélyemig a füzes partok barkázó tavasza.

A mellem is fáj, úgy telve vagyok nyilaló örömmel… vad, tavaszi árviz
Már idebenn a konok télből fölengedett szerelem,
S úgy szétönteném, mint a részeg virág porzója porát a szélbe kiszórja,
Nem tudva s bánva, mely bibe fogja föl s mely magvakat termékenyit.

Barátaim, zsongó, szép méhek, kik szivemen pihenve figyelitek verését,
Vigyétek szerte mézét, vigyétek szerte porát,
Ha szétszállnátok a hajnalodó világon, elhintve e nagy szerelmet,
Akkor lenne mindenki vidám és lenne mindenki barát!