1886. április 14-én 17 óra 31 perckor a Kos jegyében álló Nappal született meg a költő, kinek horoszkópja beállításához ismét Trentai Gábor asztrológus munkáját használtam. Így a költő aszcendense a vénuszi Mérleg jegyébe esik: mi más is lehetne egy ilyen lányos lelkű poéta felkelő jegye! Az életben a szépséget, a szerelmet, a harmóniát keresi az, akinek ilyen aszcendense van, s nem mellesleg többnyire mindezeket a testiekben is megmutatkozó adományokat, harmóniát, szépséget is magán hordja, akinek a Vénusz a személyiségjelölője. Árpádnak is igen kellemes, szinte nőiesen lágy vonásai voltak, s személyiségében is megmutatkozott a vénuszi szeretetreméltóság, derű és kedvesség. Annál is inkább, mivel uralkodó bolygója az életvidám ötös házban, a szerelem életterületén áll, ráadásul szemben az akaratos és erőteljes Marssal. Hatalmas szerelemvágyat, az élet szépségeinek aktív keresését és teremtőerőt ad ez a konstelláció. Sokan talán felkapják a fejüket: „Micsoda? Hát Tóth Árpád nem az a mulatós, életvidám fickó!” Nem bizony, mivel ez az életöröm és szeretet nagyon kifinomultan, korántsem hétköznapi módon mutatkozik meg annál, akinek a születési uralkodója, a lágy és csöppet sem tolakodó Vénusz bolygó ráadásul még a Halak jegyében is álló. Sokak szemében elveszett, magányos lélek az ilyen, akinek az érzelmei valami nagyon távoli, elvont szférában vannak otthon. Így is van, de éppen ezért tudta a leghétköznapibb érzéseket is olyan költőien, mintegy a sztratoszférából (vagy a Varázshegyről?) visszanézve megragadni, és elmondani úgy, ahogy azt csak nagyon kevesen. „A földi érzés: mennyire szeretlek!” banálisan hétköznapi mondata így legtöbbet idézett versének csúcspontjává válik, visszaadva a szavaknak azt a varázserőt, ami a hétköznapi használatban már rég kikopott belőlük.

Mert Árpád nemcsak magányos érzelmű volt és a szavaknak mestere, de nagyon magasrendű szellemi ember, akinek a pillantása ezért tágasabb horizontot ölel fel. Hogy ilyen volt ő, azt természetesen a horoszkópja is jelzi: a szellem házának, a kilences háznak a társura, a Rák jegyét uraló Hold a személyiség házának másodlagos urával, a Marssal áll együtt. Ez pedig ritka konstelláció, mely a nagyon magasrendű emberek sajátja. Ráadásul e két planéta együttállása már önmagában is a zsenialitás fényszöge: az érzelem és a tettek közvetlen kapcsolatát reprezentálja, ami a Szűz jegyében állva a lehető legpontosabb és legracionálisabb, mégis elementáris és eleven megragadását teszi lehetővé szülöttjének, bármiről is legyen szó. S mivel a Szűz jegy által a két bolygó merkúri uralom alatt áll, kézenfekvő, hogy Árpád a szavak terén vált zseniálissá, noha rajztehetségéről is szólt a fáma. De ha ilyen zseniális és ennyire keresi az élet örömeit, akkor miért, hogy olyan bánatba mártott tollal ír? Hát nem másért, mert az önmegvalósítás házában álló Hold a halál házában álló Plútótól kap nagyon nehéz fényszöget. Árpád számára minden érzelem olyan mély, olyan erős és mélyről jövő, hogy csakis fájni, sebezni tud. Még jó, hogy a higgadt és racionális Szűzben áll ez a több sebből vérző Hold, mert így legalább analizálni, katalogizálni tudja érzelmeit, azaz szavakba, sorokba, versszakokba rendezni, ritmusba és „gatyába” rázni, hogy mégiscsak kinézzen valahogy, s ne vigye el őt a fájdalom árja. Mert erős áradat ez, mely csaknem elsodorta a költőt, kinek sorscsapások sorozata jelzi útját.

Mert hogy a zsenialitás mennyire nem jár feltétlenül együtt a társadalmi sikerrel és megbecsültséggel, arra is jó képlet Tóthé. A horoszkópja legmagasabb pontján álló Szaturnusz áll igen rossz fényszögben a hirtelen változásokat hozó Uránusszal. Ez az a rossz csillagzat, mely már a saját apja bukását is előrajzolta, hiszen a Szaturnusz az apa és az eredet életterének ura. Hirtelen felmerülő kedvezőtlen változások akasztják meg a sors kiteljesedését, mindig, mindenben megállítva az előbbre jutásban Árpádot. Ezért nem tudta befejezni a tanulmányait, s ezért nem tudhatott szépen egyenletesen felfelé ívelő töretlen karriert a magáénak a civil pályáján, s talán ezért történhetett, hogy a költészetében is kevesebbet tudott kihozni magából, mint amennyire a zsenialitása hivatottá tette volna.

De van itt valami más is: a képletében a külvilág és a társkapcsolat házában álló Nap azt is jelzi, hogy Árpád önmagát, a saját tudatosságát mindig valaki másban kereste. Ezért volt egyetlen szerelme, egy erős nő, akire felnézhetett. S ezért volt, hogy számtalan műfordításban kereste azt az eredeti hangot, mely sajátja is volt ugyan, de amit leginkább mások által tudott megélni, felmutatni. A hetes házban álló Nap gyakran mutatkozik meg ekképp – a másik ember és az én könnyen összekeveredik, egymásba vegyül, átlényegül. A műfordításai ezért egyszerre nagyon mélyen átérzettek és értők, s egyben sajátos remekművei is a fordítónak, Árpádnak is. S talán ezért van az is, hogy legszebb verse is az egyetlen szerelméről, a feleségéről szól, neki íródott. A másikban tud igazán megmutatkozni Árpád, ami egyébként szintén vénuszi sajátosság.

A másik ok, a sors, az élet rövidsége: sajnos őt is elérte a kor nyavalyája, a tüdőbaj. A mély lelki bánat mellett ezt is jelzi képletében a halál házában nehéz fényszögben álló Plútó, mely az Ikrek jegyében a tüdővel kapcsolatos betegségeket jelzi. Úgy is mondhatnám: Árpád nagyon mellre szívta a bánatot. Nem volt elég öngyógyításnak a verselés, az érzelmek pontos rabul ejtése és verses katalogizálása. A bánatok okozta bomlást nem tudta megállítani, mely testi szinten a tüdejét marcangolta szét. Így jutott ő is fiatalon, csupán negyvenkét évesen Minósz és Rhadamanthüsz kezére. De hitem szerint nem az Aszphodélosz mezőkre, hanem egyenesen az Elíziumba.

Végh Nóra