Kocsis István József Attila- és Herczeg Ferenc-díjas erdélyi származású magyar író, drámaíró. A Magyar Érdemrend Lovagkeresztje, illetve a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje birtokosa. A Színházi Adattárban regisztrált bemutatóinak száma 54. A Trianon Kutató Intézet által 2009-től kiadott Trianoni Szemle című folyóirat állandó publicistája. – Kovács katáng Ferenc rendhagyó interjúja. Két kérdés, két felelet…

Kovács katáng Ferenc: „Hosszú ideig egy erdélyi színház, Szatmárnémeti színháza volt a kedvencem. Ennek egyszerű a magyarázata: szívesen és magas színvonalon mutattak be e színházban új magyar drámát.” 75. születésnapod alakalmából nyilatkoztad ezt. Történtek nagy változások azóta a „színházi fronton”?

Kocsis István: Azóta nagyon kevés, de azelőtt – sajnos nem tudom megmondani, melyik esztendőben, de még azt sem, hogy rendszerváltozás előtt vagy után – történt valami, ami végzetes lehet a magyar drámaírás jövendője szempontjából. Válaszomban ezért a drámaírás drámai helyzetéről beszélek. De nem is nekem illene beszélni róla, mert rám mintha nem is vonatkozna, amit felvetek? Hiszen a fiatal drámaírókat veszélyezteti elsősorban az, amiről szólok.

Drámáimat 1969 óta játsszák. Több tucat drámámnak legalább 500 bemutatójáról olvashatunk bírálatokat. (Ez sok ezer előadást jelent.) Az Árva Bethlen Kata című monodrámámat pedig – igaz, több mint tíz művésznő előadásában – legalább ezerszer játszották. Volt olyan színházi évad, amikor négy darabomat játszották fővárosunkban.

És éppen nekem lenne jogom panaszkodni? Mindjárt kiderül…

Nem sorolom fel a bemutatóimat, de amire hivatkoztál, hogy hosszú ideig egy erdélyi színház, Szatmárnémeti színháza volt a kedvencem, azt kedvem kerekedik sokszor megindokolni. Mert a magyarázata valóban az, hogy szívesen és magas színvonalon mutattak be e színházban új magyar drámát. Hány bemutatóm is volt ott? Fél tucat? Nem. Eggyel több: hét. Mind ősbemutatók. Gyöngyösi Gábor, Kovács Ádám, Kovács Ferenc rendezték ott annak idején a legjobb előadásokat… Azok közé tartoztak bizony, akik szívesebben rendeztek új magyar drámát, mint divatos külföldit. Nagy színészegyéniségek voltak akkor a szatmári színtársulat tagjai: Zsoldos Árpád (ő játszotta A nagy játékoscímű drámám főszerepét, Kovács Ádám rendezésében, ő mutatta be először a Bolyai János estéje című monodrámámat, Gyöngyösi Gábor rendezésében), Ács Alajos (ő volt a főszereplője a Megszámláltatott fák című darabomnak), Nyiredi Piroska (ő játszotta Árva Bethlen Katát az ősbemutatón), Boér Ferenc (a Magellán ősbemutatóján ő játszotta a címszerepet Kovács Ferenc rendezésében, a Tárlat az utcán címűben pedig Vincent van Goghot Gyöngyösi Gábor rendezésében), Korcsmáros Jenő, Bartis Ildikó (ő játszotta Jászai Marit az ősbemutatón)…

A Szatmárnémeti színházához kötődő élményeim felidézése után rátérhetnék a marosvásárhelyi, nagyváradi, kolozsvári, temesvári, sepsiszentgyörgyi színházak által vállalt bemutatóimra. Azután a felvidéki (a kassai és a komáromi) bemutatóimat méltathatnám.

Nem sorolom fel Magyarország mindazon színházait, ahol játszották a darabjaimat, de a kezdetekkel dicsekszem, mindjárt kiderül, hogy miért…

Hogy kezdődött az, amit sikertörténetnek hittem?

Piróth Gyula oly sikerrel mutatta be Kecskeméten még 1971-ben a Bolyai János estéjét (ez volt az első magyarországi bemutatóm), hogy a nagy rendezők és direktorok – Marton Endre, Pétervári István, Keres Emil, Miszlay István, Dobai Vilmos, Kerényi Imre, Hegyeshalmi László – mind kedvet kaptak arra, hogy darabkérő leveleiket megírassák. Szerencsém is volt: miután a szigorú színikritikus és dramaturg, Osztovits Levente elolvasta a darabot, éppen a korszak egyik legjelentősebb rendezőjének, Turián Györgynek adta oda. (Ő a következő évadban A korona aranyból van rendezését is vállalta; Kopetty Liát választotta ki a főszerepre.)

A kecskeméti Bolyai-bemutatót szerencsére Radó Gyula is látta, és a következő esztendőben már próbálta is a darabot Kaposvár híres színészével, Rajhona Ádámmal. (Radó Gyula később a Vincent van Gogh című monodrámámat is megrendezte, Cserhalmi Györggyel a címszerepben.) Eszembe jutnak az Árva Bethlen Kata 1975. évi rendkívül sikeres bemutatói. Spányik Éva felejthetetlen előadása Győrben (rendező: Vas-Zoltán Iván) és a Ronyecz Máriáé (rendező: Vadász Ilona) a Nemzeti Színházban. (A budai várban, a történelmi hangulatot árasztó, de kicsi „királypincében” volt a bemutató, de akkora volt az érdeklődés, hogy az előadást átvitték a Nemzeti nagyszínpadára. Száznál több előadást ért meg!) Az Árva Bethlen Katát ezután sok színház bemutatta, így játszhatták a korszak többi nagy művésznői is. Nagyon emlékezetes számomra Dobos Ildikó (Veszprém; rendező: Kerényi Imre) csodálatos alakítása.

Volt olyan esztendő, amelyikben már-már elhittem, hogy még a világhír is szárnyára kap, „ha nem védekezem” méltóképpen… Arról, hogy világhírnek a drámaírókat általában megrontó veszélye engem is megkörnyékezett, Finnországban szereztem tudomást. Nagy drámaírónak képzelhettem volna bizony magamat a hetvenes évek közepén, amikor a finnországi Lahtiban az Árva Bethlen Kata című darabomat játszották… Hannu Launonen és Ilka Firon fordították a drámát finn nyelvre, Inkeri Luoma-Aho művésznő játszotta Bethlen Katát… És az elkényeztetettség veszélye, jobban mondva: az elbizakodottság veszélye is fennállt, mert közvetlenül a finnországi utam előtt a Radnóti Színpad a Tárlat az utcán című darabomban Bessenyei Ferenc játszotta Gauguint, Darvas Iván pedig Van Goghot. Ugyanott játszotta Sinkovits Imre a Bolyai János estéje című monodrámámat. E nagy megtiszteltetés drámaírói önbizalmamat bizony jócskán megerősíthette, amikor elindultam Finnországba! Ahol én – életemben először és utoljára – a legjelentősebb vendégek közé soroltattam. Akkor is teljesítették a kívánságaimat, ha teljesíthetetlen volt! Ha véletlenül azt mondtam, hogy másnap sízni szeretnék, de aztán elfelejtve ez óhajomat, kijelentettem, hogy lovagolni szeretnék a finn tavak között, akkor reggel vittek a sípályára, de délben már ott volt a sípályán a felnyergelt ló is! Mondtam egy finn tisztségviselőnek, hogy ilyen tiszteletet egy drámaíró nem érdemel. Komoly arccal válaszolta, hogy nemrég Arthur Millert ugyanilyen tisztelettel fogadták. Mindent félreértett sze­gény! Mert nem azt bizonygatta, hogy engem is olyan tisztelettel fogadtak, mint Arthur Millert, hanem azt, hogy Arthur Millert is ugyanolyan tisztelettel fogadták, mint engem.

De most abbahagyom a dicsekvést… Inkább leleplezem magamat:

Azt hittem annak idején, hogy az én érdemem mindaz, ami történt, pedig az a sikertörténet annak a rendeletnek volt a következménye, amely arra kényszerítette a színházigazgatókat, hogy támogassák a kortárs magyar drámát. Lényege ennek a rendeletnek, hogy amely színház nem mutat be valamely évadban egy kortárs magyar drámát, nem kapja meg abban az évadban az állami támogatást…

És később tapasztalhattuk annak következményeit, hogy ez a rendelet hatályát veszítette…

Igen, a magyar drámaírás eljelentéktelenítése tervének a megvalósítása kezdődött akkor, amikor a magyar drámaírás jövendőjét megalapozó rendelet hatályát veszítette, az a rendelet, amely szerint – megismétlem! – amely színház nem mutat be valamely évadban egy kortárs magyar drámát, nem kapja meg abban az évadban az állami támogatást…

Senki a magyar drámaírók közül addig nem sejtette, hogy a magyar drámaírás olyan drámai helyzetbe kerülhet, amelyben nemcsak eljelentéktelenedhet, de meg is semmisülhet… No, nem drámaégetésre gondolok, hanem csak arra, hogy a magyar dráma feleslegesnek, érdektelennek, nem létezőnek tekintetik…

De amikor elkezdődött a magyar dráma eljelentéktelenítése tervének a megvalósítása, hosszabb ideig nem is fogta fel senki az áldozatok közül, hogy elkezdődött…

Aki aláírásával elrendelte a drámai helyzet kialakulásának elkezdését – nem tudjuk ki, de bizonnyal a művelődési minisztérium egyik főtisztségviselője (minisztere?) –, talán nem is tudta, mit rendel el, mert nem is rendeletet kellett aláírnia, hanem egy meglévő rendelet visszavonását szentesítenie… Nem találkoztam senkivel, aki emlékezett volna arra, melyik esztendőben történt, de még a rendszerváltozás előtt… Vagy később? Amikor oly nagy dolgok történtek, hogy ennek a rendelet-visszavonásnak a pusztító hatására senki sem gondolt… Mint mondtam, még az áldozat-jelöltek sem, a drámaírók sem…

Nem emlékeznek rá bizony ők sem, mikor történt, mert a győztesek ugyan hatalmas győzelmüket fülsiketítő diadalordítással ünnepelték, de elhallgatták, hogy pontosan mit ünnepelnek… Csak azt kiabálták, hogy a magyar színházak visszanyerték szabadságukat, a színházigazgatókra és főrendezőkre többé senki nem kényszerítheti akaratát… Csak a következő évadokban derült ki, hogy a magyar színházak arra nyerték vissza szabadságukat, hogy a magyar drámairodalmat nem létezőnek tekinthessék. Természetesen annak a rendeletnek a visszavonását ünnepelték, amely arra kényszerítette a színházigazgatókat, hogy támogassák a kortárs magyar drámát, azt, amely kimondta, hogy amely színház nem mutat be valamely évadban egy kortárs magyar drámát, nem kapja meg abban az évadban az állami támogatást… De a drámaírók többsége s a színházak nézőközönsége azért volt hosszú ideig annyira gyanútlan, hogy fel sem fogta, mi történt, mert a rendelet visszavonása mellé nem rendeltek újabb tiltást, például azt, hogy tilos magyar színműveket játszani… És a vidéki színházak ki is válogatták bemutatásra a biztosan sikeres vígjátékokat, zenés bohózatokat, a budapesti színházak több direktora pedig úgy értelmezte, hogy liberális szellemiségű magyar drámát továbbra is játszani kell, mindössze azokat a drámákat kell mellőzni, amelyeknek szerzői „korszerűtlenül” a legfontosabb magyar sorskérdéseket világosítják meg drámájukban, de főképpen azokat, amelyeknek szerzői ahelyett, hogy „korszerűen” kicsúfolnák a magyar múltat, „korszerűtlenül” a magyar színjátszás Aranykora legnagyobb egyénisége, Jászai Mari művészi hitvallásának éppen a legfontosabb igazságát vallják egybehangzóan és következetesen magukénak, azt elsősorban, amely arról szól, hogy a magyar színjátszásnak a régebbi korok magyar hagyományait méltóképpen meg kell becsülnie – ha nemcsak meg akar maradni, de be is akarja tölteni a küldetését…

Sietek hozzáfűzni előbbiekhez: szerencsére sem vidéken, sem a fővárosban nem állt be minden színházvezető szolgalelkűen a valódi magyar drámaírás felszámolását szorgalmazó ünneplők közé.

Folytatnám már itt a magyar drámaírók drámai helyzetéről a szónoklatomat, de most félbeszakítom, mégpedig annak tudatában, hogy még van néhány kérdésed, amely a folytatására kényszerít.

KkF: „Üljön össze ezerszer ellenem a Színházi Törvényszál, mit bánom… ez komédia” (Jászai Mari – A megkoszorúzott, monodráma) A Jászai Mari életének egy napjából kikerekített monodráma eléggé bizarr és különleges eseményről szól. Nem részletezem a tartalmát. Olvasni kell! Bennem azonban felveti azt az égető kérdést, hogy napjainkban milyen hatású a színidirektorok szerepe, szellemisége a színpadon. Milyen a viszonyod velük? Hogy fogadják manapság a drámáidat?

KI: Most vallom be először, hogy A megkoszorúzott című monodráma legelső változatát akkor írtam, amikor rádöbbentem, hogy végveszélybe kerülhet a magyar színműírás, ha nem születik ismét meg egy olyan rendelet, amely arra kényszerítheti a színházigazgatókat, hogy támogassák a kortárs magyar drámát.

Válaszképpen írtam vagy megnyugtatásomra?

A darab tulajdonképpen arról szól, mit élt át Jászai Mari, amikor Színházi Törvényszék elé állítják, mert nem viselkedik úgy, ahogyan elvárják tőle…

Jászai, a színművésznő így vall önmagáról és a színjátszásról:

– Nincs jogom könnyekkel könnyíteni magamon… A komédiásnőnek gyerekjáték könnyeket előcsalni… Csak tiszta szívből nevetni, örülni nehéz a komédiásnőnek… Mert Jászai Mari komédiásnő egész életében a tragikus szerepkört gyakorolta. (…) Hát ha nem hiszek az ember nagyságában, akkor… De hát még születnek Széchenyi Istvánok, egyre több születik. S ha a színház felnő önmagához, akkor a leghatékonyabb segítség az ember megváltásában… A színház elő fogja készíteni a csodát… Megteremti a szakrális fejedelmet… Az ember megvilágosodik. A csoda történik meg: az ember megpillantja az Igazságot. Szókratészokat, győztes Szókratészokat nevel a Színház… Ráébreszti az Embert arra, hogy nem a pillanatnak kell élnie… Nem gyarló Önmaga válik meghatározóvá… Felszabadul… Látóvá válik. Látni fogja az Élő Égi Igazságot, a Legyőzhetetlent… Látni fogja azt az Igazságot, aki Isten önvédő megnyilatkozása… Megvilágosodik… Az Embert bizony a Színház megvilágosítja… S a megvilágosított ember győzedelmeskedik: önmaga felett és a múlandóság felett… Bizony szent háborút vívunk a Színházban… A szakrális beavatások helye lesz a színház: sikeres beavatásokon fogunk ámulni. A katarzis maga a tisztítótűz… Mi is történik a valódi drámában? A tragédiát az teszi igazi drámává, hogy főhőse az adott drámai helyzetben csak akkor győzedelmeskedhet, ha nem győzedelmeskedik. Vereségében diadalmaskodik: nem megsemmisül, hanem belép az örökkévalóság kapuján… És e kapu fénye elárasztja a nézőteret… És a katarzis ellenállhatatlan erővel sugalmazza, hogy aki meg akarja tartani életét, elveszti, aki pedig földi céloknál nagyobbakon tartja tekintetét, az megnyeri. A katarzis a halhatatlanság itala… A katarzis más minőséggé formálja az embert… Azzá, aki megvívja szent háborúját a sátánnal… És aki a valódi katarzist legmélyebben átéli, megpillantja Teremtőjét… E pillantásba belehal és újjászületik… Áldott legyen a katarzis! Áldott legyen a beavató színház minden szent rítusa: megvilágosító ereje és hatalma.

Nagyon fontos számomra: ebben kérdezed meg, hogy hogyan fogadják manapság a drámáimat?

Válaszomat nem panaszkodással kezdem, hanem szégyenkezéssel… Mi kényszerít engem erre?

Miután hatálytalanították azt a rendeletet, amely védelmezte a magyar drámaírást, a magyar színjátszás Aranykora nagyjai hitvallásának bűvöletében élő magyar drámaírók, ha nem is rögtön, de rövidesen tapasztalhatták is, hogy nincs többé szükség magyar drámára, én azok közé tartoztam, akik szerencsésebb helyzetben voltak, mint azok, akik arra kényszerültek, hogy rövid időn belül abbahagyják a drámaírást… És én most szégyenkezve bevallom azt is, hogy hosszú ideig nem is érezhettem a magyar dráma elhalásával fenyegető drámai helyzet kialakulását. Mert drámáim között sok volt a monodráma (sokkal kevesebb, mint a sok személyes, de azért sok), amelyek bemutatása a színházak vezető színművészei akaratérvényesítő lehetőségein múlott…

Nyilvánvaló, hogy ha későn is, felfogtam én is, hogy a magyarországi színházak számára kezdek érdektelenné válni mint drámaíró, de ez sem viselt meg olyan nagyon, mint elvárható lett volna, mert ekkor kezdtem egyre komolyabban venni a történetírást… Azt mondták sokan barátaim közül, hogy a történelmi drámák írója ír ugyan történelemkönyveket is, de mintha ezekkel próbálná a drámaírást megmenteni.

És a válaszomat erre a különösnek tűnő állításra már most kifejtem… Nem csapom be önmagamat, s egyetértek azokkal, akik szerint írtam ugyan történelemkönyveket, de mintha ezekkel is a drámaírást szolgálnám. Hisz az történt, hogy valóban évtizedeken át tanulmányoztam a történetírás hiteles forrásait, hogy minél jobban megértsem azokat a drámai helyzeteket, amelyekben hőseim diadalmaskodnak vagy elbuknak. Kutatásaim eredményeinek összefoglalása és könyvekben való megjelentetése pedig mintha valóban azért lett volna fontos számomra, mert méltóképpen szolgálhatják a történelmi drámáimnak a megértését. E felismerésem helyességét igazolja, hogy amikor már megírtam első drámapróbálkozásaimat Széchenyi Istvánról, sőt egy regényt is, rádöbbentem, hogy még mindig nem tudom felfogni Széchenyi rendkívüli személyiségének minden rejtélyét. Rádöbbentem arra is, hogy a második ezredforduló idején élő emberként nem is lehetek erre képes… De az újkor és legújabb kor többi nagy személyiségeinek a rejtélyét se tudja felfogni a második ezredforduló idején élő ember… De a többi kedvenc hőseimét se… A Mátyás királyét, a Báthory Istvánét, a Bocskai Istvánét, a Bethlen Miklósét, a Bethlen Katáét biztosan nem… Miért nem?! Azért nem – jöttem rá a rettenetes igazságra –, mert a magyar történetírás nem foglalkozik azzal, miképpen határozta meg a történelmi magyar alkotmány, de elsősorban a Szent Korona eszméje (melyben jelen van, egymást erősítve, a Szent Korona misztériuma és tana) a régi magyar életet. Elhallgatja még azt is, hogy a történelme legnehezebb helyzetein a Szent Korona segítségével lett úrrá a magyar nemzet. Mit tehettem válaszképpen? Fél évtizeden át tanulmányoztam e rendkívül érdekes és fontos kérdéskört, majd írtam néhány könyvet a Szent Korona misztériumáról és tanáról, melyek közül az első: A Szent Korona tana (1995; második, javított kiadása: 1996), a második: A Szent Korona misztériuma (1997), a harmadik: Magyarország Szent Koronája (2000, ötödik, átdolgozott kiadása: 2010), a negyedik: A Szentkorona-eszme időszerűsége (2012), de már a Szent Koronáról szóló második könyvemnek írása közben megsejtettem azt is, hogy nem áll fenn a lehetősége annak, hogy rövidesen abbahagyhatom a kérdéskörrel való foglalkozást… Amikor először leírtam, hogy a Szent Korona a történelmi magyar közjogban nem más, mint a régi korok szakrális királyának a jogutódja. Mert e megállapításomnak valóban nagyon súlyos következményei lettek. Én ugyan nem akartam többet, mint megérteni a szakrális királyság, illetve a szakrális királyok titkát. De ezt megérteni akarván, rádöbbentem arra is, hogy a régi korok történelmének a legérdekesebb kérdése éppen a szakrális király beavatása… A szakrális király beavatásarejtélyes kérdéskörei közül pedig a legeslegérdekesebb a Tündér Ilona és a táltos paripa kultusza… Két könyvet írtam erről. Első: A táltos paripa (2008, harmadik, átdolgozott kiadása: 2010), a második: A szakrális szerelem (2012).

Többi történelemkönyvem megírásával most már nem foglalkozom, visszatérek inkább drámaírói sorsom alakulásának bemutatásához:

A monodrámáim bemutatói ritkultak ugyan, de folytatódtak…

Az újabb magyarországi bemutatóim közül néhányat fel is sorolok: 2003-ban Gáspár Tibor játszotta Zalaegerszegen nagyon nagy sikerrel A Tér című monodrámámban Bolyai Jánost, Merő Béla rendezésében, Debrecenben Sárközy Zoltán (aki a nyolcvanas évek elején Ranke őrnagyot játszotta a Megszámláltatott fák című darabomban) a Vincent van Gogh című monodrámámat mutatta be 2009-ben Pinczés István rendezésében.

Az új évezred első évtizedében az erdélyiek pedig mivel erősítették drámaírói önbizalmam újraéledését?Az Árva Bethlen Katát Meister Éva művésznő előadásában nem máshol láthattam, mint Bethlen Kata faluja, Olthévíz templomában… A Tér című monodrámámat Sebestyén Aba is bemutatta Marosvásárhelyen, Török Viola rendezésében. De én az ő szép játékukat már több magyarországi színházban is megcsodálhattam, mert járják a darabjaimmal az egész Kárpát-medencét.

Monodrámáim bemutatóiról egyelőre nem szólok többet, s inkább azzal folytatom válaszomat, hogy a közelmúltban két jelentős színház több sokszemélyes drámámat is műsorra tűzte: az egri Gárdonyi Géza Színház és a budapesti Új Színház. (Utóbbi műsorpolitikája egyébként válasz a magyar drámaírást létében fenyegető rendelet-visszavonásra, következésképp csak magyar drámát tűzhet műsorra.) És az egri és a budapesti új bemutatót – megmaradt drámaírói önbizalmam védelmében – nem véletlennek, hanem szükségszerűnek tekintettem, és reménykedve kérdeztem: most pedig töprenghetek azon, hogy véletlenül vagy sem? Miben is hasonló e két színház? Mindkettőnek ugyanaz a hitvallása, amely az enyém is? Amely hitvallásnak köszönhető a XIX. század második felében kibontakozó Magyar Színházi Aranykor?

A bemutatók sikerei mintha ezt igazolnák. És nyilatkozhattam:

– A 2013–2014-es évadban a Gárdonyi Géza Színházban nagy sikerrel játszották A Fény éjszakája című drámámat. (A dráma alcíme: Németh László és hősei. Nem véletlenül. Németh László a dráma nyitó jelenetében különös, felfoghatatlan halálvágyról beszél. De a záró jelenetben már derűlátó, s vidáman tervezget. Mi történt közben? Heten indulnak el megmenteni Németh Lászlót, mind a heten történelmi drámáinak hősei: VII. Gergely pápa, Matild grófnő, Széchenyi István, Crescence – Széchenyi Istvánné –, Bolyai János, Galileo Galilei és II. József császár. A hét látogatónak talán az a legnagyobb győzelme – hisz a tét mégiscsak az, hogy házigazdájuk legyőzze a fortélyos halálvágyat –, hogy bebizonyítják, soha senkinek nem voltak még olyan igazságtalanok az önvádjai, mint amilyenekkel Németh László önmagát ostorozza. És ő a hősei által teremtett varázslat jótékony hatása alól – szerencsére! – nem tudja kivonni magát.) A következő évadban (2014–2015) a Jászai Mari című monodrámámat mutatta be a Gárdonyi Géza Színház (Bodor Németi Gyöngyi kiváló alakításában és Blaskó Balázs rendezésében). Ugyanezen évadban a budapesti Új Színház mutatta be Az Áldozat (Szent Margit legendája) című darabomat – Koncz Andreával a főszerepben, Nagy Viktor rendezésében – rendkívül nagy sikerrel.

Ezután (a 2015–2016-os évadban) az Új Színház bemutatta A királynő aranyból van (Stuart Mária legendája) című darabomat ugyancsak Nagy Viktor rendezésében és Koncz Andreával a főszerepben – talán még nagyobb sikerrel.

E sikerek magasztos rejtélyeiről természetesen kedvem lett volna írni legalább száz oldalt, de visszatartott a szigorú intelem: a drámaíró nem hivatott drámái sikerének igazolására, indoklására, még magyarázatára sem… Mindezek helyett méltóképpen kifejezheti háláját… És van még valami, ami illik az ő szerepéhez: várhatja a legnagyobb jutalmat, ami természetesen nem lehet más, mint újabb drámájának a műsorra tűzése.

De jól tettem, hogy elhalasztottam az említett két színházhoz kötődő színházi sikerek magasztos rejtélyeinek a megfejtését… Mert nem írhattam volna a két színház újabb bemutatóiról. A 2016–2017-es évadban a Gárdonyi Géza Színház a Tárlat az utcán című darabomat mutatta be, ugyancsak Beke Sándor kiváló rendezésében, s a főszereplők: Káli Gergely és Tunyogi Péter hiteles és emlékezetes játékával. És e bemutatót rövidesen követte a budapesti Új Színházé: A megszámláltatott fáknak a 2016-ban megjelent változatát mutatták be Csiszár Imre rendkívül hatásos rendezésében és Viczián Ottó lenyűgöző főszereplésével…