Nincs kedvem megnézni a kertben a fákat. Ógok-mógok, panaszkodok. Mindenkinek, aki szembejön. Aki nem jön szembe, annak utánamegyek. Hogy micsoda időjárás van, kérem, itten! Le fog fagyni minden virág, idén sem lesz gyümölcs! Már tavaly sem volt, sőt tavalyelőtt sem, meg még azelőtt, és annak előtte. Talán tizenkilencben volt. De arra meg a kutya sem emlékszik. Meg én sem. Mit csináljak, mit csináljunk? Vágjam ki a gyümölcsfákat? Magam neveltem – ha nem is oltottam, de metszettem, permeteztem monília ellen, meg levélfodrosodás ellen, nyáron locsoltam, ősszel betakartam. Akár anya a gyermekét. Meg ne fázzon a szentem.

Felmegyek inkább a Kálváriára, gondolom, meg azt, hogy gyalogolni jó. A gyümölcsfák majd kitalálják magukat. Hogy mit akarnak az idén.

Nálunk a Kálvária a Kálvária-hegyen van, ami szerintem kuriózum, mert a 384 méter magas csúcsra körülbelül kétszázötven méter tengerszint feletti magasságról kell felkapaszkodni, s ha ez nem is egy everesti nehézség, de azért kell hozzá némi kondíció. Visszafelé meg mehet az ember végig a gerincen, kisebb csúcsokat érintve a Hármashatár-hegy irányába.

Szóval oda tartok, a mi pesthidegkúti Kálváriánkra, melynek már Wikipédia-oldala is van. Egész nap nyitva, nullától huszonnégy óráig, ez olvasható, sok egyéb érdekesség mellett. Ez, hogy egész nap nyitva, roppant fontos információ. Mondhatná egy hegy, hogy zárva vagyok? Mondjuk, az Everest mondja. Pontosabban ott sem a hegy, hanem a nepáliak szigorítanak, mert ha nem tennék, akkor még több ember halna meg odafent, így is nagy a sorban állás a csúcs előtt. Itt, nálunk, a Kálvárián nincs sorban állás, ámbár verőfényes tavaszi vasárnapokon ez is előfordulhat. Hétköznap, főleg, ha lóg az eső lába, meg fú a szél, akkor az úton senki sincs. Fent a hármas keresztnél azért inkább. Nézik a kilátást. Elemózsiáznak. Kutyákat futtatnak. Tehetik. A Megváltó nem rájuk néz, lefelé a keresztről, hanem (még egy kuriózum!) felfelé, az égnek. Eleinte némiképpen zavart, hogy nem tudok nyugodtan elmormolni egy imát, a bámészkodó, nyüzsgő, kvaterkázó kirándulók miatt. Aztán – ez nem volt egyszerű – rájöttem, hogy mindez csak az én hiúságom miatt van. A beképzeltségem miatt, hogy én, aki nem járok templomba, csak ide a Kálváriára, szóval, hogy én, én szerintem hívőbb vagyok a hívőknél is. Ami persze egyáltalán nem így van. Mert meg vagyok keresztelve ugyan, de… átkozott hübrisz!

Egyszóval mérgelődtem, pukkadoztam. Rájuk kellene szólni! Mit képzelnek ezek? Templomban sem szokás enni! Ez meg ugye, kettős értelemben is az: egyfelől a természet temploma, másfelől…

Egy napon aztán két egészen fiatal anyuka vár odafent, két éppenhogy járni tudó kislánnyal. A gyerekek faágakból maguk eszkábálta kis keresztet hoztak, az anyukák almával kínálnak, és roppant kedvesek. Mindehhez nyilván hozzájárul lányom szeleburdi kutyája (na tessék, másokat megrovok, aztán magam is kutyát futattok!), amit ha sürgős elutazhatnékja van, akkor nálunk hagy megőrzésre. Természetesen elbüszkélkedek a fiatal anyukáknak kisebbik lányommal, aki éppen művészetterápiás kurzust tart Londonban.

Azta, álmélkodnak, majd elfecsegik, hogy az egyik anyukának a hasában is van még egy kislány, akit Villőnek szeretne nevezni, csak a férjének nem tetszik ez a név.

Jaj, hát az én unokám is Villő, a másik lányomból „kifolyólag”, nyugtassa meg kedves férjét, hogy ennél gyönyörűbb név nincsen a világon!

Hát így. A Megváltó felettünk biztosan bölcsen mosolyog, csak nem látjuk – mert, mint mondtam, felfelé néz.

És még nincs vége a meglepetéseknek. Lefelé menet a szűk ösvényen motorbiciklis fiúkba botlok. Lépésben tudnak csak berregni-brummogni a meredek emelkedőn a kidőlt fák miatt.

Tudjátok, merre jártok, kérdem.

Majd rájövünk, felelik, vagyis fogalmuk sincs.

Szent ez az út, mondom nekik.

Az mit jelent, kérdik.

Hát, hogy itt nem csupán kirándulók járnak, hanem elmélyedésre vágyó zarándokok is.

Ó, felelik ők, nem tudták, de majd vigyáznak.

A Megváltó – főleg így húsvét előtt nem sokkal – még jobban mosolyog.

A gyümölcsfák? Azokkal is lesz majd valami. Most éppen, mikor ezeket a sorokat írom, úgy néz ki, egyelőre nem lesz fagy.

Minden megoldódik egyszer.

Gáspár Ferenc