A társadalomtudományok állandó kérdése, hogyan lehet az emberek közti kapcsolódást leírni. A szociológia gyakran hajlamos makroszempontból, nagylátószögű lencsével közelíteni a problémához, és a nagyobb társadalmi csoportok felől értelmezi az egyéni szinten megjelenő élményeket. A későmodern világ egyik alapvető kérdéséhez is így közelít: miért érezzük magunkat egyedül? A választ gyakran a premodern közösségek felbomlásához köti: eltűnt a falusi élet, az urbanizációval az egyének kioldódtak régi közegükből, a városban egyre inkább magára utalttá válik mindenki. A modern osztályérdekek, a munkások egymásra utaltsága egy darabig még fenntartott némi szolidaritást, viszont – Ulrich Beck gondolatait valamelyest átvéve – a későmodern szolgáltatótársadalmak ezt is elvágták: mindenki önmagát képviseli, az egyén a legszűkebb közösségeibe szorul vissza. Ezek a szűk közösségek pedig szintén bomlóban vannak: gondoljunk csak arra, hogy átalakult a család fogalma az elmúlt ötven évben.

Van ebben egyfajta játékosság, hiszen a közösségi érzet problémájára technikai értelemben rengeteg megoldás született. Általános példa a közösségi média megjelenése, ahol a kapcsolódások sokkal gyorsabbá, jelenidejűbbé válhatnak. Bizonyos tekintetben pedig idesorolhatók a meddőségi problémákra adott válaszok is. Ahogy a közösségi média az egyéni szintű magányra ad egyfajta fájdalomcsillapítót, úgy a mesterséges megtermékenyítés a családi szinten igyekszik reagálni. Itt azonban a magánynak egy olyan formájával állunk szemben, amire a hétköznapi életben talán ritkán gondolunk. Hogyan lehet két ember együtt egyedül?

Ez a kérdés különösen azért érdekes, mert a meddőségi problémák egy nagyon intim viszonyban születnek. Adott egy pár, akik felkészültnek érzik magukat a gyermekvállalásra, mégsem fogan meg a nő. Az intuíció talán azt a választ adná, hogy ezt a problémát éppen egy ilyen nagyon intim viszonyban lehet feldolgozni. A tapasztalat persze azt mutatja, hogy ez korántsem igaz: sőt, különösen a nők körében a terméketlenség egy nagyon is magányos élmény.

Sok tekintetben nincs mit csodálkozni: a terméketlenség ténye kihat az önbecsülésre, szégyenérzetet okoz a saját párunk előtt is. Itt jön azonban a magányosság egy minőségi kérdése: ha a magányosságot úgy értelmezzük mint egyfajta társasági hiányt, akkor esetünkben két embernél egyszerre jelenik meg, ugyanazért a társaságért vágyódnak, egymást húzzák bele az egyedüllétbe. Ha nincs gyermek, a magány is közössé válik, a férfi és a nő egyszerre veszik észre, hogy hallgat a méh, egyszerre élik át ugyanazt a hiányt, mindketten ebben az értelemben egyedül vannak.

Ráadásul a társadalmi elvárás is ezt erősíti meg: a meddő pár a nagyobb közösség szemében egyetlen, terméketlen egységgé válik, a testük külön csak anatómiai kérdés marad, ők ketten a társadalom szemében egy összeforrt, magányos húscsomóvá válnak.

Egyetlen jóvátétel van a társadalom részéről: a technikai megoldás ebben a viszonyban nem degradálódik. Míg a közösségi média mint társasági fájdalomcsillapító sokszor lenézett kapcsolatokat eredményez, addig az in vitro megtermékenyítés, az embrió-örökbefogadás esetén a társadalom általában nem vonja minőségi mérce alá az így született gyermekeket. A közös magánynak ez a csillapítása olyan probléma, amire szerencsére kevesen kérdeznek rá.

A legnagyobb veszélyt mégis a későmodernitás sajátos jelensége okozza: nem tudunk mit kezdeni azzal, ha a technika becsődöl. Akin már a technikai megoldás, a mesterséges megtermékenyítés sem segít, olyan lesz, mint az Ószövetségben a leprások. Tisztátalan: ő és a párja is. Akin a technika sem segít, annak az Úristen se bocsát meg. Itt érünk el ahhoz a ponthoz, ahol kimondjuk: még mindig tartozunk a terméketlen pároknak. Ha megbocsátani nem is kell (mert nincs is mit), azt azért elkezdhetnénk gyakorolni, hogy a magányos, összeforrt húscsomót legalább emberi formájúnak lássuk. Ha ők nem is tudnak csillapítani a fájdalmukon, legalább a társadalom próbáljon meg.

Sarnyai Benedek