1

Jaj, jaj, micsoda bánat ez.
Ki hagyta rám, ki hagyta rám?
Úgy vesz körül, mint néma ház
s már ki se nézek ablakán.

Már ki se nézek ablakán,
ezen az átkos ablakon.
Az ablaka könny, csupa könny,
s e ház, e ház a fájdalom.

E ház, e ház a fájdalom,
nem is megyek innen tovább,
és szeretem únt képeit
és bágyadt, barna bútorát.

Sok bágyadt, barna bútorát,
amelybe lassan átfolyok,
mint este, ha bezárkozunk
és leeresztjük a rolót.

2

Úgy fekszem itten most az ágyon,
mint egy rossz, összekötött ördög.
Kényszerzubbony nekem a sorsom
és benne esztelen dühöngök.

Megátkozom a születésem,
szájaskodó, zavart szavakban,
s szivemben egy égigsötétlő,
égigsötétlő, szörnyű kard van.

3

És néha úgy beszélek már magamról:
Ő szenved itten és Ő elmegy innen;
és néha látok még egy régi képet,
egy idegen arcot a szemeimben.
És néha látom: hogy megy Ő az utcán
lógó karokkal, s mondom: vége, vége.
És néha látom: hogy búsul magában
egy kiskávéház piszkos éjjelébe.
És néha megsiratom özvegy ágyát –
hajnalban az ágy, mint egy pihenő sír. –
És néha szólok: Ő nyugodni tért már,
és mondom: Ő bánt engem s mondom: Ő sír.